Kasszasikerre tör az ötmillió forintból forgatott mozifilm

Van egy művelődési ház Budapesten, a XV. kerületben, a Csokonai. Most már tudom, hogy a taxik ide nem jönnek ki éjfél után, messze van a belvárostól. A sofőrök mintha azt gondolnák, hogy pénzt csak a belvárosi bulinegyedben lehet keresni, ott euróval és dollárral kártyáznak a legénybúcsús angol turisták.

Arra nem gondoltam, hogy ez valamiféle karmatikus meszidzs lehet, így átballagtam a fél városon. Legalább jutott idő arra, hogy átgondoljam mindazt, amit este a művház nagytermében láttam.

Rózsa Gábor rendezte, hajdúböszörményi srác, akit nem zavar, hogy tájszólással beszél, mert észre sem veszi. Nekem is csak azért tűnt fel, mert miután elkezdtünk beszélgetni, visszatértek a debreceni diákéveim diftongusai, és azt éreztem, végre valaki, akivel egy nyelvet beszélünk. Szóval, leültem Gábor mellé, és próbáltam nem gondolni arra, hogy a vetítés után a moderátor olyan hosszúra nyújtotta a „beszélgessünk az alkotókkal nem túl izgalmas kérdések segítségével” részt, hogy mire letette a mikrofont, az utolsó busz már a kocsiszínben aludta az igazak álmát.

Na de hogy érjek azért oda, amit mondani akarok: leültem Gábor mellé, és megkérdeztem tőle, hogy mondták-e már neki, hogy elment az esze…

Azt, hogy mit felelt, megtudhatják majd az írás végén található egyáltalán nem szokványos interjúból, de addig is muszáj elmesélnem, miért éppen ez a kérdés jutott eszembe. Merthogy a vetítésen olyan filmet láttam, ami tele van sutasággal, esetlenséggel: a kameramozgásról olykor nem tudtam eldönteni, hogy Újpalotán a föld reng-e, vagy csak a vásznat rögzítették hanyagul, a vágások pedig gyakran – jó, ez most erős költői túlzás lesz – jancsói svenkeket megszégyenítő lassúsággal teszik andalítóvá a jelentek kifutását (máskor meg úgy pörög a film, hogy sodrása feledteti a lassúdást); arról nem is szólva, hogy a hangra is ráférne egy rendes keverés, de a történet, eltekintve egy-két dramaturgiai sietségtől, nagyon is rendben van. A zene is. Nagyon. A párbeszédek üdítő egyszerűséggel pörögnek, semmi sallang, semmi közhely, ellenkezőleg: még a szlengnek is pontos helye van. A mondatok pedig, jé…, pedig magyar film, szólnak is valamiről.

Erről a filmről lehetetlen felállni. Akkor, amikor még csak néztem, semmit nem tudtam arról, hogyan készült a Mentés Másképp. Azt lehetett érezni, hogy aligha goes to Hollywood, Oscar-díjat ilyen filmre ritkán adnak (azért írom, hogy ritkán, mert némelyik alkotásra soha nem is kellett volna adni), de Virsinszki Zoltán, a filmbéli Csabika olyat alakít benne, hogy magyar színésztől a vásznon ritkán látni ilyen természetességet. A film utáni beszélgetésből persze kiderült, hogy Virsinszki Zoltán nem is színész, hanem eredetileg táncos. Break, hiphop meg ilyenek, például flamenco, de tud énekelni is, és nem mellesleg humorista, a SzkiTon Productions egyik alapítója.

Azt már a film nézése közben tudni lehet, hogy ez az alkotás alighanem nehezített pályán halad majd a magyar filmipar rengetegében, és nem csak azért, mert általában másféle filmekre szokták rámondani azt, hogy jó. És az is lehet, hogy a Színművészetin sok mindent újra terveztetnének rajta, de ez a film tényleg olyan, hogy muszáj nézni. Muszáj, merthogy fontos dologról szól. Nem csupán a depresszióról, hanem arról, hogy lehet, hogy még az sem feltétlenül százas, aki csak segíteni próbál másokon. Itt most ne gondoljanak az őrültségre, mint inkább a bennünk lakozó lény szorongásaira, félelmünk gombjaira, a boldogság paravánjaira. Mert az tuti, hogy akarata ellenére senkit nem lehet megmenteni, de az is biztos, hogy olykor mindenkinek jól jön a segítség ahhoz, hogy meg tudjon fordulni életének zsákutcáiban.

