Máté, Mirella
7 °C
18 °C

Anger Zsolt főzésről, tanításról és az űrben repülő nyúlbogyóról

46
2021.08.14. 13:58

Anger Zsolttal beszélgettünk a frissen megszerzett szakács- és cukrászpapírja mögötti ambíciókról, arról, miben más filmszínészeket tanítani, mint színházi színészeket. Szóba került a nemrég debütált és általa rendezett Wellhello-klip és egyéb rendezői kihívás. Beszélgettünk a sznobságról és arról is, hogy ki volt az életében az a személy, aki miatt, amit csak lehet, szeretne megtanulni ezen a világon, ami egész jó hely is lehetne, ha akarnánk.

Amikor felhívtam, hogy időpontot egyeztessünk az interjúra, azt mondta, hogy épp könyvírás folyamatában van. Ez az a mű, amit pár évvel ezelőtt már említett Kadarkai Endre műsorában, s aminek ötletét a nagymamája története inspirálta?

Igen, már egy ideje írom, de most, azt hiszem, megtaláltam hozzá a legjobb formátumot. Amióta elkezdtem ezt a könyvet, fölívelt a közismertségem – ami nem tévesztendő össze a közkedveltséggel –, de az ismertséget az Aranyélet és A Tanár meghozta. Ilyen módon minden megnyilvánulásom más megvilágításba kerül. Más módon hangzik az, amit most fogalmazok meg, még akkor is, ha a gondolat bennem húsz éve nem változott. Ha leteszel egy alkotást az asztalra, az emberek első indíttatása az, hogy mindenáron felcímkézzék valamivel, én pedig ezt utálom. Ha írok, nem válogatom meg a szavaimat, sőt szókimondón fogalmazok. A szavaimat annyira egyértelművé akarom tenni, hogy az egész lényem be legyen vonva egy olyan teflonnal, amire nem ragad semmi címke.

Most viszont mégis ragasztott magára kettőt is. A sajtó tele volt a hírrel, hogy cukrász- és szakácsvégzettséget szerzett. Papírral akarta alátámasztani ismereteit, vagy ennyire maximalista?

Aki azt mondja magáról, hogy maximalista, az egy gyökér. Valódi maximalista ilyet nem mond, inkább csak azt, hogy „a fenébe, de sokat hibázok”. Nem mondom soha, hogy maximalista vagyok, azt döntsék el mások. Szeretek hibátlan munkát végezni. És nem félek hibázni.

Akkor a tanulás vágya hajtotta?

Ötvenkét éves vagyok. Alighanem kevesebb van hátra, mint előre, és sokszor úgy érzem, hogy még semmit sem csináltam. Nagyon kevés olyan dolog van a világon, ami nem érdekel. A szakmám, a színészet miatt sem engedhetem meg magamnak, hogy valami ne érdekeljen. Apai nagymamám, aki gyerekkoromban a legközelebb állt hozzám, mindig azt mondta, hogy sosem lehet tudni, mi vár ránk, mindenre nyitottnak kell maradni. Hát megtanultam zoknit stoppolni, gombot varrni, varrógéppel és írógéppel bánni. Ő kezdett németül tanítani, ám sajnos idő előtt meghalt, de a német iránti kíváncsiságomat és szeretetemet is neki köszönhetem. Ő kezdett főzni is tanítani, hímezni, s mivel anno elektronikai műszerésznek tanultam, ennek a szakmának a szegmensei is érdekelnek: programot írok, weblapot fejlesztek, vágok, és hangstúdióm is van, így időnként vagy a televízióknak dolgozom otthonról, vagy a magam szórakoztatására készítek hangjátékokat. Imádok lakást felújítani, festeni, csempézni, fával dolgozni, értek a villanyszereléshez. Van egy nagyon régi Mercedesem, amit magam bütykölgetek, horgászom, szenvedélyes utazó vagyok. Röplabdáztam, voltam kardvívó, fociztam, kézilabdáztam, voltam őrs- és rajvezető, csapattanácstitkár-helyettes. Nagymamámat idézve: az életben farkastörvények uralkodnak. Volt, hogy megmartak, volt, hogy magamba haraptam, de úgy gondolom, ez egész jó világ is lehetne, ha akarnánk. Vagyis miért ne tanulnám meg a cukrászművészetet és a szakácsmesterséget? Jó játék emberekkel együtt gondolkodni, vizsgázni és a végén megkapni a bizonyítványt.

Az emberek az új ismeretektől hajlamosak sznobbá válni. Önnél ez hogyan van?

