Szép, de minek? − Szerelmek városa a Vígszínházban

Az alkotópáros, ifjabb Vidnyánszky Attila és Vecsei. H. Miklós már a darab beharangozójában elmondta: a mű, amit színpadra tesznek, voltaképp nem szól semmiről. Nincs mondanivalója. A Szerelmek városa a Vígszínházban ezt be is tartja.

Ezt a semmit azonban pazarul teszi színre, csak kérdés, van-e értelme. Az első felvonás alatt mindvégig azt érzem, meddig lesz még, amíg nem bomlik ki, de még csak nem is körvonalazódik semmiféle cselekmény, amíg egyszerűen a jövés-menésen, megrendezett csetlésen-botláson és bombasztikus miliőfelvázoláson túl nem történik semmi, már épp veszteném el a türelmem, amikor jön egy jó zene, egy pazarul meghangszerelt dal, egy jó geg vagy egy elképesztő effekt.

A Vígszínház ifjú alkotógárdája, melyet volt szerencsénk A nagy Gatsbyvel már megismerni, szemre és a fülre akar hatni, a szellemre olyan nagyon nem. De ez is a kimondott cél, a feledtetés, a hosszas szenvedéseink, a pandémiás időszak nyűgeinek levetése, magunk mögött hagyása.

Az előadás eredeti alapanyaga a francia mozi egyik legnagyobbja, Marcel Carné és Jacques Prévert 1945-ös ikonikus Les enfants du paradis-ja, melyet magyarra Szerelmek városaként fordítottak, mellesleg az egyik legnagyobb költségvetésű francia film, melyről Truffaut azt mondta, egész életművét odaadná érte, ha ő jegyezhetné. A világsztárokat felvonultató alkotás nem kisebbekkel operál, mint Jean Carmet, María Casares, Arletty, Pierre Brasseur vagy a főszereplő szerepében Jean-Louis Barrault. A filmnek nem mellesleg két magyar származású közreműködője volt, az egyik a zeneszerző, Joseph Kozma, vagyis Kozma József, akinek leghíresebb sanzonja a Hulló levelek, a másik az Oscar-díjas Trauner Sándor díszlettervező, akinek többek között azt köszönhetjük, hogy a 30-as évek Párizsa megmaradt fényképeken. 

Ez tényleg a javára írandó. És akkor tulajdonképp ebben ki is merül.

Merthogy a hangulat megvan, a negyvenes évek Párizsa, a szereplők is megvannak, itt-ott, nyomokban még a történet is, bár nagyon nehezen akar beindulni, és amikor végre beindul, tulajdonképp véget is ér, de akkor még mindig van egy felvonás. A szem-fül gyönyörködtetés márpedig nem tart ki háromnegyed tizenegyig, még akkor sem, ha pazar a látvány, és a zene (élőzene) is kifejezetten jó. (Wunderlich József is lenyom egy egészen autentikus gitárszólót.) A poénok sokszor erőltettetek és fáradtak (csütörtököt mondtam, fatális, mire belengetnek egy fatálat), rengeteg az utalás, Peter Brook üres terére például kétszer is emlékeztetnek, egyszer Peter Brummként, vagy a színház a színházban párhuzamára Shakespeare-rel (Menjetek, készüljetek!) de ezek öncélúak, nem szervesek, magamutogatóak maradnak, azt hirdetik, lám, milyen műveltek vagyunk, vajon észreveszitek-e?

A baj inkább az, hogy darab nincsen. Előadás van, rendezés van, de a darabot nagyítóval kell keresni, pedig ez nem egy aktualizáló vagy improvizatív előadás, itt minden egyes felvillanó neonfény, beszáguldó motor, füst, élő kamera, énekelt jelenet, némajáték, levegőbe feldobott zsonglőrlabda ki van számolva, mintha az előadás lenne maga a darab, a hangulat, a világ, a kor Párizsa, bűnei és szenvelgései, tehát Vidnyánszkyt nem zavarja a darab hiánya, kipótolja akcióval, színházi nyelvvel, varázslattal. Csak éppen olyan ez, mikor a színész szépen szaval, de nem mond semmit. Márpedig Latinovits nem szokott rossz verset szavalni. 

A színészek remekül beleilleszkednek ebbe a színházi nyelvbe, Hegedűs D. Géza teátrumigazgatója szándékosan elrajzolt, az első pillanatban fel se ismerni, de ilyen marad mindvégig, Hirtling István van olyan jó színész, hogy ha közelibe bevágják kivetítőn, egyetlen arckifejezésbe belesűríti a világot maga alá gyűrni akaró, rendkívül irritáló Eduárd grófot, Wunderlich József az eddigiekhez képest új arcát mutatja az ambiciózus Lemetrö szerepében, Balázsovits Editnek jól áll Hermione panziósné mély, dögös hangja és a sorsa is, Gyöngyösi Zoltánnak is elhiszem Báptiszt jellemét és sorsát, aki viszont igazán kiragyog az alakításával, ahogy A nagy Gatsby csillogóan szomorú, spleenesen döntésképtelen Daisyjével is tette, az

A szeretet, szerelem effajta kifejezése a színpadon egészen újszerű, és ez az ő érdeme. Radnay Csilla lenne Garance, vagyis az átírt változatban Gáránsz, az a nő, akibe mind a négy színen lévő férfi, Baptiste, Pierre-François, Le Maître és Eduard gróf is szerelmes, ehhez azonban egy olyan súlyú színésznő kellene, akinek ezt elhisszük, bármennyire is jól, olykor már-már operai minőségben énekel. S ha a darabban mindenkit az ujja köré csavar, a színpadon a háttérbe tolt naiva, Waskovits az, aki abszolút győztesen kerül ki a megformált nőalakok versenyéből.

A zene (Kovács Adrián) a bűnt is, a színház világát is, a boldogságot is visszaadja, a mű zenei matériájára egyetlen szavunk nem lehet, ahogy az előadásmódra sem. (Mester Dávid karmester.)

A magyar változat szereplőinek neve azzal próbál poénkodni?/közelebb kerülni? (ki tudja), hogy átírja magyarra, magyarosra a francia neveket. Franciául azonban nem így kell ejteni őket, Baptiste például kapásból „p” nélkül „Bátiszt”, Le maître pedig nem Lö metrö, csak Lö metr, Garance sem Gáránsz, hanem Gáransz, François nem Fránszoá, hanem Franszoá. Ez nyilván nem rontana a színházi élményen, de ha a fonetikus átírás volt a szándék, akkor sajnos helytelen, ha az, hogy ezzel jelezzék, ez az a mű, csak kicsit más, akkor oké, de attól tartok, az előbbi a helyzet. Franciául tudni színházi körökben sem követelmény, de egy francia darabnál azért lehetne hívni egy szakértőt.

Egy biztos, a Vígszínház Szerelmek városáért senki nem adná oda teljes életművét, és a színháztörténetbe se vonul be. A pandémiát sem feledtük. De legalább részt vettünk egy jó koncerten, látványelemekkel fűszerezve.

(Borítókép: Gyöngyösi Zoltán Báptiszt szerepében Jacques Prévert a Szerelmek városa című zenedrámájának próbáján a Vígszínházban 2021. szeptember 2-án. Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI)