Kafiya Said: szomáliai menekültből lett büszke magyar nő

Kafiya Said Mahdi tizennégy évesen menekült el Szomáliából, amikor édesapja eladta egy idős férfinak. Egy jobb élet reményében egy éven át utazott, bolyongott egy számára ismeretlen világ felé. Volt, hogy egyhuzamban tíz napig sétált, és volt, hogy börtönbe zárták. Mégsem adta fel. Magyarországra nem sokkal a 2015-ös nagy menekülthullám előtt érkezett, a fóti gyermekotthonba került. Itt találkozott Zurbó Dorottyával, aki két éven keresztül filmet forgatott róla – azt szerette volna megmutatni, milyen sorsok bújnak meg a rettegett szó mögött: menekült. A dokumentumfilm felkerült a Netflix kínálatába is. Kafiya két éve magyar állampolgár, sikeres modell.

Azt lehet tudni, hogy hosszú ideig, egy éven át menekült a hazájából; tudna mesélni arról, mi történt önnel, amíg eljutott Magyarországra?

Szomáliából azért kellett eljönnöm, mert édesapám eladott egy idős férfinak. Tizennégy éves voltam. Anyukám segített megszökni, talált egy embercsempészt. Először Iránba mentem, odáig tudtam menni szomáliai útlevéllel, de onnan már olyan utakon haladtunk, amerre az embercsempész vezetett, sosem tudtam, merre járunk. Csak őt követtem. Így jutottam el Törökországba, ahol egy hónapig vártunk olyan csoportra, amellyel átjutottunk Görögországba. Autóval mentünk, de balesetet szenvedtünk, így jöttek a rendőrök, akik bejelentettek mint menekült. Kaptam papírokat, egy hónapig voltak érvényesek. Görögországban a lakhatásért egy szomáliaiakkal teli házban segítettem a házimunkában. Viszont eltelt az idő, lejártak a papírok.

Csak a lejárt papírokat tudtam felmutatni. Bevittek az őrsre. Abban bíztam, hogy elengednek, de nem így lett. Jött a rabszállító, és elvitt egy női börtönbe.

Ez fiatalkorúak börtöne volt? Mondtak bármit is, hogy hová viszik, mi vár magára?

Ez egy normális börtön volt, olyan, mint a filmekben, csak nem volt egyenruhánk. Semmit nem mondtak arról, mi vár rám, meddig kell maradnom, nekem pedig nem voltak papírjaim, se pénzem, se ruhám, semmim. Két telefonszámot tudtam fejből, anyukámét és az embercsempészét. Akiket Athénban ismertem, nem tudtak bejönni hozzám, hogy hozzanak pár cuccot, mert féltek, hogy ők is bekerülnek. Nekik sem volt érvényes papírjuk. Elég bonyolult volt elintézni, hogy valaki legalább ruhát tudjon nekem behozni. Eltelt másfél hónap, az embercsempész nem akart többet várni rám. Továbbállt. Nem tudom, hová. Engem végül négy hónap után engedtek el, de akkor sem mondták meg, miért.

Csak úgy kitették? Odakint mi várt magára?

Ez után az élmény után nem szerettem volna tovább Görögországban maradni, így amint lehetett, kerestem egy Európa felé induló menekültcsoportot. Tíz napot sétáltunk Szerbiába, az egy éven át tartó utamnak ez volt a legnehezebb része. Fel akartam adni.

A csoportból ekkor egy lány odajött hozzám. Azt mondta, nincs értelme itt maradnom, hiszen nem is tudom, hol vagyok, nincs ott semmi, ha nem jövök tovább, olyan lesz, mintha el sem jöttem volna otthonról. Hiába voltam kimerült, igaza volt. Felálltam, kézen fogott, és mentünk tovább.

Mi volt a terv, hová szerettek volna eljutni?

A csoport Bécsbe tartott, de a magyar határnál elkaptak minket. Ekkor kerültem Fótra, a gyermekotthonba. Amikor a menekülthullám megindult Nyugat felé, a többiek elhagyták Magyarországot, de én már nem akartam többet sétálni.

Említette, hogy az édesanyja segített abban, hogy elmenekülhessen hazulról; ezért nem került bajba?

Anyukámnak és a testvéreimnek is el kellett menniük otthonról, mert a kisvárosban élt apukám és a családja is. Édesanyám – a tesóimmal – Szomálián belül elköltözött máshová. Amikor hároméves voltam, a szüleim elváltak, így amikor az apám férjhez akart adni, ők már nem is voltak egy pár, de Szomáliában a férfiaknak van joguk, ők dönthetnek mindenről, például a női sorsokról.

