Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEMÖt éve halt meg Somló Tamás
További Kultúr cikkek
- Ennyit keresett az első Deadpool rendezője, sokkolta az összeg
- 36 év után visszatért Salman Rushdie műve az indiai könyvesboltokba
- Van egy ország, ahol az emberek boldogok azért, mert oda születtek
- Rendkívüli turnéra indítják Olaszország egyik legféltettebb gyűjteményét
- Tilda Swinton rangos elismerést vehet át
Amikor jött a hír, épp még Esterházy halálával voltunk elfoglalva, még fel sem ocsúdtunk az „Atyaúristen, ez hogy létezik?”-ből. Somló tulajdonképp rosszkor halt meg, egy zseni, egy íróóriás árnyékában, mindössze öt nap telt el a feldolgozhatatlan gyászhír óta. De azért elvesztése így is rendesen megrendítette a hazai zenei életet. És persze a rajongótábort. Meg az egyszerű embert. Az Omega. A Keksz. Az LGT. Énekes. Szaxofonos. Basszusgitáros. Zenész.
De nem is feltétlenül kellett a label. A Somló.
És ennél még sokkal több, mint minden igazi művész esetében.
Az egy dolog, hogy ő írta az LGT nagy slágereit, az Álomarcú lányt, a Primadonnát vagy az Annyi mindent nem szerettem méget, de vajon ki tudja, hogy amikor Katona Klári cinkosan ránk kacsint, hogy „Ez nem gömbölyű”, akkor Somló-dalt énekel? Mert Somló, mint minden rendes dalszövegíró, írt másnak is: Kovács Katinak, Zoránnak, Zalatnai Cininek, Szűcs Juditnak és Hacki Tamásnak is. A szólj rám, ha hangosan énekelek is az ő szerzeménye, Kovács Katival énekelték.
A Práter utcai általános iskola zenetagozatáról indult, de járt a Balettintézet gimnáziumába is, itt a szaxofonnal, a basszusgitárral és a zongorával barátkozott, már ekkor tobzódott a zenében. Ám művészeti képzése itt nem állt meg, a tobzódás az Állami Artistaképzőben folytatódott, ahová átjelentkezett, itt már volt pantomim, tánc, balett és karate is. Végül aztán zenebohócként utazta körbe a világot, miközben idehaza artistáskodott a cirkuszban.
A tehetségen túl minden adott volt hát a színpadi léthez, melyben ugyanakkor sosem volt manír vagy póz. Az Index öt éve Semmi póz, semmi máz címen búcsúzott tőle. Zenészként leginkább az LGT-ben vált ismertté, itt volt a leghosszabb ideig is. Akkor jött, 1973-ban, amikor Frenreisz Karcsi ment. Váltótársak voltak.
Ez volt a fénykor, a 70-es évek. Egy ország énekelte a dalait, a dalaikat.
Aztán jöttek a 80-asok az Első emelettel, a Neoton Famíliával, az R-Go-val és az Eddával, és ők úgy érezték, ez a hangzásvilág már nem az övék. 87-ben búcsúkoncertet tartottak és végleg felszámolták magukat.
Amikor aztán már az LGT nem turnézott, Somló Dániában zenélt, majd örök tanulóként ötvenéves fejjel beült még az iskolapadba is, ahonnan 56 évesen jogi diplomával a zsebében távozott.
Ő szerezte a Könnyű testi sértés című filmhez a zenét, majd később Koltay Róbert közönségfilmjeihez, A miniszter félreléphez, az Ámbár tanár úrhoz is ő szolgált zenei munícióval.
Ő volt az a zenész, aki közéletileg is mert állást foglalni: többször fellépett baloldali rendezvényen, énekelt náciellenes tüntetésen. Sosem volt gyáva.
68 évesen, súlyos betegen halt meg. Nemcsak különleges tehetségű zenész, alkotó volt, de nagyszívű ember is, aki szeretett és tudott élni. A mi szerencsénk, hogy egy dalszerző sose hal meg, az Ő még csak tizennégyet, a Nem adom felt, a Neked írom a dalt még száz év múlva is dúdolni fogják. És nem szólunk rájuk, ha hangosan énekelnek.