Na, de ott tartottam, hogy leültem Rózsa Gábor mellé beszélgetni, és föltettem neki azt a bizonyos nyitókérdést, amely nem azért fogalmazódott meg bennem, hogy ezzel őt bántsam, hanem hogy megértsem, miért forgat le valaki egy filmet ötmillió forintból se, miközben a rendezők folyton azt mondják, hogy ha filmet forgatnak, két dologból sosincs elegendő: időből és pénzből.  

Nem mondták még, hogy elment az esze?

Nem volt más választásom. Írtam egy filmet, vagyis volt egy forgatókönyvem. Sok helyre elvittem, beadtam, de mindenhol azt mondták, hogy ebből nem lehet filmet csinálni.

Kik mondták azt, hogy nem lehet?

Az összes filmes céget kikerestem adatbázisból. Mindegyiket felhívtam. Nem mindegyikkel tudtam beszélni. Sokan szóba sem álltak velem. Akikkel meg beszéltem – voltak köztük olyanok, akikkel találkoztam is –, azt mondták, amúgy kedvesen, hogy egy film készítésének nem ez az útja.

Miért, az milyen?

Magyarországon ma mindenki saját filmet akar csinálni, olyanban senki nem gondolkozik, hogy kapnak egy kész forgatókönyvet, hogy tessék, ezt kellene leforgatni. Én nem értek a filmezéshez, csak azt akartam megtanulni, hogyan készül egy mozifilm, hogyan lehet azt eladni. Mindenhol rendezőt és producert kerestem a forgatókönyvemhez; bennem nem bíztak, hogy képes lennék egy ilyet megrendezni.

Merthogy ön marketinges.

Így van. De a filmezés mindig is érdekelt. Amikor iskoláskoromban megkérdezték, mi akarok lenni, azt feleltem, hogy rendező. Ma már tudom, hogy a produceri munkára gondoltam.

Filmezést soha nem is tanult?

Iskolában soha. Amit a filmezésről tudok, azt a YouTube-ról és hollywoodi forgatókönyvekből tanultam. Egyszer ugyan, egy hónappal a film forgatása előtt mégis beadtam a jelentkezésemet a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, de már a felvételin éreztem, hogy az nem az én világom. Túlságosan elvontnak tűnt minden, nem is tudtam az olyan kérdésekre válaszolni, amelyek nagyon művészi módon látják a világot.

Egyszerűen csak filmet akart forgatni?

A filmre szakmaként tekintek, nem művészeti ágként. Lehet, csúnyán hangzik, de én ezt iparágnak látom. Nekem ehhez nincs művészi tehetségem. Csak arra vágytam, hogy jó filmet csináljak.

Érdekes önpromót nyom… Azt mondja, hogy a filmezéshez nincsen tehetsége, miközben leforgatott egy filmet. Akkor ez egy dafkefilm?

Az milyen?

Hogy csak azért is megmutatja, hogy ezt a filmet le lehet forgatni.

Akkor nevezzük inkább vágyfilmnek. A legtöbb filmes céges találkozóról gyomorideggel jöttem ki, de minden egyes alkalommal, amikor valaki azt mondta, hogy ez nem fog menni, egyre erősebbé vált bennem a vágy, hogy akkor majd megcsinálom én. Pedig azzal is megelégedtem volna, ha bevesznek gyakornoknak, hogy tanulhassak, hogy lássam, hogyan készül egy film. Ám amikor kiderült, hogy nincsen filmes képesítésem, csak marketinges, még gyakornoknak sem vettek fel. A végső lökést az adta meg, amikor – számomra érthetetlen módon – voltak olyanok, akik még a történet egyik legfontosabb karakterét is ki akarták vetetni a filmből, Csabikáét, mondván, legalább azzal ne rontsak a filmen – miközben ő az egyik legerősebb és legfontosabb szereplő. A film szíve. Ezek után döntöttem úgy, hogy akkor leforgatom én.

Ötmillió forintból? Rendes nagyfilmeknél nagyjából ennyi a kávébüdzsé, a taxipénz.

Ebben az ötmillióban már a marketingköltség is benne van. De nem volt több pénzem, huszonnégy éves koromra ennyi tudtam félretenni.