A Könnyű leckék című dokumentumfilmben, amelyet Zurbó Dorottyával forgattak, az egyik leghangsúlyosabb rész az anyanyelvén mondott belső monológ, amelyet az édesanyjának mesélne el, ha tehetné. Többek között arról, hogy elhagyta a muszlim vallást, modellkedik. Nem tartott attól, hogy akár az anyukájához is eljuthat a film?

Dehogynem, Dorottyával sokat beszéltünk arról, hogy mi kerüljön a filmbe, és mi maradjon ki. Viszont erősebb volt bennem a vágy, hogy az emberek tudjanak arról, mit jelent menekültnek lenni. Sokan magával a fogalommal sincsenek tisztában, pedig ha valaki menekül, azért teszi, mert a hazájában nincs biztonságban. Ha nem tudsz magyarul, az egészen más, mint amikor már el tudod olvasni, mit írtak arra a plakátra, ami rólad szól. Én a menekültválság idején már tudtam valamennyire magyarul, így láttam, mi zajlik. Ezért szerettem volna, ha az emberek azt is látják, hogy pontosan mit csinál egy menekült, milyen nehézségekkel kell megküzdene. Ezek olyan dolgok, amikbe mások bele sem gondolnak.

Mi az, amit példaként tudna kiemelni abból, hogy mi vár azokra a menekültekre, akik Magyarországon kapnak menedéket?

Én gyerekotthonba kerültem, ott könnyebb volt, mert automatikusan kaptam segítséget. Volt egy tanárom, aki például angol-magyar órákat tartott, hogy valamennyire képben legyek a betűkkel. De azok, akik nem Budapestre kerülnek, és a legtöbb felnőtt tábor nem a fővárosban van, nem kapnak ilyen lehetőséget. A menekülteken több civil szervezet próbál segíteni, de ehhez ismerni kell olyanokat, akik már kapcsolatban állnak a segítőkkel. Legelőször nyelvet kell tanulni, hogy állást vagy lakást kapj.

Amikor a 2015-ös menekültválság kirobbant, érzékelt változást abban, hogy miként viszonyulnak önhöz a magyarok?

Akkor már suliba jártam, valamennyire értettem és beszéltem magyarul. A menekültválság előtt nem érzékeltem, hogy úgy néztek volna rám, mint egy idegenre, aki azért van itt, hogy elvegye a munkájukat vagy az életüket. Viszont ez később megváltozott. Egyre többet bámultak, sokan azt mondták, menjek vissza oda, ahonnan jöttem. Ám belül mindig tudtam, hogy ez nem nekem, Kafiyának szól.

Ez Szomáliában is így van, és máshol is, biztosan. Viszont mostanában a munkám miatt tudtam utazni erre-arra, és már nem érzem, hogy rossz szemmel néznének rám, inkább csak úgy, mint egy sima emberre. Amióta nem hordok kendőt, már nem érzem azt, hogy rosszallóan néznének rám, maximum csodálkoznak.

Szomáliában kultúrájának meghatározó része volt a muszlim vallás, így elég hatalmas lépésnek tűnik, hogy megkeresztelkedett, és már nem hordja a hidzsábot.

Úgy gondolom, ha Szomáliában maradtam volna, úgy viselkednék, ahogy addig; olyan ruhát hordanék, ami az ottani kultúrában megfelel. De ha Kínába mentem volna, akkor az ottani dolgokhoz alkalmazkodnék. Tiszteletben tartom egy adott hely kultúráját, nekem ez a természetes. Nyilván ha tudod, hogy milyen zárt világból jöttem, és ehhez képest mennyire nyitottá váltam, ez nagy különbségnek tűnik, de nekem az a természetes, hogy alkalmazkodom. Az élet ilyen, folyamatosan halad, változik.

Kicsit több mint hat éve él Magyarországon. Az itteni tapasztalatokkal a háta mögött előfordul, hogy segít más menekülteknek a beilleszkedésben?

A fiúknak nem nagyon, mert ők azt szeretik, ha a szomáliaiak együtt vannak. Nem kedvelik, ha eltávolodsz. Kezükbe akarnak fogni, én pedig ezt nem szeretem. Csinálom a dolgaimat, amihez ha valaki akar, csatlakozzon, de ha nem, akkor szia. De találkoztam két lánnyal, akik szeretnének kicsit szabadulni, miközben félnek, mit gondolnak majd róluk a szomáliaiak. Így nem könnyű. Tényleg csak azon lehet segíteni, akik magukon is szeretnének.

