In memoriam Ligeti András

A karmesterek sokáig élnek. Érthető is, a világ urai, a legszebb mesterség az övék: ők irányítják a dallamokat, regulázzák a ritmust, csalogatják elő a másodhegedű-szólamot vagy a brácsáét, zengetik fel az üstdobot, rajtuk múlik, mikor vesz a zenemű nagyobb tempót, mikor mélázik el vagy szikrázik fel, ahogy az is, mikor hallgat el az egész zenekar. Rajtuk múlik, hogyan szólal meg Mahler, Beethoven, Ravel. Hogy lapos lesz-e, vagy banális, vagy csak iskolásan fölmondott, vagy olyan tehetség szikrázik fel, találkozva a másik tehetséggel, hogy szinte versenyre kelnek, és anélkül hogy kioltanák egymást, egyik a másik tálentumát erősíti.

Karmester nélkül a zeneszerző nem él, a kotta hangjai elenyésznek, komponista nem találkozik a közönséggel. S hogy milyen ez a találkozás, azon generációk élete, élethez, zenéhez való viszonya múlik. Nem csoda hát, hogy a karmesterek sokáig élnek. Toscanini 90, Karl Böhm és Klemperer 87 éves volt, Kobajasi Kenicsiró 81 éves, és szerencsére még él. Hollerung Gábor mondta nekem egyszer egy interjúban, hogy aki zenével foglalkozik, annak nagyságrendekkel jobb minőségű az élete. A karmesteré szorozva tízzel.

Ligeti Andrásnak valamilyen oknál fogva csak szűk 68 év jutott. Pedig aki a 80-as, 90-es években láthatta őt vezényelni, nem gondolta, hogy ennek az életerős, játékos, karizmatikus, jó kiállású muzsikusnak, ennek az elegáns, kifejezetten jóképű férfinak valaha a halálhírével találkozik. Karmesternél nem alapvető követelmény, hogy jóképű legyen, de Ligeti András félhosszú barna hajával, férfias szakállával, elegáns, mégis modern megjelenésével kifejezetten jóképű volt. A Rádió gyermekkórusában tetszett a lányoknak, nekünk, már 13 évesen egyszerre tekintettük karmesternek és férfinak, volt, aki kicsit szerelmes is volt belé. A legendás hatos stúdióban és a Kongresszusi palotában vezényelt minket, gyerekkórustagokat és a rádiózenekart, amelynek később vezető karmestere, igazgatója lett.

Szerettük, ahogy dirigál, határozott volt, meggyőző, tudta, mit akar kifejezni, pontos elképzelése volt a mű egészéről és részleteiről is, ugyanakkor játékos volt és kedves, karizmatikusságnak és lazaságnak, szenvedélyességnek és fegyelmezettségnek olyan magától értetődő elegyét adta, amely kevés karmester sajátja. 

Megvan az a felvétel, meg lehet nézni a YouTube-on, ahogyan Ravel Bolerójának beintésére, vezénylésére készülődik. Hosszú másodpercekig áll, elmélyed magában, szedi össze a gondolatait, rendezi a mindenféle érzéseit, még valami furcsa, megmagyarázhatatlan arckifejezés is ott ül az arcán, mintha valamivel hadakozna, és csak azután fog neki, hogy a kardinális nyitóhangszert, a dobost beintse. Mintha ez a rákészülés, ez az odakészülődés része lenne a műnek. És része is. Nagy felelősség Bolerót vezényelni, vezényelte azt már boldog-boldogtalan, itt az ő interpretációja következik.

Vagy amikor a gyerekkórust dirigálja, szintén zenekarral persze, egy Bartók-kórusmű-csokrot, a Bolyongást, a Ne menj el!-t, a Huszárnótát. Nem tudom másként mondani, mint úgy, hogy ha meg ezt a felvételt idézi vissza valaki, azt látja az arcán, azt a fajta semmihez sem fogható örömöt, ami akkor tükröződik, amikor Bartókot készül vezényelni valaki, a játékos, a gyermeki Bartókot, akinek titka van, miközben a művek az ide-oda csúszó dallamok, a kromatika, a hangnembéli váratlan nagy ugrások miatt dögnehezek, nagyon komoly zenei hallást, zenei pallérozottságot igényelnek. Az van ott Ligetinek, 1988-ban a Kongresszusi Központ pulpitusán az arcára írva, hogy gyerekek, én most Bartókot fogok vezényelni, és ennél nagyobb élményt el se tudok képzelni. Talán ezért vált Bartók-interpretációival világhírűvé, miközben tudta ő a klasszikusokat és a romantikusokat is.

Egyszer épp Sztravinszkij Zsoltárszimfóniáját vezényelte a rádiózenekarnak és a gyerekkórusnak, amikor egy hirtelen, impulzív mozdulat következtében leesett az ingén hordott fehér díszöve, és az elsőhegedűs vette fel. Ment tovább minden, koncert, zenemű nem állhat meg. Egyszer pedig fogadásból levágatta a szakállát, pedig igen jól állt neki.

Européer zenész volt széles repertoárral, amelybe a klasszikusok, a romantikusok, Sztravinszkij vagy Bartók éppúgy belefért. A kilencvenes években ősbemutatókat (Petruskát például) vezényelt, szerencsére ezekből is maradt fenn felvétel. A Kongresszusiba ugyanúgy hazajárt, mint a rádió stúdióiba vagy a Zeneakadémiára, később aztán rangos külföldi zenekaroknál lett visszatérő vendég, a BBC, az izraeli, a dortmundi és a bergeni filharmonikusoknál, de több alkalommal vezényelte a méltán világhírű Suisse Romande zenekart is.

Miközben hegedűművészként végzett, fiatalon számos rangos hegedűversenyt nyert, mégis karmesterként lett méltán nemzetközi hírű. Kocsis Zoltán mondta egyszer, hogy neki mindig, minden percben, minden körülmények között megy a fejében a zene. Bizonyára Ligeti is így volt ezzel. Bárhol legyen is most, csak remélni tudjuk, a zene megy tovább a fejében. A miénkben, az ő vezényletével mindenesetre itt megy.

(Borítókép: Ligeti András hegedűművész, karmester vezényli a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekarát a Budapesti Tavaszi Fesztivál nyitóhangversenyének főpróbáján 1987. március 20-án. Fotó: Cser István / MTI)