Walters Lili: Úgy csinálunk, mintha minden funky lenne

DSC1251
2021.07.08. 05:59

Apatigris, Egynyári kaland, Drakulics elvtárs; csak pár sikeres produkció az elmúlt évekből, amiben Walters Lilit láthattuk játszani. Legutóbbi filmje, az Űrpiknik bemutatója után beszélgettünk a fiatal színésznővel többek között arról, mennyi hasonlóságot lát saját személyisége és filmbéli karakterének tulajdonságai között, miért találják meg mindig a fura szerepek, és az egyéni belső változásokról.

Rendező szakra járt a Színművészeti Egyetemre. Sikerült befejezni, vagy még tart a képzés? Az elmúlt egy évben nehezebb volt nyomon követni, hogy kik végeztek.

A SZFE megszűnt létezni, ezért passziváltattam két félévet. Abban a formában, ahogy ismertük, ahová anno jelentkeztem, nincs többé. Most egy durva szétforgácsolódás volt, ami az előttünk lévő generációk kataklizmája. Valahol ez az ő történetük, és mi viseljük a következményeket. De közben azt is remélem ettől az egésztől, hogy ez kellőképp nagy sokk a mi generációnknak ahhoz, hogy tanuljunk belőle, és majd mi másképp csináljuk és figyelünk egymásra. Az mindenesetre tény, hogy kikerültünk az állandó buborékból, amiben eddig léteztünk.

Mit takart ez a buborék?

Az egyetem olyan hely volt, ahol mindent ki lehetett próbálni. Nyugodtan szabadjára lehetett engedni a fantáziát, lehettünk nagyon rosszak is, sőt cél is volt, hogy merjünk rosszak lenni. Nagyon kicsi közösség, egymás arcában van mindenki, nehéz is volt néha. De ez a védőbuborék nincs többé. Borzalmas, hogy érdemben nem kommunikálnak egymással az emberek, hogy egyre mélyebbek az árkok, amik eddig is léteztek. A szakmának ez kb. olyan, mint amikor egy végtagot letörsz. Az onnantól kezdve le van törve, te pedig megtanulsz létezni a hiányával.

Van rá mód, hogy a belefektetett idő ne vesszen kárba? Meg tudja szerezni a diplomáját?

Külföldi egyetemen meg tudom szerezni, ha minden jól megy. De mielőtt az egyetemmel ezt történt, sőt, mielőtt egyáltalán egyetemre mentem... , vagy mielőtt leérettségiztem, én már akkor nagyon sokat agyaltam azon, hogy miért kell diploma a dolgokhoz. Ez egy állandó kérdés bennem. Így épül fel a társadalmunk. Az értelmiség értelmiségi, a kőgazdag kőgazdag, a szegény pedig szegény marad. Úgy érzem, az egész rendszer, ami kialakult, ez a szisztéma bebetonoz, nincs átjárás. Nem szeretném én is azt a hozzáállást erősíteni, hogy ha valaki lenni akarsz, akkor kell a papír. Miközben azt erősítem, én is így hoztam meg a döntéseimet. Tök paradox.

De sokak pont a papírral tudnak kitörni, nem?

Lehet. Eljutnak az egyetemig azok az emberek, akiknek ez kitörési lehetőséget jelentene? Azt figyeltem meg, hogy társadalmilag a legszínesebb paletta általános iskolában volt. Rengetegféle ember vett körül, mindennek valóság szaga volt. Ám ahogy mentem előre, hígult a dolog, „letisztult”. Az egyetemen pedig az emberek már ismerősek. Nem azért, mert az utcán vagy kocsmákban már találkoztunk, hanem mert a közegük, ahonnan jöttek, hasonlít az enyémhez. Nekem legalább is ez a tapasztalatom.

Most debütált az Űrpiknik című film a mozikban, ahol a karaktere megkérdőjelezhetetlenül hisz a földön kívüli életben. Ön hisz az ufókban?

Mint Unidentified Flying Object, azonosítatlan repülő tárgy? Az nyilván létezik, igen.

És az űrlényekben?

Hogy vannak ebben az iszonyatosan nagy univerzumban rajtunk kívül élőlények? Ja, tuti. De amúgy fogalmam sincs. Sehogy máshogy nem tudok ehhez hozzáállni, minthogy nyitott és szkeptikus vagyok egyszerre. Bármi lehet. De egyáltalán nem értek hozzá, mondjuk tudom, hogy létezik a fekete anyag, de gőzöm sincs a részletekről. A karakteremnek Pannának van.

Mikor megkapta a szerepet, nem merült el a csillagászat rejtelmeiben?

