Irgalmatlan tomporral is lehet erotikus a nő

Van egy kép a nemrég nyílt Kieselbach Galéria kiállításának anyagában, és a hozzá tartozó katalógusban, amit Pechán József festett, a címe Nagybányai szoba, lenyűgöző a maga harsányságában és egyszerűségében. És nekünk mégis egy másik hely, konkrétan Van Gogh arles-i szobája, a Chambre jaune (A sárga szoba) jut az eszünkbe, mely minden bizonnyal benne van a világ tíz, öt, három (kettő, egy) leghíresebb festményében. Teljesen érthetően. Az 1889-es kép az amszterdami Van Gogh múzeumban áll, magam is álltam előtte vagy fél órán át, nem csak mert kedvenc képem, hanem mert a maga életigenlésével, vidámságával, napfényességével egyszerűen beszippantja az embert. (Mindenféle pszichés betegség, elhajlás, kór, diagnózis és gyanú ellen kiváló, ilyen hatással van a sárga szín a lélekre.)

A még magyar közönség előtt is lényegesen ismeretlenebb Pechán József okostévé méretű képe előtt is elidőzhetünk, itt tömörebb a textúra és élénkebbek a színek: lila gerendák, fenyő zöld szőnyeg, rózsaszín csíkos ágytakaró, narancssárga padló, türkizkék fal, és az egyetlen kisablakon beáradó élénk fény.

Pechán munkássága tökéletesen illusztrálja, írja Kieselbach, miként felejtődhet el teljesen egy életmű a kedvezőtlen történelmi körülmények hatására – a vajdasági festő a trianoni döntés hatására hullott ki a kollektív emlékezetből –, majd miként kerülhet vissza és futhat be fényes posztumusz karriert egyetlen előkerült kép hatására.

Ma ez az összeg több mint nevetséges lenne, és a legvérmesebb remények sem emelkedtek 80 ezer forint fölé. Ám a heves licitcsatát követően a kalapács végül 420 ezer forint körül koppant. Ha ma ennyi lenne a Nagybányai szoba (ezúttal nem lehet licitálni, fix árasak a képek), most tenném le a klaviatúrát és rohannék érte, de attól tartok, jobbára csak a katalógusban fogom majd bámulni. Pedig ez lenne az a mű, ami még a sznobéria-barométeren is tökéletesen átmenne, kitenném ugyanis a hálószobám falára, már csak azért is, hogy lássam, ilyen rend is lehet egy lakásban.

Szóval Pechán 1995-ben robbant, egyetlen árverésen elérte legnevesebb kortársai, Vaszary, Rippl-Rónai és Perlrott Csaba szintjét, és gyorsan a művészettörténet is felzárkózott: a rá következő évben már a Magyar Nemzeti Galéria állította ki a művet revelatív Nagybánya-kiállításán, a festő munkásságát hosszú tanulmány méltatta. (Lám, mit tesz a jó ízlés és az értő szem.) Innentől kezdve vérszemet kaptak a gyűjtők és lázasan vadásztak Pechán képeire, de nem volt könnyű dolguk, mert egyrészt nem festett túl sokat, másrészt a történelem viharai folyamán egyes alkotások ki tudja, hova keveredtek.

Innentől kezdve mondhatunk bármit, észrevehetjük a Ziffer Sándor hatást vagy Czóbel Béla és Tihanyi Lajos korai alkotásaiét, beszélhetünk Gauguinről, lényeg, hogy a képek és a művészet útjai kifürkészhetetlenek, azt éppúgy alakítja az idő, a történelem, az ízlés, na és a vevő. Pechán utólagos robbanása művészeti és művészettörténeti sikertörténet. Bomba sztori.