Nem vagyok sznob, mindig mindenben a jót keresem. Drukker vagyok. A Sziget Fesztivál zárónapját már nyilván nem ugrabugrálnám végig, de ez azért van, mert már ötvenkét éves vagyok. Amúgy nem változtam sokat. A nagymamám azt is mindig emlegette, hogy „egy úr a pokolban is úr”, de úr sem vagyok.

Akkor mi?

Mondjuk csak egy ember. És megpróbálok az is maradni. Szerintem nagymamám intelme is végső soron ezt jelenti. A legnagyobb bajban is arra törekszem, hogy önazonos maradjak, és ez sikerül is, eltekintve egy-két apró farkasharapástól. Szegeden nőttem fel, lakótelepi gyerek voltam, a vacsoránkon úgy szaladt át a csótánysereg, hogy már arrébb sem löktük őket. Ha még tíz évet ott élünk együtt, megtanuljuk egymás nyelvét, és osztozunk asszonyainkon. Viccen kívül: furcsán jönne ki, ha hirtelen sznob lennék.

A sznobot inkább úgy kérdezem, hogy lecsúszik-e még a parizeres zsömle?

Van finom parizer és undorító parizer. Valami vagy jó, vagy nem az. Például imádom a sajtos-tejfölös lángost.

Kaviárral?

Na ebbe pont belenyúltam: amikor mondtam Széll Tamás séf barátomnak, hogy kéne csinálni egy ilyen marhaságot, annyit válaszolt: tudod, milyen jó az úgy együtt? Nála, az éttermében amúgy van sajtos-tejfölös lángos. Persze, ha ránézel, nem mondod meg, hogy az, de ha beleharapsz, felrobban az arcodban az elmúlt ötven év összes balatoni nyara. Mert ami mindig és mindenhol fontos, az a minőség. Mondom ezt úgy, hogy ha az ember éhes, akkor egy összeszáradt zsíros kenyér is lehet mennyei. De oké, ha már ennyire kivesézzük ezt a kérdést, nézzük meg a Wikipédián, mit ír a sznobra: A népetimológia logikája szerint átvitt értelemben az olyan embereket illetik e szóval, akik ugyan nem „nemesek” vagy tagjai valamely elit körnek, mégis valamilyen, rájuk jellemző attitűd felvételével olyannak akarnak tűnni, mintha oda tartoznának. Nem vagyok nemes, nem veszek fel más attitűdöt, és aki ezt csinálja, az nem sznob, hanem egy gyökér.

Anger Zsolt receptkövető vagy kísérletező típusú ember?

A recept arra jó, hogy nem kell végigjárni tévutakat. Ha kenyeret akarok sütni, biztosan nem gyurmából és kristálycukorból készítem, hanem megnézem, mi kell bele. Az más kérdés, hogy utána már el lehet kezdeni ezzel játszani, kísérletezni.

Voltak nagy tévedései?

Voltak. Nem csak a főzésben. De maradjunk a főzésnél. Nem olyan régen a csajommal megbeszéltük, hogy tökfőzeléket készítünk fasírttal. Ő bevállalta a főzeléket, én a fasírtot, és a végén mindkettő olyan ehetetlen lett, hogy ment a kukába. Gondolkodtam, mit rontottam el. Valószínűleg meg akartam cáfolni saját magamat. Beleraktam minden, mint kiderült, össze nem illő fűszert – ahelyett, hogy hagyományosan készítettem volna, ahogy anno a nagymama. Virítani akartam. Főzni amúgy azért is jó, mert filozofikus párhuzamok bújnak meg benne, akár egy filmben: a világ legjobb színésze és színésznője sem garancia a minőségre. Ha nem működik közöttük a kémia, a végeredmény is rossz lesz.

A főzés melyik folyamatát élvezi a leginkább?

Amióta Széll Tamással barátok vagyunk, nagyon sokat tanultam tőle. Többek között azt, hogyan kell az embernek rendet tartania. Mostanában ezt élvezem a legjobban, hogy mire elkészül az étel, addigra a konyha is rendben van. Ezt Tamás elképesztő zsonglőri ügyességgel tudja csinálni. Ehhez jó előre ki kell találni, hogy melyik lépést mi követ. Tamás olyan könnyedén főz, hogy észre sem veszed, és felrak harminc elemet az asztalra. De nem látsz hulladékot, lecsöppent szószt, egyetlen kihasználatlan eszközt sem. Mindennek tudja, mikor jön el az ideje. Ezt a könnyed eleganciát megpróbálom felfedezni magamban is.

Ez a könnyedség vezette már akkor is, amikor elvállalta, hogy megrendezi a Wellhello NEMSZÁMÍTAPÉNZ című dalának klipjét?

