Olaszul játszotta ki a nyilas keretlegények éberségét

Megcsörrent a telefon, és Susanna felkapta a kagylót, mert tudta, hogy csak az édesapja lehet.

Kislányom, minden rendben?

Semmi sem volt rendben, délután négyes menetoszlopban indultak volna a vasútállomás felé, a nyilas pribék pedig egy méterről figyelte, mit mond Susanna a telefonba, így a 18 éves balettnövendék elkezdett csacsogni, ahogy egy 18 éves balettnövendék csacsog:

Jó dolgunk van itt a varrodában, jól bánnak velünk, semmi gond, aiuto, ne aggódj!

A nyilvánvalóan idegen nyelveket nem beszélő nyilas figyelmét elkerülte a mondat közepébe beszúrt olasz szó, az aiuto, vagyis segítség. A férfi, Egri Erbstein Ernő, minden idők egyik legnagyszerűbb futballedzője, Susanna édesapja azonban vette az adást, és csak ennyit mondott, szintén olaszul:

Ho capito – sei tranquilla! Vagyis: Értettem, nyugodj meg!

A fenti jelenet 1944 decemberében játszódott le egy Budakeszi út 46. szám alatti leányotthonban, a Boldog Katalin Nagylány Otthonban, amelyet a zsidómentő katolikus pap, Klinda Pál atya ötletére hadiüzemmé alakítottak át – katonaruhákat varrtak ott a lányok –, és itt leltek átmeneti menedéket az üldözöttek. 

Már amennyire. A varrodát ugyanis nyilas keretlegények felügyelték, és éppen ezen a napon határozták el, hogy a munkáslányokat kiterelik a pályaudvarra, ahonnan elindítják a szerelvényt Auschwitz felé – a biztos halálba. 

A hátborzongató történetet Susanna torinói lakásán, a Via Giambattista Vico utcában hallgatom elkerekedett szemmel. A nagypolgári ízléssel berendezett lakás falát a 95 éves hölgy kalandos életének relikviái díszítik: díjak, kitüntetések, fotók a páratlan balett-táncosi és koreográfusi karrier firenzei, párizsi, pekingi, New York-i állomásairól, a Magyar Arany Érdemkereszt adományozó okirata, maga a díszes érem, a nappali egyik sarkában egy Molnár C. Pál-festmény. Valóságos múzeum, itt van szinte a teljes huszadik század a maga viharaival, örömeivel, diadalaival és tragédiáival. 

Mindig is erős teremtés voltam, nem tartoztam azok közé, akik könnyen feladják,­ le sem tagadhattam volna, hogy az apám lánya vagyok – mondja eltűnődve Susanna. – Ő pedig, jóllehet munkaszolgálatosként roppant behatároltak voltak a lehetőségei, azonnal munkához látott. Felhívta Dienes Valériát, a neves balett-tanárnőt, akitől nem sokkal korábban díjat kaptam egy táncverseny megnyeréséért, s rajta keresztül kapcsolatba lépett Klinda atyával. És akkor jött a teljesen valószínűtlen fordulat: éppen akkor érkezett Budapestre Angelo Rotta, a pápai nuncius. Klinda atya elmondta a nunciusnak, vagyis a Vatikán követének, milyen sors vár ránk. Rotta azonnal értesítette a hatóságokat, egy magyar honvédekből álló különítmény érkezett a már menetoszlopba terelt és az állomás felé elindított transzporthoz, leállították a menetet a nyilasok tiltakozása ellenére, és arra való hivatkozással, hogy hadifontosságú munkát végzünk, visszavittek bennünket a varrodába.

Persze ez sem jelentett életbiztosítást, Susanna tudta, hogy csak átmenetileg menekültek meg, a nyilasok, mihelyt módjuk nyílik rá, újra elindítják a halálmenetet. Ezért a kerítés alatt lyukat ásva kiszökött a leányotthonból, elképesztő kalandok árán átjutott az egyetlen, még álló, fel nem robbantott Duna-hídon keresztül Pestre – az Egri család a Petőfi Sándor utcában lakott –, és bujkálva átvészelte a Vörös Hadsereg bevonulásáig hátralévő napokat. 

A sors különös játéka, hogy Susannának 2021. szeptember 10-én, pénteken Budapesten kellene lennie, mert a Budakeszi út 59. alatti épület falán emléktáblát lepleznek le, megemlékezve Klinda atya és a leányotthon másik alapítója, Mallász Gitta hősi tetteiről.

Sajnos több okból sem tudok jelen lenni – mondja szomorúan Susanna. – Szeretett húgom, Márta nemrégiben hunyt el, ő jelentette az utolsó élő kapcsot a családunkhoz, mára egyedül maradtam, rettenetesen megviselt a halála. Másrészt a Covid-helyzet sem teszi lehetővé az utazgatást, bár annak ellenére hogy februárban betöltöttem a kilencvenötöt, ahogy ön is látja, a balettnek köszönhetően kiválóan mozgok, és itt sincs baj – jegyzi meg mosolyogva, mutatóujját a halántékához emelve. 

Susanna társasága igazi ajándék, az ember issza a négy nyelven – magyarul, olaszul, angolul, franciául – anyanyelvi szinten beszélő hölgy szavait. 

