Villant a topáz a siófoki Plázson

Gyurikám, merre vagytok?

Itt, a szomszédban, Sajókazán, 320 kilométerre Siófoktól!

Mit csináltok ott? Éjjel fél egykor jelenésetek van Klárikával a Plázson! 

Ne aggódjatok, nem fogjuk cserben hagyni a mi drága közönségünket...

Szerda este nyolc óra tájban hívtam fel kedves ultipartneremet, Korda Györgyöt Siófokról, ahol pár perccel később Demjén Rózsi már arra biztatott bennünket, hogy várjunk, míg felkel majd a nap. 

A 75 éves legenda, Demjén Ferenc volt a Retro Rádió már hetekkel korábban bepromózott Fergeteg Partyjának első fellépője a Plázs Siófokon. Pontban 20 óra 35 perckor kísérték ki a Várkonyi Attila, azaz DJ Dominique által felkonferált Rózsit a színpadra a megszokott rekvizitum, a Demjén-feliratú motorkerékpár – V’Moto-Rock, ugye... – kormánya mögé. Nem ártott a kíséret, az idén 75 éves, a Magyar Köztársaság tisztikeresztjével kitüntetett művész nincs kirobbanó erőben, de mielőtt bárki is a korábbi, kissé korhely életvitelére gondolna, erről szó sincs, Demjén makulátlanul tiszta fejjel vette a kezébe a mikrofont, és nyomott olyan pazar, csaknem kétórás élő műsort, hogy azt egy húszéves is megirigyelte volna. 

De ne siessünk annyira, a környezet, a siófoki sétány is megér egy misét.

Amelynek környékén először is lehetetlen a parkolás, ha pedig véletlenül felszabadul egy autónyi hely, óránként 550 forintért már le is tudod tenni a kocsit. A fagylalt gombóca – akkora, mint egy nagyobb mogyoró – 420 forint, persze lehet kapni potom 380-ért is, de a „különleges” 420-ba kerül. (Vajon mitől különleges?) Az italárak is az eget verdesik – ezer forint egy korsó cseh sör –, maga a parkolóőr próbál győzködni arról, hogy mihamarabb húzzak el innen, mert ő, ha tehetné, a világ minden kincséért sem nyaralna Siófokon. 

Aztán bejutok a Plázsra, miután felmutattam a védettségi igazolványomat, odabent visszafogott becslés szerint is legalább hat-nyolcezren érzik jól magukat, de az is lehet, hogy a tízezres szám sem túlzás. A VIP-szektorban olyan hangulat uralkodik, mintha nem lenne holnap, az árlap senkit sem riaszt vissza a fogyasztástól. Nagy Lászlóba, minden idők legnagyszerűbb magyar kézilabdázójába botlom, a Barcelona 209 centis egykori csapatkapitánya lehengerlő külsejű fiatal hölggyel múlatja az időt, később is többször összefutunk, szemmel láthatóan élvezi a műsort.

Amelynek első fellépője, mint mondtam, Demjén Rózsi. Miután felkelt a nap, szállunk egyet a sólyom szárnyán, majd egyik kortalan sláger követi a másikat: Jégből vagyok, Ha elindul a vonat, Darabokra törted a szívem. A közönség tombol, nagymamakorú hölgyek csápolnak a színpad előtti első sorban, közben a kivetítőn a fiatal Demjén klipjei peregnek, ledöbbenek, negyven évvel ezelőtt Rózsi mennyire hasonlított Bob Dylanre! Engedünk a kérésnek, hogy legalább te maradj velem, amikor pedig belevág a Fekszem az ágyon című rock&rollba, na, akkor egész Siófok felébred a hangrobbanástól. Már aki alszik, mert a környéken nyilván senki sem. Rózsi is élvezi a műsort, a szám közepén járunk, amikor felhúzza a hasán a pólóját, a látvány kissé bizarr, remegnek a hurkák, de mindez a legcsekélyebb mértékben sem zavarja sem az elemi erejű ordításban kitörő publikumot, sem a mosolygó művészt. 

Túl bolond vagyok, vált át Rózsi, ezt nem is vonjuk kétségbe, aztán párperces szünet következik, két fiatal énekes tehermentesíti a koros dalnokot, aki a backstage-ben leül egy székre, Rózsa István, a menedzsere máris ugrik, leveti a mellényét, és ráborítja a pihegő Demjén hátára, nehogy megfázzon. 

Szóba elegyedem Rózsával, megjegyzem neki, le a kalappal Rózsi előtt, aki élőben nyomja, ellentétben néhány tátogó kollégával.

Viccelsz? – kerekedik el a menedzser szeme. – Rózsi nem is tud playbackelni, stúdióminőségben tolja! Az ő korában kevesen csinálnák ezt utána!

Ebben egyetértünk. Aztán a művész visszacammog a színpadra, folytatja a parádés show-t, egészen fél tizenegyig. Azért a súgógépet felfedezem, de ki a fene emlékszik ennyi szám szövegére? Jön a Mondd, love!, a Jöjj vissza, vándor!, Végül A vonat nem vár, Schvéger Zoltán, a szenzációs dobos kiemelkedik a kísérő zenekar általánosan magas színvonalából, aztán Rózsi letotyog a színpadról, e sorok írója még nyom egy közös szelfit a maestróval – nem merem letegezni, pedig csak tíz év van közöttünk –, és irány a sátor, a másik színpad, ahol már hangolnak Fenyő Miklós zenészei és melegítenek, nyújtanak a táncoscsajok.

A kivetítő hawaii hangulatot idéz, feldübörög a Johnny B. Good – ezt még Chuck Berry énekli, nem Miki –, majd a Csókkirállyal beindul az igazi Fenyő-buli. Megérkezünk az Angyalok földjére, ahol a Luxemburg rádió dübörgő taktusaira ropja a tömeg, frenetikus a hangulat, attól tartok, a hozzávetőleg hatvanas átlagéletkorú hallgatóság lebontja a sátrat. Odabent, a tömeg közepén az egyik nagypapa el is ájul, már itt is vannak a mentők, rövid ápolás után viszik a kissé túlhevült bácsit a siófoki kórházba, remélem, nincs nagyobb baj. Miki ezt persze nem érzékeli, amikor felzúg ezer torokból, hogy „Ria, ria, Hungária!”, elégedetten néz végig rajongóin, és jegyzi meg:

Zene füleimnek...

A Napfény a jégen megint őrületbe kergeti a népet, nem beszélve Amerika hangjáról, lassan úgy érzem magam, mintha kedvenc filmemet nézném, a Made in Hungariát Szabó-Kimmel Tamással. Az érzés csak erősödik a Hotel Mentholnál, ez az a pont, amikor a szőke csapos csaj a bárpult mögött idegborzoló vonaglásba kezd. Persze, mert Szólt a rock és a roll az utcáról... 

Háromnegyed egy van, mire Korda Gyuri és Balázs Klári szóhoz – pontosabban énekhez – jut, de a közönség kitart, a Lady Carnevalt pedig ugyanúgy élvezi, mint negyven évvel ezelőtt.

Klárika is tiptop, a Reptér felpezsdíti az addig sem álmos hangulatot, egyik örökzöld követi a másikat, de nincs mese, lassan mennem kell, így is negyed három lesz, mire hazaérek Budafokra. 

Nem kell altatódal, ahogy leteszem a fejem, már horkolok is – másnap reggel tudom meg a feleségemtől –, de álmomban be-bevillannak az egyszerre frenetikus és szürreális retrókoncert emlékképei. 

(Borítókép: Demjén Ferenc. Fotó: Plázs Siófok)