Korábban már foglalkoztam különböző videó- és kisjátékfilmek rendezésével. Az igazi debütálásom, ami a nagyközönség elé is került, az A Tanár című RTL Klub-sorozat harmadik évadának második és harmadik epizódja. De a rendezés nem önálló munka, sok minden múlik az operatőrön, a vágón, a zenén és minden alkotótársamon. De hogy válaszoljak is: szeretek dolgozni, szeretem a tehetséges embereket, szeretek játszani, szabad lenni, és szeretem azt, amit ez a klip képvisel. De nem azt, ami az elmúlt napokban napvilágot látott, hogy egyik oldal, másik oldal, mindenféle belemagyarázás. Ezekre köpök. Nem politizálok soha. Azt nem engedem meg magamnak. A kérdésre azzal válaszolok, amit Picasso mondott, ami valahogy így hangzik magyarul: a művészet egy olyan hazugság, ami hozzásegít minket ahhoz, hogy felismerjük az igazságot.

Tény, egyedi tanári szemlélet. Mondom ezt azért, mert Kerekes Vicával filmszínészetet fog tanítani a Lumiére Filmiskolában.

A filmszínészet két alappillére ugyanaz, ami megkülönböztet egy kavicsot egy papucsállatkától: az ÉRZÉKELÉS és a REAKCIÓ. Tisztában kell lenni magunkkal, hogy egy íz, egy illat, egy látvány, egy robbanás, egy szó, egy gesztus, egy átélt tragédia vagy komikus szituáció mit és hogyan vált ki belőlünk. Amikor az ember pontosan ismeri magát, akkor könnyebben eljátszhat azzal, hogy saját érzékelőrendszerét és reakciórendszerét arra az érzelmi szintre és fizikai állapotra állítja be, amit a filmbéli karaktere megkövetel.

Ez nem ugyanígy van színpadi színészeknél is?

Nem, mert a filmben feldarabolt valóságot látunk, a színházban pedig folyamatot. Azt, hogy egy karakter este hétkor még húszéves, a taps előtt pedig már nyolcvan, a színésznek ott, abban a két órában kell átélnie és eljátszania. Filmben is be lehet járni bonyolult és hosszú utakat, de ott a színésznek jelenetekbe, snittekbe darabolva kell ezt megmutatnia. A kiragadott pillanatokat kell nagyon valóságosan megcsinálni. A másik nagy különbség, hogy színpadon az ember azonnal visszajelzést kap, és mindeközben az energiák egy részét arra kell fordítania, hogy felhívja magára a figyelmet. A színpadon vezetni kell a nézők tekintetét, számítanak a távolságok. A Vígszínházban a nézőtér legtávolabbik pontjáról a színpad olyan, mintha egy tízemeletes panel tetejéről néznéd a beton pingpongasztalt a téren. Nem lehet csak úgy megszólalni, kellenek a nagy gesztusok.

Sosem szabad játszani, jelen kell lenni a szituációban.

A moziban egyetlen apró mozdulat a legzseniálisabb jelenetté varázsolhat egy filmet, a színpadon ugyanez a mozdulat lehet, hogy elveszik. A kamera furcsa, misztikus eszköz, melynek tekintete nem áll meg az ember bőrfelületénél, hanem belelát a fejbe, a néző pedig kivetíti magában azokat az érzelmeket, amiket a narratíva segít elképzelni. Az ember rengeteg érzelmet képes átélni, ami tulajdonképp öt alapérzelem ötvözetéből áll: öröm, bánat, düh, félelem, undor. A világ legjobb színésze sem tud olyan színesen játszani, mint amilyen színes a „legprimitívebb” néző fantáziája. Filmben minél többet rejtünk el abból, hogy egy karakter mit gondol, a néző annál könnyebben teszi fel magában a kérdéseket, és keresi a megoldásokat.

A honi színészmesterség-képzésben mintha parkolópályán rostokolna a filmszínészképzés, ezen, ezek szerint, radikálisan változtatna?

Nem gondolom, hogy parkolópályán lenne, inkább sosem kapott felszállási engedélyt. A múlt század hatvanas, hetvenes és nyolcvanas éveiben a színészeknek szerencséjük volt, mert nagyon sok tévéjáték és film készült, de a filmes szakmát akkor is maguktól, egymástól, külföldi filmekből tanulták meg, fokozatosan. Filmszínész tréningeket már korábban is tartottam, mások is próbálkoztak vele, de azt hiszem, a Lumiére Filmiskola úttörő szerepet vállal. Horvai István volt a mesterem a Színművészeti Főiskolán, ő jóban volt Herskó János legendás filmkészítővel. Herskó nagy tudású ember volt, remek pedagógiai érzékkel, s bár külföldre emigrált, a rendszerváltás után hazalátogatott. Horvai pedig elkapta, és felkérte, tartson az osztálynak filmes kurzust. Herskó megnézte az egyik Csehov-vizsgánkat, a kurzuson pedig ugyanezeket a jeleneteket dolgozta át velünk filmre. Összehozott bennünket az akkor velünk párhuzamosan futó operatőr-filmrendező osztállyal: ők álltak a kamera mögött, mi előtte. Azt mondta, amit azóta is vallok, hogy filmszínészetet tanítani nem lehet, de a filmes gondolkodás elsajátítható, és onnantól az ember önmagát trenírozva válhat jobbá és színesebbé. A filmszínész olyan, mint egy cselló: amikor megveszed frissen, lehet hogy szép, de még kissé nyers a hangja, de az évek alatt, ahogy kopik, szárad és sokat rezeg, helyükre kerülnek a dolgok, és a hangja is egyre fényesebbé, kifinomultabbá válik.