Pedig nem kell változtatniuk a vallásukon, hiszen már eleve szabad országban vannak, ahol tudnak dolgozni, azt csinálhatnak, amit szeretnének. De sokan félnek a változástól, a lányok azzal a csoporttal maradnak, amellyel jöttek, de ettől kicsit minden olyan, mintha még mindig abban az országban élnének, ahonnan elmenekültek.

Két éve megkapta a magyar állampolgárságot. Figyelemmel követi az itthoni közéletet?

Próbálom nem követni, de esélytelen. Ha már értesz magyarul, akarva-akaratlanul előjön. Szóval követem, és szomorúnak találom. Őszintén nem szeretem a politikát, mert olyan, mint egy üzlet, amivel manipulálják az embereket. Amikor volt a menekültválság, értettem, hogy miért erről szól minden, de aztán ez abbamaradt, és jött mondjuk a CEU. Akkor pont két évig ott dolgoztam náluk, a recepción. Most jött a melegkérdés. Érdekes, hogy egy olyan országból jöttem, ahol tilos melegnek lenni, ehhez képest most itt vagyok, és semmi bajom a melegekkel. Szomorú, hogy itt ennyire korlátozni akarják az embereket. Sok ismerősöm van a modellszakmában, akit érint ez a probléma, és szeretném, ha ők is szabadon élhetnének, mint én. De látni, hogy az ország, ahol születtek, ennyire ellenük van, az nem tetszik. Aztán ki tudja, lehet, hogy pár év múlva ez is eltűnik.

A dokumentumfilmből kiderül, hogy az édesanyjának nem mert mesélni azokról a változásokról, amelyeken keresztülment, de a vágy megvolt önben, hogy beavassa, mert elég szoros a viszonyuk. Azóta eltelt pár év. Sikerült ezekről a kérdésekről beszélnie vele?

Tavaly márciusban, amikor elkezdődött a Covid-járvány, rossz helyzetben voltam, nem úgy alakult az élet, ahogy terveztem. A vírus miatt nem jelentkeztek annyian az egyetemre, ahová menni akartam, így nem indult a szakom, de közben már leköltöztem Pécsre. Viszont nem találtam munkát, így ingáznom kellett Pécs és Budapest között. Úgy voltam vele, hogy ennél nem lehet rosszabb, elmondom neki most, menjen együtt a fájdalom. Anyukámmal rendszeresen szoktunk videotelefonálni. Felhívtam, sapka volt rajtam, majd mikor beszéltünk, azzal kezdtem, hogy mutatni szeretnék neki valamit. Levettem a sapkát, és mutattam, hogy levágtam a hajam, és elmeséltem, hogy modellkedem. Mindig érezte, hogy titkolok valamit, de sosem tudta, hogy pontosan mit. Meglepett, de a modellkedéssel nemhogy nem volt problémája, még büszke is volt rám. Viszont

és ez nem az én döntésem volt. Megkért, ígérjem meg, hogy vissza fogok térni a muszlim hitre, mert szeretné, hogyha együtt lennénk a túlvilágon. Megígértem, mert nem akartam vele vitatkozni, hiszen ők ezt nem érthetik, így most úgy tudják, újra muszlim vagyok.

A testvéreivel mi a helyzet, ők még Szomáliában élnek?

Az idősebb húgom közvetlenül utánam jött el, mert ő lett volna a soron következő, akit helyettem férjhez adnak. Most Svédországban idősgondozó, de nemrég meglátogatott Magyarországon, és annyira jól érezte itt magát, hogy elgondolkodott rajta, hogy ideköltözik. A svédek nagyon segítőkészek, de zárkózott emberek, itt pedig azt tapasztalta, hogy a magyarok szívesen beszélgetnek, és alapvetően kíváncsiak. A többi tesóm anyukámmal lakik, de már ők is felnőttek, mindenki tanul vagy dolgozik. Szívesen jönnének külföldre, de inkább tanulni vagy dolgozni, menekültként semmiképp. Viszont szerencsére most ott nekik teljesen jó, nincs háború, tudják egymást támogatni, és vigyáznak magukra. Amikor még együtt éltünk, heten voltunk tesók, négyen lányok, ami azért nehéz volt, hiszen sok emberre kellett vigyázni, hogy ne legyen bajunk. De így most anyukámnak is könnyebb.