Nem éreztem, hogy valóságos alap kellene ehhez a meseszerű történethez. Nekem elég volt az, amiben Panna hisz: az űrszemét elmélet. Ákossal, a rendezővel többet beszéltünk arról, hogy ez pontosan micsoda, de a történet nem a realizmus jegyében született. A lényeg szerintem az, hogy Pannának van egy erős elképzelése arról, hogyan működik a világ, ebben hisz, és ez történetesen pont szembe megy az egyetemen tanított paradigmákkal. De hogy mi van az űrben? Szerintem sokkal tágabb és izgalmasabb a világ annál, mint amilyennek látjuk. De már itt a Földön is. Az a végtelenség, ahogy a világűrre gondolunk, a mi bolygónkon is megtalálható, a Földre is jellemző. Újra és újra rájövünk valami újra, pedig már mióta tanuljuk!

Milyen különbségek és hasonlóságok vannak Panna és Walters Lili között?

Nem vagyok annyira tapló vagy tüskés, mint ő. Meg talán ennyire elszántan önpusztító sem. De a magánya és egyedülléte ismerős. Azt nagyon szerettem ebben a karakterben fejtegetni, hogyan függ össze az önpusztítás és bűntudat. Izgalmas volt összevetni magammal, néha kicsit megállni, elgondolkodni, hogy bennem is jelen van-e ez az elementáris bűntudat, ami Panna létezését meghatározza, vagy sem. De az egyedüllét, vagy hogy hajlamos vagyok leválni a környezetemről, és a saját narratívámba temetkezni, biztosan rám is jellemző.

Ez mitől alakulhatott ki?

Nyilván ez egy gyerekkori dolog, ami a történetemből fakad. Egyszerre vagyok extrovertált és introvertált. Néha, amikor bemegyek valahova, és rohadtul sokat beszélek, vagy inkább monologizálok, párbeszédem nincs igazán emberekkel, akkor rájövök, hogy most épp lehet hogy egyedül kellene lennem inkább. Van, hogy nehéz nagyon sok ember között lenni. És közben azt is el tudom mondani magamról, hogy lételemem. Talán az arány a lényeg, és hogy figyeljek magamra.

Meg is találnak a különc karakterek. Panna nagyon hasonlított Lucára az Egynyári kalandból. Valahogy mindkettőjükben abszolút fellelhető az empátia hiánya.

Van bennük is empátia, csak jó elbújt. Nem olyan könnyű valóban figyelni egymásra, szerintem ezt gyakorolni kéne, meg általános iskolában tanítani. Nem azt a sok marhaságot, amivel az időnket rabolták. Én is tanulom, le kell lassulnom, hogy megérkezzek, és meghalljak másokat. Panna egy sokkal fájdalmasabb figura, mint Luca, aki sokkal fényesebb, élettelibb, termékenyebb nála. Panna csőlátású, és vagy meghalna vagy kilőné magát az űrbe. De mindketten tankok, az tény. Ákos nagyon szerette az Egynyárit, talán ez is benne van.

Nem fél attól, hogy elhasználódik és unalmas lesz ez a kicsit fura, meg nem értett karakter, akiket mostanában játszott?

Szerintem már most teljesen elhasználódott. Ahhoz képest, hogy azt gondoltam, nincsenek kategóriák, hirtelen én is bekerültem egybe. De nem baj, mert izgi lesz, én is kíváncsi vagyok mi következik ezek után. Kellőképp realista vagyok ahhoz, hogy tudjam: az, hogy most ennyi ilyen munkám volt, lehet egy trend is, de hogy fognak-e látni bennem ennél többet, az rajtam is múlik. Szívesen játszanék már valami kevésbé elrajzolt, vagy fura karaktert.

De közben van bennem ez a nem „odavalóság”. Szerintem árad belőlem, hogy kicsit kívülálló vagyok. Filmen ezek egy színésznél sokkal jobban megmutatkoznak. Színházban nem, ott más a dinamika, az energiák kezelése, a távolság, több lehetőség van az álcára is. De a kamera felveszi és megmutatja minden apró rezdülésed, részed, az aurád. Minden kis dolog nagyon hangsúlyos lesz. Minden, ami a te lényednek a része, az ott van. Gondolom ezért van az, hogy folyamatosan új arcokat keresnek. Nagyon izgalmas dolog lehet filmre megtalálni valakit.

Az Űrpiknikben Panna karaktere egy nap alatt gyökeres változásokon megy keresztül. Hisz abban, hogy valaki ilyen rövid idő alatt ennyit változzon?