Bár 1926 februárjában Budapesten születtem, három hónapos koromban kiköltözött a családunk Olaszországba, mert apám először játékosként, majd edzőként Itáliában dolgozott, a Bari, a Nocerina és a Cagliari után Luccában, és három év leforgása alatt felhozta a Lucchese csapatát a harmadosztályból, a Serie C-ből az élvonalba

– mondja büszkén Susanna, aki a mai futballt már nem is nézi, mert az csak hitvány utánzata annak az esztétikai gyönyört nyújtó játéknak, amelyet a Grande Torino mutatott be Egri Erbstein Ernő, azaz Ernesto Egri Erbstein vezérletével.

Aztán apám megismerkedett Ferruccio Novóval, a Torino klubelnökével, és ezzel egy olyan barátság, valamint munkakapcsolat vette kezdetét, amely 1949. május negyedikéig, apám és a Grande Torino haláláig tartott.

Egri Erbstein a Torinót öt scudetto, azaz olasz bajnoki cím elnyerésére vezette, és a negyvenes évek derekán, második felében nem volt jobb csapat a világon a granatánál. A nagyváradi születésű mágus azok után is kijárt Torinóba tanácsokkal ellátni a csapatot, hogy az 1938-ban bevezetett olaszországi faji törvények miatt zsidó származású edzők nem dolgozhattak Itáliában, mert Ferruccio Novo minden összeköttetését latba vetve kiskapukat talált a foglalkoztatására – aki egyébként a negyvenes évek első felében az olasz textilipar budapesti vezérképviselőjeként – szintén Novo segítségének köszönhetően – nagypolgári életnívót biztosíthatott magának és családjának. 

1946-ban apámmal együtt én is visszaköltöztem Olaszországba, főleg hogy hozzá is mentem egy olasz üzletemberhez, aki azonban meglehetősen élhetetlennek bizonyult, és hamarosan elváltunk, bár ehhez Frankfurtba kellett utaznom, mert az olasz törvények akkor még nem tették lehetővé a válást. Később már nem is mentem férjhez, fontosnak éreztem a függetlenségem megőrzését.

Hogy nem lehetett egyszerű dolog visszaverni a kérők rohamát, ahhoz elegendő egy pillantást vetni a Giambattista Vico utcai lakás falát díszítő ötvenes, hatvanas, hetvenes évekből datált fotókra, amelyek a sugárzó szépségű táncosnőt ábrázolják. Nem csoda, hogy Susanna került fel 1950-ben az első olasz tévéújság címlapjára.

Akkoriban mesterkedtek Torinóban az olaszországi tévéadások beindításán. Én a firenzei opera prímabalerinája voltam, és az első adások egyikéhez bemutattam egy tizenkét rövid felvonásból álló programot. Annyira megtetszettem a szerkesztőnek, hogy én kerültem fel az újság címlapjára. Az évtizedek során bejártam a világot, eleinte táncosnőként, majd koreográfusként, négy nyelven tartottam előadásokat fejből, leírt szöveg nélkül. Jelenleg is működik egy társulatom, egy hindu származású táncos, a tanítványom segítségével. Nem érzem magam idősnek vagy fáradtnak, a balett olyan kitartással, szellemi és fizikai kondícióval vértezett fel, ami egyszerűen nem engedi meg, hogy leálljak.

Két órán keresztül hallgatom Susanna történeteit, természetesen szóba kerül 1949. május 4. is, amikor a lisszaboni gálamérkőzésről hazatérő repülőgép, fedélzetén a Grande Torinóval a Superga-hegy oldalának csapódott, és felrobbant.

Én akkor már a firenzei színház prímabalerinája voltam, Párizsból kaptam szerződést, és május negyedikén délután a torinói főpályaudvarról indult a vonatom Franciaországba. Már fenn ültem a kupéban, amikor fél füllel hallom, hogy két fiatal nő döbbenten taglalja a repülőgép-balesetet, amelyben a Grande Torino csapatát szállító gép a Superga-dombnak ütközött, és lezuhant. Amikor meghallottam, kis híján elájultam, a nők látták, hogy közelről érint a dolog. Leugrottam a vonatról, a már mozgó szerelvényről dobták utánam az ablakon át a bőröndömet, de már akkor rohanva érkezett a barátnőm, akit az édesanyám utánam küldött a szörnyű hírrel. A temetésre félmillióan sereglettek ki a torinói sírkertbe, az ellenfelek a hátralévő négy fordulóban az ifjúsági csapatukkal álltak ki szolidaritásból, így a csapat meg tudta őrizni előnyét, és újból bajnok lett. Egy torinói nő a katasztrófáról értesülve felakasztotta magát, mivel kedvencei nélkül nem látta értelmét az életnek. Én pedig a mai napig nem hevertem ki édesapám halálát, pedig már 72 éve.

Ennek a felejthetetlen torinói napnak – mármint a Susannánál tett látogatásnak – a történetéhez még hozzátartozik, hogy délben fent jártunk fogaskerekűvel a Superga-hegyen, a savoyai királyok sírját őrző bazilikánál, amelynek hátsó falánál ott az emlékmű az 1949-es repülőgép-katasztrófa tiszteletére. Az emlékhelyet mindig friss virágok díszítik, ott-jártunkkor is, és gránátvörös színű Torino-sálak borítják a járdát. A falon pedig a Grande Torino égbe szállt sztárjainak arcképei, a csapatfotó jobb szélén egy megnyerő kiállású ötvenéves magyar úrral, a direttore técnicóval, Egri Erbstein Ernővel. 

A valaha volt egyik legnagyszerűbb futballedzővel. 

(Borítókép: Susanna Egri. Fotó: Gáll Anna / Index)