Lehel
17 °C
27 °C

Enyedi Ildikó filmes életműve arról szól, hogy az ember csodálatos

219
2021.07.14. 18:51 Módosítva: 2021.07.14. 22:24
Ma este vetítik a Cannes-i Filmfesztivál versenyprogramjában Enyedi Ildikó nemzetközi gyártású filmjét, a Füst Milán regényéből készült A feleségem történetét. A filmhez a szakma és a közönség is nagy reményeket fűz, ezért most áttekintettük azt a pályát, mely a kirobbanó sikerhez vezet.

Enyedi Ildikó teljesen új, meseszerű, egyszerre filozofikus és szatirikus filmes hangjával már legelső nagyjátékfilmjével robbant be a filmes világba. Ez volt

Az én XX. századom.

Már az első rendezése is nemzetközi alkotás volt: a saját forgatókönyvből forgatott filmet orosz és lengyel színészek játszották magyarországi és európai helyszíneken, így hitelesítve a huszadik századi történetet. A film azóta is meghatározó alkotása a huszadik századi magyar és nemzetközi filmtörténetnek.

Hogy csak egyetlen jelenetet ragadjunk ki a megejtően szép, mégis szatirikus hangvételű filmből, itt van mindjárt a nőknek ugyan szavazati jogot adni kívánó, ám meglehetősen nőgyűlölő professzor előadása, mely egyszerre szomorú valóság és isteni paródia, nemcsak a mából nézve, a film készültekor, 1989-ben is. A professzor önmagát és közönségét hergelő módon jut el tudományosnak hitt, ám cseppet sem tudományos levezetésével odáig, hogy a nőben az anya és a ringyó születéstől fogva jelen van, logikája és morálja nincs, kizárólag a nemi aktus érdekli, illetve az abszolút nőnek nincs is énje, hiszen sorsa nem más, mint a fallosz.

A fantasztikus képi világú (Máthé Tibor), fekete-fehér film sajátos huszadik századi történet: két egypetéjű ikerlány sorsa, egyikük érzéki nagyvilági nő, másikuk naiv lázadó. 1989-ben egy pályaudvaron elsuhannak egymás mellett, és noha ugyanaz a férfi lesz mindkettejük életének szereplője, nem tudnak egymásról és a férfi is egyetlen személynek gondolja őket. 

A személyes hangvételű történetet ugyanaz a mélyről fakadó optimizmus hatja át, mint az eddigi életmű koronáját jelentő Testről és lélekről szövetét, mely szintén világsiker lett.

Az én XX. századom Cannes-ban is bemutatkozott, akkor a legjobb elsőfilmeseknek járó Arany kamera díjat hozta el. A film központi motívuma a fény, mely az új technikai vívmányokat, az elektromos áramot, a villanyégőt, a mozit fűzi egybe, de az emberek is ragyognak a fénytől, ami az életszeretetből és a belső fűtöttségből adódik.

Csodálatos a világ, amelyet Isten alkotott, és csodálatos az ember, amely azt most megtanulta formálni

– hangzik el Edison, a fény feltalálója szájából idézetként a filmben a mondat, mely voltaképp Enyedi ars poeticájának is tekinthető.

Diplomás kalandok

Enyedi Ildikó 1984-ben végzett a Színművészeti Főiskolán rendező szakon, melynek függetlenségéért oly sokat tett tanárként is, keményen beleállva a 2020 nyara óta tartó függetlenségi harcba, mind a tüntetéssorozattal, mind az önkéntes távozással, mind a nemzetközi fórumokon történő hangadással. Érdekes tény, hogy diplomát nem végzésekor kapott, mert vizsgafilmjét politikainak minősítették, csak később, már tanárként állították ki számára. 1984-től éveken át kísérleti rövidfilmeket készített a független alkotói légkört biztosító Balázs Béla Stúdióban, mígnem 1989-ben jött el az első robbanás.

Már az ezredfordulóhoz közeledünk, amikor az 1999-es mitikus történetben, a Párizsban forgatott

Simon mágus

elhozta Andorai Péter karrierjének egyik csúcspontját, és fontos szerepet játszik benne Halász Péter és performansza, az élve eltemetkezés rítusa is, melyet a művész élőben is megrendezett. Az én XX. századom és a Testről és lélekről óriási sikere miatt nem a Simon mágus számít az életmű legkiemelkedőbb darabjának, de a szakma és a közönség így is elismerte. A 30. Magyar Filmszemlén a legjobb rendező, legjobb férfi színész és a legjobb operatőr elismerését kapta meg, és a magyar filmkritikusok is díjazták a rendezőt és a főszereplő Andorait is.

