Lehel
17 °C
27 °C

Gyilkos pacifisták a Balatonnál

M   B    1934015
2021.07.09. 17:15
Udvaros Dorottya, Hajdu Steve és Elek Ferenc összeállt egy nyáreste erejéig, hogy Karinthyt idézze meg a balatonföldvári Kulipintyó udvarán a Kultkikötő közönségének. Az Nyugat nagyjának humoros írásai a századelő egész társadalmát veszik górcső alá, a pincértől az újságírón és a színészen át a butácska feleségig, az államtitkárig és a banktisztviselőig. De nyugalom: az agresszív pacifisták és a sznobok sem maradnak ki.

Karinthy Frigyessel jó időről időre találkozni, mert minden humoristának – és ezt most véletlenül se csökkentett presztízsű megjelölésként írom az íróhoz képest – jó mérce az idő. Olyan értelemben, hogy ha valakinek a pamfletjein, karcolatain, paródiáin, kávéházi anekdotáin száz év elteltével is röhögnek, de legalábbis megértik humorát, akkor az olyan, mint az örök darab gardróbszekrényünkben, a jól szabott farmer vagy a tuti kis fekete. De inkább az a ravasz, világító türkiz overall. (Még véletlenül se a Rejtő Jenő-féle, nyári ruhára húzott mellény.) Standuposok jönnek-mennek, uralkodhat angol, német vagy francia humor, felvirágozhatnak a zsidó-, rendőr-, szőke nő és skótviccek, csillagok emelkedhetnek ki egy-egy korszakból (Hofi, Nagy-Bandó), de Karinthy, épp tán mert író elsősorban, és csak aztán humorista, paródiáiban sem ismer tréfát. Van persze korszakhumor a szövegeiben, hogy is ne lenne, de a társadalmi élcen, bírálaton, görbe tükrön túl az ő terepe a szív és a szellem, ami ugyanaz az Osztrák-Magyar Monarchiában, a boldog békeidőkben, az első világháborúban, a Tanácsköztársaság alatt vagy épp a fasizálódó Magyarországon. (Na lehet, hogy ott mégsem.)

A Kultkikötő balatonföldvári szcenírozott felolvasószínházában Udvaros Dorottya, Hajdu Steve és Elek Ferenc előadásában meggyőző, dinamikus, olykor szenvedélyes triót láthatunk, akik maguk is élvezik a majd egyéves kihagyás után a játszást, a közönséggel való találkozást, és úgy érzem, különösen élvezik Karinthyt is: jó utazni úgy az időben, hogy a humor mögött ott a humánum, az ember a maga esendőségével, végességével, szorongásaival és félelmeivel, a maga teljes abszurditásában. Amikor például két barát találkozik, és az egyik fájdalmasan meséli a másiknak, hogy a tulajdon anyja nem ismerte fel, mire a másik elferdíti, kifordítja az egész szitut, és megvilágítja, vagy inkább rábeszéli bánatos barátját, hogy csökkentse fájdalmát és a helyzet képtelen mivoltát, hogy akit látott, nem is az anyja volt, hanem egy totálisan másképp kinéző vadidegen, akit az anyjának képzelt.

Vagy ki ne tapasztalta volna azt a vendéglátóipari helyzetet ma, száz évvel később is, 

amikor a pincérnél mindent lehet, csak rendelni nem, és bármit is teszünk, neki áll följebb.

Az Én és a bank című paródia is olyan, mintha Karinthy ma írta volna: pénzért, kölcsönért mennénk a bankba, és közben észre se vesszük, hogy valójában mi hitelezünk a banknak, mi tartjuk el őket, nélkülünk tönkremennének, mi meg hallgatjuk közben a professzionálisra csiszolt süket dumát garanciáról, bebiztosításról, a kapitalizmust működtető rákfenéről, a pénzről, s noha kölcsönért mentünk, valójában mi adunk kölcsön a végén a banktisztviselőnek.

A felolvasószínház különböző szkeccsekbe, eljátszott kávéházi vagy otthoni jelenetekbe csap át ízléses, jó ritmusú szerkesztéssel és játékkal, olykor Karinthy magával beszél, magát szólítja meg, például 1914-ben és ‘18-ban, már az átélt háború keserű tapasztalatával inti négy évvel korábbi naiv, mit sem sejtő önmagát arra, milyen élelmiszerekből és egyéb háztartási kellékekből spájzoljon be, amit akár értelmezhetünk a közelmúlt pandémiatraumájának parafrázisaként is, különösen a summázatot tekintve, miszerint, ahogy Karinthy 18-ban a 14-es önmagához képest, úgy mi is mások lettünk, tapasztalataink és átélt szorongásaink révén, mint egy évvel előtte. Azt, hogy

itt nemcsak kávéházi rihegés-röhögés, összekacsintás, közönségre kinézés várható,

a kezdő darab, Karinthy egyik leghíresebb, legnagyobb verse, az Előszó adja meg (Nem mondhatom el senkinek), innen oldódik, lazul a hangnem. S talán ha magával a szerzővel szemben némi bírálatot megengedhetünk, az mindenképp az lenne, hogy feminizmussal távolról sem vádolhatjuk a Nyugat utolérhetetlen, különleges nagyságát, de azért bizonyos elszólásai, poénjai ma már nem annyira a PC kategóriát gazdagítják. Például ahogy a férj azt mondja a feleségének, amikor megörül annak, hogy az asszony is támogatja a poligámiát, amit persze az nem ért, csak félre ért, hogy de hisz akkor mostantól a barátom vagy, a szellemi társam, akár egy férfi. Annak dacára, hogy Udvaros a butinkó nő szerepében sem tud más, mint fölényesen bájos lenni. De más efféle ilyen típusú „elszólások” is előbukkannak.

A műsorszerkesztő a végére tette A nyúl című, egyszerűségében, banalitásában is nagyszerű írást, mely az emberi agresszióról, az emberi gondolkodás önmagából való kiindulásáról, nézőpontjaink elmozdításának lehetetlenségéről szól egy ártatlan történeten keresztül, ahol a jólelkű újdonsült nyúltulajdonos csak meg akarja megrémült jószágát simogatni, de az nem hagyja magát, ijedtében a kredenc alá, a farakás mögé és ahová csak tud, mindenhová bújik, mígnem ezzel annyira haragra gerjeszti gazdáját, hogy a végén agressziót kelt benne és el akarja tiporni. Ez a jelenet Udvaros előadásában a csúcsa az egész estnek, az írás pedig Karinthy egyetemességét mutatja, mert ez bármikor, bármilyen nyelven az, ami. Erre rímel a pacifista agressziója is, aki megöli beszédpartnerét a purpárlé végére, mert az csak egy kávéházban üldögél és nem megy ölre azért, hogy véget érjen a háború. A kedvencem mégis a kritikust, az újságírót parodizáló írás, aki a totális nevetségességig viszi a látottak egekig magasztalását, melyben a legszebb mégis az, hogy nincs az a nevetséges egekig magasztalás, amit a színész ne hinne el.

(Borítókép:  Karinthy Frigyes író (j2), gróf Bánffy Miklóssal (j4) és báró Kemény Jánossal (j3) beszélget a Könyvnapokon. A felvétel készítésének pontos dátuma ismeretlen. Fotó: Bojár Sándor / MTI)