Mit szeret leginkább a tanításban?

Azok a legjobb pillanatok, amikor látom az emberek arcán, hogy felismernek valami olyat, ami bár kézenfekvő, eddig nem gondoltak rá. Csak figyelni kell a világot, minden igazi. Egy instrukciót végre lehet hajtani vagy meg lehet élni, az életben viszont mindent megélünk. Ha figyelsz például egy gyereket, azt nézed, ahogyan játszik, látod, hogy a gesztusai valódiak; ám amikor észreveszi, hogy nézed, onnantól neked műsorozik, produkálja magát, ahogy mondani szoktuk. Ilyenkor már nem az igazi. Egy színésznél is ez a szabály működik. A néző érzi, ha hamis egy ölelés, egy gesztus, egy szó, egy csók. Az öt alapérzelem működik, nem kell eljátszani egyiket sem. A világon mindenhol mindenki, beszéljen akármilyen nyelvet, szeressen akárkit, legyen bármilyen színű a bőre, ugyanúgy olvassa ezeket az érzelmeket. De tanítás közben én is sokat fejlődöm. Vannak pillanatok, amikor zsákutcába kerülök, és ilyenkor bizony előfordul, hogy egy tanítvány nyitja fel a szemem. A gondolkodás és az összetett érzelmek áldása – egyben átka – emel ki bennünket az állatvilágból.

Rengeteg dolgot csinál egyszerre, ez azt jeleni, hisz abban, hogy az embernek arra van ideje, amire megteremti?

Folyton azt érzem, hogy annyi mindent kéne még. Arra sosincs elég idő, amire kéne. Mindig egy kicsit később kapom meg azt, amire vágyom. Vannak emberek, akik azonnal meg tudják szerezni azt, amit akarnak, de pont ezért nem értékelik. Nálam ez fordítva van: mire megkapom, nagyon becsülöm. De az idő egy nagy átverés. Régen egy ötvenkét évesről azt gondoltam, hogy az már vén szamár. És most tessék, már én vagyok a vén szamár, és nem értem, hogy repült el az idő, mert minden épp csak tegnap történt. Bármelyik tizenhat évesnek lehet olyan összetett a lelkivilága, az érzelmi és értelmi intelligenciája, és lehet annyi élettapasztalata, ami egy hatvanasnak sose. És ez fordítva is igaz. Én most szabadúszó vagyok, ami egyben nehézség is: sohasem lehet megnyugodni. Most, szerencsére, egyre hosszabb az az idő, amíg előre látok. Ám ha soha többé nem filmezhetnék, vagy nem dolgozhatnék színházban, nem tartanék tőle, hogy valami másban kéne megkeresnem a kenyerem. A nagymamám mindig sulykolta belém a tücsök és hangya meséjét is. Szeretek hegedülni, a nyarat is szeretem, de már egyre inkább vagyok hangya.

A bosszantó az, hogy vannak köztünk olyan hangyák is, akik minden szorgalmuk ellenére fáznak télen, ez pedig nagyon zavarba ejtő, és az egész emberiség nevében kikérem magamnak.

Az embert nem abban mérik, hogy ki hány évet töltött már ezen a sárgolyón, ami egy 14 milliárd évvel ezelőtti robbanás törmeléke, és gazdátlanul száguld a világűrben, céltalanul a semmibe. A 14 milliárd évhez képes mindegy, hogy húsz vagy ötven évet töltöttél ezen a nyúlbogyón, nem az tesz emberré. Hanem hogy az öt alapérzelmedet hogyan állítottad be úgy, hogy jól reagálj dolgokra. Emberi módon. És soha ne felejtsd el, hogy a többi hétmilliárdnak is csak ennyi van. De ennyi van. No, ez is lehetne az interjú címe: Az űrben repülő nyúlbogyó.

(Borítókép: Anger Zsolt. Fotó:  Stark D. Zoltán)