Kepes András, Presser Gábor és Barabási Albert-László kergette a boldogságot

Barabási Albert-László, Kepes András és Presser Gábor  akkor is érdekesek volnának egy színpadon, ha a merkantilista gazdaságpolitikáról, a gyomlálásról, vagy az időjárásról beszélgetnének. Ám így, hogy a téma a boldogság, különösen felcsigázott hangulatban várja a közönség, mit is kap tőlük ezen az estén.

Fél órával korábban érkezünk a a Hamu és Gyémánt magazin másfél év után újrainduló Offset programjára, és elvegyülve az emberek között ismerős mondatokat kapunk el; mindenki izgatott, mert végre ismét személyesen vehetnek részt egy érdekes eseményen. Ettől a beszélgetéstől mindenki azt reméli, hogy hamuba sült pogácsaként ad gondolkodni valót a későbbiekre.

„A boldogság  olyan állapot, amit inkább érezni akarunk, mintsem agyalni rajta, de mégsem árt legalább néha megállni és elgondolkodni azon,  mit is jelent számunkra” – ezzel a nehezen vitatható mondattal nyitja meg Tóth Judit a lap főszerkesztője az estét.

A színpadon már a helyfoglalási procedúrával is mosolyt varázsol a közönség arcára a három nagy név mögött megbújó hús-vér ember: Barabási, Kepes és Presser. Személyükből egyfajta nyugalom árad, ami megelőlegezi a témában körüljárt gondolataik hitelességét. A beszélgetést Veiszer Alinda vezeti, aki jól irányzott kérdésekkel irányít, ügyesen sodorja össze a hálózatkutató, az író és a zenész gondolatait, keresi meg a közös nevezőket, hogy a fonalat továbbgombolyítva minden néző magának szőhessen tanulságokat az elhangzottakból.

A nyugati kultúra egyre nagyobb jelentőséget tulajdonít ennek a kérdésnek, és talán pont azzal nehezíti meg a boldogság elérését, hogy ilyen nagy súlyt helyez rá. Alapvetően egyénfüggőnek tűnhet,  hogy mitől is vagyunk boldogok, de Barabási Albert-László, a világhírű fizikus és hálózatszakértő megpróbálja az alapokhoz visszavezetni a fogalmat.

Elmeséli, hogy erre a végtelenül bonyolult kérdésre akkor talált egyszerű választ, mikor örökbefogadott egy kutyát. Az ember négylábú barátjának „arcáról” ugyanis tökéletesen leolvasható, hogy mikor boldog. Ez rendszerint akkor következik be, ha simogatják, ételt kap, vagy csak érzékeli a gazdi jelenlétét.

Barabási személyiségéből adódóan a legfilozofikusabb kérdésre is a tudomány logikus nyelvén próbál választ adni, sarkítottnak tűnő kutyás példájával is sikerül rámutatnia valami nagyon fontosra: 

Ha sikerül kielégíteni alapvető szükségleteinket, az már épp elég ok a boldogságra. Bár az emberek – talán – szofisztikáltabb lények, mint a kutyák, de lehet, hogy nekünk is így lenne érdemes élni az életet?

A tudós szerint a szociális kapcsolatok meglepően fontos szerepet játszanak a pozitív lelkiállapot kialakulásában. Ezt a gondolatát egy tanulmánnyal támasztotta alá, amit könnyed nyári unaloműzés gyanánt olvasott egy tudományos magazinban. A cikk egy kísérletről szól, melyben legyeket szeparáltak el egymástól.

A légy nem pont az az állat, amivel az ember előszeretettel hozná  párhuzamba magát, viszont az a tény, hogy a magányos legyek fáradtak, enerváltak lettek,  nem volt kedvük se létezni, se táplálkozni, mégis ébreszt némi rokonszenvet irántuk. Több hónapos vírusfogság, bezártság és izoláltság után pontosan tudjuk, hogy érezhették magukat az elmagányosított szárnyas rovarok. Bár az emberek többsége a karantén alatt is evett, ne felejtsük el, hogy egy légy nem tudja elütni az unalmát kalácssütéssel. Lehet, hogy ha tudnának főzni, ők is kajába fojtanák magányukat.

Kepes András egész könyvet írt a boldogság témájáról.  A kötet címével:  A boldog hülye és az okos depressziós, Popper Péter megállapítására utal, mely szerint 

Manapság az ember intelligens és depressziós, vagy boldog és hülye.

Valóban sokszor hallunk olyan jellegű mondatokat, amik hasonló értelemmel bírnak, például: boldogok a lelki szegények.

Kepes András a könyvében első körben a fogalmakat próbálta körüljárni. Mit jelent, ha valaki hülye, vagy ha okos? Ha szomorú, vagy ha boldog?

A három résztvevő közösen megállapította, hogy a négy fogalomból hármat talán meg tudunk mérni, ha nagyon igyekszünk, de a boldogság felmérhetetlenül szubjektív fogalom.

Mégis mit jelent, hogy sok boldogságot kívánok? Mi az a sok? Lehet kevés boldogságot is kívánni?

– teszi fel a kérdést Kepes András.

Érdekes gondolatként merül föl, hogy a szomorúságot kevésbé becsüljük meg, mint a boldog pillanatokat, pedig a beszélgetés résztvevői mind egyetértenek abban a tényben, hogy a szomorúságnak néha több az előnye. Hiszen empátiára nevel a világgal és magunkkal szemben, ami mégiscsak az önszeretet és egymás elfogadása felé terel.

Az is biztos, hogy az önismeret egy fontos tényező, ha valaki szeretne hatással lenni a saját érzéseire. Ahogy Pici bácsi fogalmazta meg:

A boldogság egy képesség arra, hogy értékelni tudd azokat a dolgokat, amik eljutnak hozzád.

Összefoglalva ezeket a dolgokat, azt tudjuk leszűrni, hogy a boldogsághoz elengedhetetlen a szabadság érzete, illetve, hogy hasznosnak érezzük magunkat, miközben ezt a tényt mások is megerősítik. Az is kell hozzá, hogy kötődjünk emberekhez, egy csoporthoz, gondolatokhoz vagy hithez, maradjunk kíváncsiak, nyitottak, és ne becsüljük le a negatív érzelmeket. Azon se lepődjünk meg, ha az elégedettség érzése csak egy bizonyos kor után talál ránk, hiszen a fiatal évek inkább a keresésről szólnak.

Ezernyi kérdés kérdés hangzott el a boldogságkereső eszmecserén, és csak néhány válasz. Kiderült, hogy a beszélgetés főszereplői ugyanúgy keresik ezt az állapotot, mint bármelyikünk, csupán a hozzá vezető utat tudják szebben megfogalmazni. Receptünk tehát még mindig nincs a boldogsághoz, viszont egy gondolatébresztő estéről távozunk zsibbadó arcizmokkal. Rengeteget mosolyogtunk, pedig nem ettünk, nem is simogattak meg minket, igaz, újra emberek között voltunk.

(Borítókép: Hamu és Gyémánt / Jekken Péter)