Ennyiből tudott színészeket fizetni, forgatási helyszíneket, szállást, utazást, stábot stb.?

Mindenkivel megalkudtam. Van olyan, aki százalékért dolgozott, pedig mondtam, hogy semmi garancia nincs arra, hogy a filmnek lesz bevétele. Amúgy ez nem olyan rémisztő. Beszélgettem más független filmesekkel is, és mondták, hogy egy mozifilm alapbüdzséje nagyjából megáll húszmillió forint körül. Ami onnantól kezdve viszont komoly kiadás, az a szakembergárda gázsija, az utómunkálatok költsége, ami attól függően, hogy milyen képzett szakemberekkel, stúdiókkal dolgozunk, jelentős kiadást jelenthet.

A Mentés Másképp című filmre tekinthetünk úgy, hogy ez Rózsa Gábor tanulópénze, gyakornoki vizsgája, vágói, produceri és rendezői bizonyítványa?

Ez a film nemcsak az én érdemem, hanem mindenkié, aki beletette szívét-lelkét. Sokat imádkoztam, és a dolgok összeálltak.

Néztem a stáblistát, ugyanazok a nevek randomszerűen jönnek elő, kis túlzással: egyszer statiszta, egyszer büfés, egyszer technikai munkás, egyszer öltöztető. Ezt a filmet hányan forgatták?

Nyolcan. Elfértünk két autóban. A sminkes, a fodrász, a scriptes, a testvérem volt az operatőr, anyukám és apukám volt a hátország. A párom volt a gyártásvezető, de segített a vágásban is, mert kiderült, ehhez neki sokkal jobb érzéke van. Édesanyám volt a kellékes, a reggeliztető, a gyártásban vett részt, a végén pedig apu volt a hangosunk. Eredetileg volt hangosunk, de ő elment forgatni egy hollywoodi produkcióba. A helyszínekért, a szállásért nem kellett még külön fizetünk, ezeket ismeretségből adódóan a rendelkezésünkre bocsátották. Így lettek sokan a film támogatói.

Ezt nevezhetjük amatőr filmnek?

Nem szeretném, ha így hívnánk. A magyar filmek között van ugyan szintbeli különbség, de ennek az alja, ami a mozikban is nézhető, nem az amatőr kategóriánál található. A színészek közül Trokán Péter, Sándor Péter, Dézsi Darinka és Lajos András is profi. És mi, alkotók sem vagyunk amatőrök, hiszen tíz éve reklámfilmeket forgatunk. Csak még mozifilmet nem készítettünk.

Arra volt már példa, hogy egy ilyen alacsony költségvetésű film bekerüljön a nagy mozikba, plázákba?

Erre nem nagyon van esély, de nem is lehetetlen. Ami biztos: egyetlen olyan forgalmazóval nem találkoztam, aki megnézte volna a filmünket, és ezzel esélyt adott volna arra, hogy a nagy mozikban is vetítsék. Tíz forgalmazót kerestem fel, és nagyon csúnya válaszokat kaptam. De erről nem akarok beszélni, mert legyen ez az ő dolguk. Azt éreztem, hiába van filmem, nincsen helyem. Pedig rengeteg információt elküldtem nekik a filmről, a színészekről.

De ez nem vette el a kedvét, hiszen a filmet húsz moziban vetítik.

Olyannyira nem vette el a kedvemet, hogy erre a típusú független filmezésre önálló alapot akarok létrehozni. Egy második magyar filmalapot, hogy a hozzám hasonlók munkáját segítsem. Lehet, ezek a filmek nem lesznek olyan tökéletesek, mint amelyekre százmilliókat osztogatnak, de a nézőszámok majd eldöntik, mire van igény.

Próbált bekerülni a streamszolgáltatókhoz is?

Nem tudom, miért, de ragaszkodom a mozihoz. Annak más a varázsa. De persze, a streamszolgáltatóknál is próbálkozunk.

Vagyis abban bízik, hogy a film megtalálja a közönségét.

Tudom, hogy így lesz. Ha tízezren váltanak rá jegyet, akkor már kijövünk nullára. Ha megnézik tizenötezren, akkor már a sminkest, a fodrászt is ki tudom fizetni.

(Borítókép: Nemes Adrienn)