A kiállítás másik kimagasló, feledhetetlen alkotása Vaszary Jánosé. Az ő neve már nem ismeretlen, a sztárok non plusz ultrája, na de. Itt van ez a Párizsi modell (Fekvő akt piros szőnyegen) című kép, a hátoldalán ráadásul özvegy Vaszary Jánosné feljegyzése: Ez a kép a férjem műve. Nyughatatlan lehetett ez a férj, nyughatatlanul kereste a szokatlan látószögeket, a hölgyeket különösen hátulról szerette meglesni. Itt is erről van szó, bár feltárulkozik a modell, mégis egy akkorát csavarint a csípőjén, hogy deréktól lefelé inkább hátulról látjuk. Arcát pedig fekete haja takarja, így csak teste van, s leginkább a nézőre gyakorolt hatása. Mondjunk annyit visszafogottan, a látványtól a néző is nyugtalan lesz. Pedig mind mértanilag, mind esztétikailag, mind a 80-as, 90-es években betört és azóta meghonosodott Julia Roberts-i extraslim nőideál felől nézve szinte már-már torznak minősül a képen látható asszony:

Mondhatnánk süvítet is, némileg szalonképesebben, de Vaszary a képet elnézve minden akart lenni, csak szalonképes nem. Nem a nő ilyen, a csábító póz, a viselkedés teszi azzá, plusz Vaszary látja, s láttatja ilyennek, amihez a vörös-fekete kontraszt, a fekete tűsarkú csak további fokozó erő. A képekről a párizsi budoárok világa szinte lemászik. „A pillanatnyi kábulatok felhajtása, a beteg lázas nyugtalanságával lüktető élet, a késő éjjeli órákat beragyogó, örökös, karneválra emlékeztető bengáli tüzek, a revükben a női meztelen szépségek babiloni felvonulása és diadala” - írta meg Vaszary az őt hatalmába kerítő érzést híres esszéjében, megspórolva ezzel mindenfajta művészettörténeti tipródást, se vége-se hossza értekezést és Arany János-i gondolta a fenét. Vaszary gondolta is, festette is, nem mintha utóbbihoz bármi magyarázat szükségeltetnék.

A 224 tételt felvonultató kiállítás highlightjai között beszélhetnénk még Fekete József Zene (Hegedűhangoló) címet viselő, eleganciájában, finomságában is törékeny bronzszoborról, melyről nem tudjuk, férfit vagy nőt formáz, de mindegy is, nem ez a lényeg, viszont olyan gracilis, hogy mindkét nem megirigyelhetné, azokról a piros almákról, amik majd legurulnak a fekete vászonról Pentelei Molnár János ördögien vibráló csendéletén, a számomra különösen kedves, és a hazai festészetben témája miatt kuriózumszáma menő Vén Emil képről, a Próba az Állami Balettintézet Andrássy úti épületében címűről, Nyári Lóránt szerzetesi türelemmel és groteszk figurativitással festett társadalmi tablójáról, a Színház az egész világról, Mácsai István realista Battyhányi teréről, és 

A bő száz év magyar festészetét felvonultató kiállítás anyagába a megkérdőjelezhetetlen nagyok (Lotz Károly, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Egri József, Scheiber Hugó, Márffy Ödön, Mattis Teutsch János, Aba-Novák Vilmos, Schönberger Armand mellett a helyüket kereső, nemrég felbukkant vagy a kényszerű huszadik századi asszonysors miatt kellően még fel nem fedezett alkotók, például Horthy Béla, Ircsik József, Szücsy Lili is bekerültek, és hát ki tudja még, mikor és kivel reprodukálódik újra a Pechán József-féle történet, újabb és újabb zseniket sodorván a művészettörténet és a műtárgypiac nagy malterkeverőjébe.

A kiállításhoz tartozó nagyon gazdag, képileg és tartalmilag is igényes, Kieselbachtól megszokott nívójú katalógus szépséghibája, hogy sajnos nem mentes az olykor-olykor becsúszó helyesírási hibáktól és francia nevek hibás átírásától, illetve igenis minden kép mellé kell leírás, azon túl, hogy oil on canvas és hogy hányszor hány méter. Bizony én az 1933-ban elhunyt Constantin Stoitznerről - aki ha osztrák, leginkább Konstantin - és London című képéről is szeretnék többet tudni, például, hogy mit keres ő a magyar festők katalógusában, azontúl, hogy konflisai úgy gurulnak az örökesős járdán, mintha a ködös Albionban akkor is esne, amikor a járókelők közül senki nem tart ernyőt a feje fölé.