A görög menekülteknek állít emléket a Kőbányai Dohánygyár muráliája

A Kőbányai úti dohánygyár ikonikus épület. Egykor ez adott menedéket görög családok százainak, akik, és akik leszármazottai vegyes emlékeket őrizhetnek az itt töltött időről, a hat és tizenkét négyzetméter közti szükséglakásokról, melyekből huszonötre jutott egy konyha és egy vécé. Ugyanakkor ha szűkösen és nyomorúságosan is, mégis az életet jelentette, a túlélés zálogát, az újrakezdés reményét. A gyár fő- és melléképületében elhelyezett mintegy négyszáz görög családnak önálló iskolát, óvodát, postát létesítettek, addig is, míg nekik szánt a falu megépül.

A Hatházi László-Antal Balázs, vagyis a Laci&Balázs néven futó képzőművész alkotópáros, akik a dohánygyári muráliát jegyzik, civilben több mint egy évtizede díszítőfestőként dolgoznak az építőiparban. A nagyon különös duó csinált már installációt a nyolcadik kerületi kínai piac tigriseiből A piac tigrisei címmel, vagy legutóbb Kisadózók (!) címen jegyeztek egy közös tárlatot a debreceni Modemben. Önmagában nagyon különös tematika mind a kettő, külön-külön is megérnének egy misét. (E sorok írója kifejezetten sajnálja, hogy a művész-polgár lét visszásságaival foglalkozó, a szocializmus évtizedeire is helyenként utaló tárlatot nem láthatta.)

Most azonban, A nap alatt című muráliával a XX. század közepi görög menekülthullámra emlékeznek, azokra a Magyarország által befogadott, hazájukból távozni kényszerülő vagy elüldözött görögökre, akik nemcsak puszta létükkel, vagy az Ercsi környéki görög faluval, Beloianisszal írták be magukat Magyarország történetébe, de szociokulturálisan is, sőt maguk is inspirálták az itteni kulturális folyamatokat.

De jóval régebbre is visszatekinthetünk.

A Lánchíd budai hídfőjén például észrevétlenül bújik meg a mindennapi városhasználatban egy címer, Sina Györgyé, az eredetileg görög vlach Szinasz kereskedő-iparos család sarjáé. Ez a 19. század első felében a családja sikeres iparfejlesztésének köszönhetően báróvá lett mecénás elengedhetetlen segítséget nyújtott Széchenyi István vállalkozásaihoz.

A görög bevándorlás a XX. században folytatódott az úgynevezett második görög betelepülési hullám idején, mikor is baloldali hősök, a véres görög polgárháború alakjainak nevei jelentek meg iskolák, intézmények élén, és megszületett az Ercsi környékén található terület, ahol Beloiannisz felépült, amely éppen a Sina, azaz Szinasz család tulajdonában volt egykor. Először főként a gyerekek és a nők jöttek, később csatlakoztak a férfiak, illetve egész családok, s a végén ki hazament, ki pedig itt maradt és próbálta a boldogulását keresni integrálódva, már amennyire lehetett, bekapcsolódva az ötvenes évek iparosítási hullámaiba, a máig ható kulturális párbeszéd jelenlétét erősítve és a táncház kultuszát táplálva.

A legutóbbi görög, illetve balkáni menekülthullámot, melyre nézvést Magyarország humánus szempontból súlyosan megbukott, mindannyian ismerjük a közelmúltból.

A figyelemfelkeltő mű az alkotópáros korábbi sgraffito-műveihez hasonlóan a 60-as, 70-es évek kültéri művészetének eljárását idézi, a fém-murália elemei talált emblémákból, egykori logókból tevődnek össze. A nap motívum például a debreceni gyógyfürdő egykori homlokzatáról származik, pusztán jelzésszerű utalásként a Mediterráneumra.

Ez egészül ki egy redukált emberalakkal, amely utalásként a görög művészetre a fekete alakos vázák figuráit idézi. A motívum egy a munkaversenyek korában készült vándorzászlóról származik, amit nem csupán a negyvenes évek vége és az ötvenes évek ellentmondásos légköre köt össze a menekültek letelepedésének időszakával, a mintául szolgáló vándorzászló a Goldberger gyár gyűjteményéből származik, amelynek története éppúgy a 19-20. századi iparosodás, majd az államosítással való megküzdés kérdéseivel kapcsolódik össze, mint a Budapest legnagyobb dohánygyáraként 1922-ben megnyitott kőbányai komplexum.

Balázs Katalin művészettörténész így jellemezte a muráliát leleplezésekor tartott beszédében.

A falra tervezett együttes legdirektebb eleme az 1945-ben alakult Nemzeti Segély emblémájának önmagában is beszédes mentőöve. Bár az alkotók kerülik a direkt utalásokat, a munkát látva nehéz nem a 2010-es évek közepétől rendszeresen, épp Görögországnál partra mosott testekre gondolni, vagy elkerülni Évia lángoló erdeinek, a sarkunkban álló klímakatasztrófa menekülttömegeinek előtűnését tudatunk mélyéről.

Summa summarum a dohánygyári alkotás tisztelgés, figyelemfelhívás, mementó, mely ugyan csak három egyszerű fémelemből áll, generációk múltját és két nép összefonódásának történetét idézi fel tömegeknek anélkül, hogy ezért múzeumba kéne menni. Utcára hozza nekünk az emlékezést, s mi lenne ehhez jobb helyszín egy dohánygyár falánál.

(Borítókép: A Kőbányai Dohánygyár muráliája. Fotó: Gorondy-Novák Edit / Index)