Bánk bán nem bűzlik Dániában, folyton fürdik és veszélyes

Pihent elme kell ahhoz, hogy Hamletből és Lear királyból egyetlen személyt gyúrjanak. Hamlear alakja azonban sokkal több a dán királyfi és őrületébe csúszó brit király háziasításánál. Kicsit olyan ő, mintha az összes fontos Shakespeare-drámából és -vígjátékból és minden fontos örök műből elővették volna az őrületet, a tévelygő fondorlatosságot, a reménnyel teli kilúgozott szerelmet, és a dunaújvárosi Bartók színház és a Gyulai Várszínház együttműködésével létrejött egy olyan kortárs tragikomédia, amely a velejéig mély kortárs dráma.

A néző meg csak ül és kacag, és a lelke mélyén pontosan tudja, hogy önmagán röhög, meg azon, aki mellette ül, és mindenkin, aki része a komédiának, amit úgy hívunk: valóság.

Győrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba, a Hamlear szerzőpárosa felismerte azt, amit a borászok már régen tudnak és alkalmaznak: mindenből, ami jó, vegyél egy kicsit, öntsd össze, és az eredmény pazar. Megalkották a Shakespeare Cuvée-t, amitől az angol drámaíró most alighanem feltámad, kiszáll a sírjából, és azon töpreng, hogy

De főként azt sajnálja – és sajnálhatja is –, hogy miért nem jutott az eszébe az, ami Győrei Zsoltnak és Schlachtovszky Csabának alapvetés, és amit bezzeg Kurt Vonnegut le mert írni: ha van egy magyar barátod, nincs szükséged ellenségre.

A két magyar drámaíró gondolt egy merészet, és a Shakespeare-hősök közé beillesztette Bán bán alakját, csak éppen Bélaként vagy Bánk albánként, aki, ha már Katona Józsefnél megölte Gertrudis királynét, végezne a shakespeare-i Hamlet anyjával, Gertrúddal is. És ha már ott ármánykodik a dánok és a britek között, az se baj, ha körülötte mindenki halomra hal.

Őze Áron, a darab rendezője azt mondja, hogy a Hamlear nehézsége abban áll, hogy tökéletes Shakespeare-nyelvezettel írták meg, szépséges jambusokkal, ami egyben azt is körvonalazza, milyen módon lehet színpadra állítani: itt aztán bármit szabad. A darab abszurditása szinte kimeríthetetlenné teszi a rendező eszköztárat. Ennek megfelelően az előadás egyszerre színpadias és filmszerű, hétköznapi és művészi. Egy idő után azt érezni, hogy a nézőtér is a színpad része, ahol a nézők éppannyira kellékek, mint szereplők. A darab pereg és pörög, a színészek az első felvonásban gyorsúszóként versenyeznek a nézőtéri kacajokért, hogy aztán a második felvonásban mindenkit elgondolkoztassanak azon, vajon örömteli-e az a kacaj. 

A szereplők közül aligha akad olyan, aki ne érezné azt, hogy csak egyet bánna: ha a szereposztásból kimarad. Részükről azonban nyilván ez a legnagyobb kihívás is: a karaktert pontosan kell megtartani önmaga és a történet abszurditásában, és a rendezőelv senkit nem is enged ebből a szerepből kilépni.

Például úgy játszani Hamleart (Nagy Ervin), hogy közben azért szerethető idióta maradjon. Nagy Ervin pontosan olyan, mint egy málészájú, irodalmi babérokra vágyó botcsinálta költő, aki alighanem a közhelyekről is azt gondolja, hogy azok helyek közötti közök. Mindvégig tűpontos akaratos teszetosza, de a végén, mindkét felvonás végén, de az első végén nem annyira, meghal persze ő is. A Hamletek sorsa már csak ilyen, különösen akkor, ha leari őrületek köde száll az agyukra. Ám halála olyannyira komikus, amennyire sosem értjük, hogy az operákban a főhősök komplett áriákat nyomnak le haldoklás közben. Hamlear végre megmutatja, miben rejlik ennek a természetessége: kontrát nyom a halálra.

Sipos Imre erős Bánk bán, még akkor is, ha drámai vagy éppen bohócot csinál a szerepből. Migráns magyarként kezében nemzeti színű butykosmérget (vagy mérges butykost?) kínálgat, de azt is csak azért és folyton, mert nem akarja tukmálni. Jelenléte szórakoztató és egyben tragikus: azt üzeni, hogy ahol van egy magyar, ott senki ne számítson sok jóra. Ilyenkor azért el kell tűnődni azon, hogy vajon velünk, magyarokkal lehet-e a baj, vagy azokkal, akik le merik ezt írni. Középút pedig mintha nem is lenne.

Claudius/Kenetlen szerepében Vasvári Csaba kissé merész karaktert kap az első felvonásban, de ha onnan nézzük, hogy a bűzös Dániában már önmagában vonzerőt jelenthet az, ha valaki fürdik, még az is érthetővé válik, ha az örökké tusoló Bánk bán iránt érzett vonzalma mélyen emberi. Rá aligha vonatkozna a melegeket hátrányba hozó magyar pedofiltörvény sem, hiszen nagykorú: neki senki, legkevésbé az állam ne mondja meg, hogy milyen az, amikor az élet szappanillatosan izgató. Vasvári Csaba szép mederben tartja az érzékenyítésnek ezt a szerepfelfogását, nem hivalkodó és még csak nem is szánakozásra serkentő. Emberi.

Laertes szerepében Jegercsik Csaba hangját olykor elragadják a mondatok, amitől a néző ösztönösen a szövegkönyv után nyúlna, de játékával olyan könnyedén simul a komplett diliházra emlékeztető uralkodói házak udvartartásába, hogy alakítása emlékezetes. Akárcsak a fiát (Edgar/Edmund) megformáló Ágoston Péteré, aki éppen csak annyira hozza a skizofrén gyermek összes bánatát és vágyát, amennyire nem gúnyol ki senkit. Főleg nem azt, aki amúgy ettől a betegségtől szenved. Pontos karakterek, rajtuk keresztül megérthető az is, mitől szenved az elme, ha hasad. 

Papp János is kettős szerepben látható (Polonius/Cationtugud), a koronáért küzdő férfi alakítása éppen olyan, ahogyan egy arra érdemtelen küzdelmét látnánk a valóságban. Jelenetében a kettéválasztható korona semmiképpen nem lehet utalás a magyar koronára, aki mégis ezt gondolja, az nyilván csak a véletlen műve lehet.

Gertrúd/Goneril (Kovács Vanda), Ophelia/Regan (Marjai Virág) és Cordelia (Alberti Zsófi) elsőre nézve talán józanabb, szellemileg épebb, mint a Hamlear százholdas pagonyába terelt összes férfi szereplő, de hogy ebben a darabban szinte senki nem százas, azt éppen Ophelia gyermeki módon hisztiző endékás úszónők légiességét idéző jelenléte mutatja, aki ráadásul fontos igazságokat mond ki. Például azt, hogy egy házasságban akár az is összetartó erő lehet, ha a felek a hányásig undorodva utálják egymást.

A szellemként időnként, de a tudatban folyton előtűnő Hamlear atya (Koltai Róbert) színpadi szerepe tétova, szinte már sajnálhatóan mellőzött lelkiismereti tükör, amire tökéletesen ráerősít öltözéke: a szamurájok halotti ruhájára emlékeztet. Ritkán látni ennyire jól eltalált, kétdimenziós karaktert. Ha sakkbábu volna, alighanem az a gyalog volna, akit folyton leütnek, de mégis átverekszi magát a mezőkön, célba ér, ám helyére sosem tiszt érkezik, netán királynő, hanem újból önmaga, a kétdimenziós gyalog – akinek legfőbb ellensége a hajnalt kukorékoló kakas.

Matyi Ágota díszletei és jelmezei jól illeszkednek a gyulai vár falai közé. Ősbemutató ennél kifejezőbb helyet és színpadot nem is kaphatott volna. A darab premierjét majd csak 2021. szeptember 21-én, a magyar dráma napján tartják, akkor már a Bartók színház nagyszínpadán, de aki majd csak ott látja, az alighanem jót derül a keserédes valóságon, ahol múlt és jelen, ókor és középkor úgy ér össze, mint a szempilláink. Hiszen a szemünket is csak azért csukjuk be egy pillanatra, hogy utána tisztábban lássunk.