A film külön bája a zárójelenet, melyben Simon Párizsban újra megpillantja a pályaudvaron látott fiatal lányt, aki most is kérdezőbiztosként dolgozik. A lány leszólítja Simont, de mivel a kérdésekre elég oui-val és non-nal válaszolni, nem tűnik fel neki, hogy nem beszéli a nyelvet, sőt, még az általa ismert harmadik szóval, a caféval egy kávéra is meghívja a lányt, aki nem veszi észre a trükköt, és valódi beszélgetésként éli meg az egyoldalú párbeszédet. Megint az Enyedire jellemző kettősség: Andorai játékénak és a lányt játszó Julie Delarme igéző szemeinek köszönhetően a jelenet egyszerre romantikus és humorosan bájos.

Az eddigi életmű egyértelmű koronája a lírai hangvételű, megejtően szép szerelmi történet,

A testről és lélekről,

mely két önmagában is meglehetősen furcsa, antiszociális, magának való és gyakorlatilag kommunikációképtelen ember akadályokkal nehezített egymásra találása, amelyben Borbély Alexandra Máriája olyan fantasztikusan erős, hogy azt inkább neveznénk már azonosulásnak, semmint alakításnak, a tökéletesen outsider 

Morcsányi Géza, a hazai szépirodalmi életet évtizedeken át meghatározó és kiadó Magvető korábbi igazgatójának szerepeltetése pedig épp merészségéből adódóan akkora trouvaille, már-már geg,

hogy kiválóan működik a maga lehetetlenségével és kívülállóságában, különösen az autista jegyeket mutató Máriával való szerelmi történetben. Kettősük teljesen abszurd, a film világa felől épp ezért tökéletesen hihető.

A Testről és lélekrőlben az emberek helyett az álmok, illetve az azokban felbukkanó szarvasok beszélnek egymással, így kapcsolva össze embert, állatot, természetet és szerelmet, s így mutatva be, hogy a szerelem az egymástól legtávolabb álló emberek között is megrendítő, egyszeri és egyetemes.

A film méltán söpörte be sorozatban a nemzetközi sikereket:

2017-ben, megjelenése évében a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál fődíját, az Aranymedvét nyerte el, és ugyanabban az évben a legjobb idegen nyelvű filmek kategóriájában Oscarra jelölték, és még az öt legjobb közé is bejutott.

Hajszálra volt hát a világ legnagyobb filmes díjának elnyerésétől, és talán csak azért nem ő nyert végül, mert 2015-ban Nemes Jeles László vitte el ezt a díjat a Saul fiával, és a két magyar alkotás díjazása túl közel esett volna egymáshoz.

Nem lehet nem beszélni az HBO izraeli licenc alapján gyártott nagy sikerű sorozatáról, a Terápiáról, mellyel új műfaj született a hazai televíziózásban: létrejött az igényes, pszichológiai közelítésű széria, mely az emberek belső mozgatórugóira, létproblémáira és azok megoldására fókuszál. Ezt is Enyedi Ildikó rendezte, belevíve azt a női és emberi empátiát, rendezői világának azt a mélyről fakadó optimizmusát, mely a legnehezebb helyzeteket, történeteket is a bennük rejlő nehézségeken és feszültségeken túl egyfajta derűvel vonja be. Mácsai Pál Dargay András, a pszichológus szerepével írta magát végérvényesen a televízió képernyőjére, a több évtizedes színházi jelenlét után a legeldugottabb falu Jolánka nénije is megismerhette, ha még eddig nem ismerhette. 

De Enyedi a válságban lévő fiatal nő szerepére Marozsán Erikát is visszacsábította a tengeren túlról a nézők nagy örömére, s mint minden színészéből és színésznőjéből, itt is a maximumot hozta ki belőle. A várakozások és az eddigi hírek birtokában elképzelhető, hogy a Füst Milán regényéből írt mozi, a minden eddiginél nemzetközibb A feleségem története még az eddigi sikereket is felülírja. Természetesen azzal a belső fénnyel, mely Enyedire jellemző, s mellyel a minden tökéletlen férfinak szóló szerelmes levelét megírta.

(Borítókép: Jelenet A feleségem története című filmből. Fotó: Csata Hanna)