A menekült író az Afganisztánban maradt nőket félti

Twitter- és Facebook-bejegyzésben szólalt meg Khaled Hosseini író, aki 1965-ben Kabulban született, de tizennégy éves korában családjával együtt elhagyta Afganisztánt, majd franciaországi kitérő után amerikai menedékjogot kért. Most azt írja a többi bejegyzése között, hogy 

Afganisztán népe nem ezt érdemli.

Hosseini az Amerikai Egyesült Államokban él ma is, orvos lett, ám miután 2003-ban megjelent afganisztáni gyermekévei ihlette regénye, a Papírsárkányok (ebből film is készült), amivel egy csapásra ismertté, világhírűvé vált, úgy döntött, hogy életét íróként folytatja. Azóta megjelent az Ezeregy tündöklő nap, valamint az És a hegyek visszhangozzák című regénye is.

Khaled Hosseini a Papírsárkányokban megrendítő egyszerűséggel és tisztasággal írt arról, milyen az Afganisztánban felnövő gyermekek világa, hogyan kellett megküzdeniük különbözőségeikkel, istenhitükkel, megkülönböztetéseikkel, az egyre erősödő társadalmi és politikai elnyomással. Érett, felnőtt fejjel tért vissza Afganisztánba, és a 2003-as állapotok egy egészen más világot tártak elé, mint amire  emlékezett, ami kezdődött anno a szovjet megszállással, meggyökeresedett az egyre élesebbé váló belső társadalmi ellentétekben és kiteljesedett a vallási fanatizmus radikalizálódásban.

Hosseini mindig is aggódó figyelemmel követte szülőföldje és az ott élők sorsát, a maga módján, alapítványokon, menekültjogi szervezeteken keresztül próbál is segíteni rászoruló honfitársain. Az író augusztus 14-én egy történetet osztott meg a Facebook-oldalán, amelyben leírja, hogy látva az afganisztáni eseményeket, felhívta telefonon első unokatestvérét, akivel Herat városában, Nyugat-Afganisztánban együtt nőtt fel a hetvenes években. Közel ötven éve nem látta, de most is úgy emlékszik rá, mint ragyogó, fiatal, meleg mosolyú hölgyre, zöld szemekkel, szeplőkkel.

Megrendülten, összetört szívvel írja, hogy unokatestvérének hangja rémültnek tűnt, a nő felnőtt gyermekei már elmenekültek Heratból. Hosseini aggódva írja, hogy senki sem tud biztosat mondani, hogy mi lesz velük. Aggódik unokahúgáért és egyben az afgán nőkért, mert, mint fogalmaz, Afganisztánban gyakoriak a nyilvános verések, a kezek levágása, a kivégzések a stadionokban, megemlíti a történelmi műtárgyak barbár és értelmetlen pusztítását is.

Hosseini felidézi a kilencvenes éveket, amikor a tálibok szisztematikusan terrorizálták a nőket. Elvették mozgásszabadságukat, munkához és oktatáshoz való jogukat, nem viselhettek ékszert, a körmüket nem festhették, nem nevethettek nyilvánosan, az arcukat sem mutathatták az utcán. Az író számos kérdést megfogalmaz, különösen attól való félelmében, hogy mi vár most ott a nőkre, akik húsz éve küzdenek azért, hogy visszanyerjék méltóságukat, megteremtsék autonómiájukat.

Ma aggódom. Ma összetört a szívem. Ma gyászolom afgán társaim reményeit és törekvéseit

– írja a bejegyzésben, amelyben rémálomnak nevezi azt, ami az amerikaiak döntését, a kivonulást követi. Mint fogalmaz, a világnak nem lenne szabad hagynia, hogy ez történjen Afganisztánnal, különösen a nőkkel és a lányokkal, és mindent meg kellene tennie azért, hogy az afgán nők millióit ne kényszerítsék arra, hogy zárt ajtók és lehúzott függönyök mögött kelljen élniük. Unokahúga példájával kapcsolatban azt írja, hogy az ottani nők a legbátrabbak és legellenállóbbak, akikkel valaha találkozott. Ők és az afgán emberek ennél jobb világot érdemelnek.

(Borítókép: Khaled Hosseini Afganisztánban 2009-ben. Fotó: David Furst / AFP)