Mi az, amit a leginkább szeret a modellszakmában?

Rengeteg emberrel dolgozom, akik ugyanúgy nulláról, a saját zsebpénzükből kezdték a szakmát, most pedig híres tervezők vagy divatfotósok. Ez nagyon motiváló. Ezenkívül ez a szakma egy szabad világ, bárki lehetsz, kiszabadulsz a saját testedből. Ha nem lennék modell, lehet, hogy a filmet sem tudtam volna fölvállalni, vagy nem lettem volna olyan laza és önmagam. A modellkedés azt tanítja, hogy ne gondolkodj, csak csináld a feladatod. Ez pedig az élet minden területén hasznos.

Melyik munkájára a  legbüszkébb ?

A Marie Claire-fotózás, mert én voltam az első menekült fekete lány, aki címlapra került. Bízom benne, hogy ez jó üzenet azok számára, akik nem mernek nagyot álmodni. Büszke vagyok erre, mert ez jó példa lehet másoknak, hogy merjenek tenni azért, amire vágynak. De minden más munkámat szerettem.

Mik a céljai még ebben a szakmában?

Külföldön már dolgoztam, de nagy divatbemutatókon még nem vettem részt. Viszont ha már elkezdtem a modellkedést, jó lenne eljutni ilyen magaslatokba. De egyre jobban érdekel a színészkedés is. A dokumentumfilmen kívül szerepeltem reklámokban, és volt egy kis szerepem a 200 első randi című sorozatban. Nagyon megtetszett ez a világ, izgalmas, persze kemény. Járok castingokra, és ha úgy alakul, lehet, hogy színészképzésre is megyek. Szerencsére az ügynökségem, az Avantage Management is errefelé tereli most a karrierem, próbálnak több olyan munkát adni, ahol megtalálnak színészi feladatok.

Sokan követik a közösségimédia-platformjain. Fontos önnek, hogy a szép képek mellett üzeneteket is közvetítsen? Beáll ügyek mögé?

Főleg motiváló dolgokat szeretek megosztani. Vagy ha van valamilyen aktuális probléma, mint most Afganisztán, akkor ezekre szeretem felhívni a figyelmet. De eleve úgy gondolom, hogy

Csak dolgozol, dolgozol, és ennyi, nem segítettél senkinek? Jólesik kimondani azt, amit helyesnek gondolok, vagy épp ellenkezőleg, ha igazságtalanságot látok.

Készült önről egy kép az egyik márkánál, amelynek azt a címet adták, hogy Én ilyen vagyok: Büszke magyar NŐ! Mit jelent önnek ez a mondat? Szeretne Magyarországon maradni?

Volt egy portál, ahol megjelent rólam pár kép, azokon magyar népviseletet idéző ruhákban vagyok, és erre érkezett pár kommentelő, akik nem értették, miért viselek ilyen öltözéket, miért van egy fekete lányon ilyen ruha. Ez már régebben történt, de amikor beszéltünk arról, hogy ebben a kampányban mi lehetne a mondatom, az jutott az eszembe, hogy bár nem ide születtem, de büszke magyar nő vagyok. Itt van mindenem, az életem, a suli, a barátok, itt dolgozom. Ha kapok máshol munkát, valószínűleg megyek, de már Magyarország az otthonom, és ez így is marad.

Nagy utat tett meg idáig, képletesen és szó szerint is. Azoknak, akik élethelyzetükből adódóan járnak be egy ekkora utat, mit tudna mondani, milyen tanulságot szűrt le ebből, ami hasznukra lehet?

Az idő mindig megy. Ha rossz napod van, jusson eszedbe, hogy az csak huszonnégy óra, elmúlik, lehet, hogy másnap jobb lesz. Ebben kell bízni. Ezenkívül pedig fontos, hogy a problémákat sosem szabad egymás mellé rakni. Lehet, hogy ami az életemben történt, az más, mint amilyen probléma a te életedet érte, de annak ugyanakkora súlya volt számodra, mint amilyen terhelés engem ért. S hogy milyen üzenetet adnék át? Azt, hogy az élet szép, gyönyörű dolgok vannak benne, csak meg kell látni. Van két szemünk, használjuk, sok szépség és lehetőség vesz mindenkit körül, élni kell vele.

(Borítókép: Kafiya Said. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)