Én azt látom, hogy vannak olyan típusú revelációk, felismerések, amik ilyen life-changing hatásúak. Az emberek időnként megváltoztatják azt a nézőpontot, ahonnan saját magukat szemlélik. Kizökkenti őket valami. Például, ha valakinek meghal valakije, vagy úgy dönt hirtelen mindent elad és elmegy a világ végére, vagy a hitbéli megvilágosodások. Azt hiszem, amikor az ember ugyanazokat a köröket futja már egy ideje, elkezdi azt érezni, hogy egyre inkább légüres a tér, vagy kiürült a program, és csak szenved benne. Vagy amikor túl sok benne a kínlódás. Váltani kell, merni! Szerencsére mindig történik valami, és mindig találkozol olyan emberekkel, akik segítenek az úton. De azért az ember saját magától nem szabadul, az alapok változatlanok maradnak. Szerintem a Covid ilyen szempontból nem volt rossz, mert szuperül felkészített minket ezekre a változásokra.

Hogyan élte meg, hogy másfél évig teljesen a feje tetejére állt az élete?

A pandémia alatt több felforgató, elgondolkodtató dolog is történt velem. Erasmussal voltam fél évet Angliában, és mikor hazajöttem, nekiálltam a vizsgarendezésemnek, Ibsen Hedda Gabler drámájának. Összeállt a csapat, elő lett készítve, majd jött az első karantén március elején. Semmi baj, új szereposztás, kezdtem elölről, összeraktuk megint, olvasópróba. Másnap egyetemfoglalás. Alkalmazkodva a helyzethez, különböző termekben próbáltunk. Utána jött a kérdés, hogy lesz-e Ódry Színpad? Kiderült, hogy nem. Kapok rá támogatást? Nem, nem kapok. Ki lehet beteg? Kit tesztelnek épp? Ki mitől fél? Minden változáshoz folyamatosan alkalmazkodni kellett, eközben vagy hatszor váltottunk koncepciót, míg végül teljesen leálltunk a Covid miatt novemberben. Hajsza volt, és a végére már teljesen fókuszt vesztettem, hogy miért csinálom az egészet, csak nem akartam elengedni. Mindeközben ott volt a Covid, emberek haltak meg, életek mentek tönkre, nem éreztem valósnak a problémáimat. Viszont a pandémia szerintem elindított valami általános változást az emberekben, aminek örülök.

Elnézve az elmúlt pár hetet, olyan érzés, mintha ez a változás csak a pandémia idejére szólt volna. Amint lehetett, mindenki visszaállt a „normális” kerékvágásba. Ezek szerint ezt nem így látja?

Nagyon sokat kérdezgetem az ismerőseimet, hogy vannak. De úgy igazán, őszintén, hogy vannak? Mindenkin azt látom, hogy szarul. Lehet, hogy most úgy csinálunk, mintha minden funky lenne, de közben mégis utolért a történelem. Ami eddig csak könyvekben létezett, hirtelen valósággá vált. Így sokkal inkább elképzelhető, hogy a boldogság és a jólét nem állandó, és majd arról fogunk mesélni az unokáinknak, hogy milyen volt régen, mikor csak kinyitottad a csapot, és jött a víz. Az, hogy most tömegek lepik el az utcákat, és tombolnak, mintha nem lenne holnap, szintén egy védekező reakció, mert tudják, hogy hiába van talán vége a világjárványnak, ez csak a vihar előtti csend. Az, hogy az ember egyénileg miben van, nem tükrözi az agyatlanul hömpölygő tömeg. Olyan ez, mint az a Karinthy novella. Mindenki názáretit akar kiáltani, de a tömeg együtt Barabbást kiállt. De attól még remélem, hogy a háttérben van a változás.

Mi az, aminek meg kéne változnia?

Pont az olyan dolgoknak, amiről beszéltünk, hogy mennyire fontos egy papír, egy diploma és ez az egész rendszer, ami erre épül. Annak, hogy ebbe a szisztémába tényleg gondolkodás nélkül bele kell-e tagozódni. A mi generációnkra inkább jellemző, hogy két vagy több lábon állunk. Most a Covid vissza is igazolta, hogy erre szükség van. Az is változott, hogy mit tartunk értékesnek. Ha jól megnézzük, már most beépültek a pandémia alatti tapasztalatok, valószínűleg sokan inkább vásárolnának egy vidéki házat kerttel vagy egy tanyát, mint egy lakást a fővárosban, ami a pandémia előtt kevésbé lehetett jellemző. Az elmúlt egy évben az emberek megérezték a természettel és az egymással való kapcsolódás hiányát, rájöttünk, hogy a technika nem minden. A generációm viszonylag felhőtlenül végigpörögte a 2010-es éveket, megvolt mindenünk. Most szembesülésre és elmélyülésre van szükség, mert durva időszak következik. És rajtunk múlik, hogy hogyan tovább.

(Borítókép: Walters Lili. Fotó: Kaszás Tamás / Index)



  • Tippek
  • Lakáshitel