Még a haldoklót is inkább fotózták, pedig segíthettek volna

Honnan származik a paparazzo szó? Bár az egész világon ismert és használt kifejezésről beszélünk, az eredete nem egyértelmű.  Egy dolog biztos: először egy filmben hangzott el, méghozzá Federico Fellini 1960-as Az édes élet című klasszikusában. A filmben Marcello Mastroianni egy elkeseredett bulvárriportert alakít, „bűntársa” pedig egy Paparazzo nevű fotós. Bármi is kell a felvétel elkészítéséhez, Paparazzo megoldja: egy Vespa hátulján ugrál, kamerát lebegtet, és helikopteren repked.

Az 1950-es években a sajtófotósok egy csoportja Róma utcáin kergette a filmcsillagokat. Tazio Secchiaroli, Marcello Geppetti, Elio Sori, Lino Nanni és Ezio Vitale egyre elszántabban dolgoztak azon, hogy lencsevégre kapják Ava Gardnert, Michelangelo Antonionit vagy Sophia Lorent. Születtek képek Brigitte Bardot-ról, aki rövid csíkos ruhában hagyta el a Forum szállodát, valamint Audrey Hepburnről, aki forgatási szünetben vásárolt egy zöldségesnél.

Idővel ezek a titokban készülő és egyre botrányosabb képek meghódították a címlapokat. Később már szó sem volt visszafogott üldözésről, és a megfelelő kép elkészítése is egyre költségesebbé vált: a fotósok agresszívvá váltak, gyakorlatilag levadászták a mit sem sejtő sztárokat. 

A világ egyik legtragikusabb balesete, azaz Diána hercegné halála sem választható el a paparazzitól. Az 1997-es párizsi baleset után a francia rendőrség kikérdezte a fotósokat, hogy megtudják, valóban közük lehetett-e a hercegné és Dodi Fayed halálához. A pár alig hat héttel azután halt meg, hogy románcuk kezdetét vette. A kapcsolat médiaszenzációnak számított, a párt ezért könyörtelenül üldözőbe vette a paparazzi. A lesifotósok Franciaországig követték őket: az itt megörökített csókolózós – gyenge felbontású – képek 500 000 fontért keltek el. 

Stephane Darmon, az egyik paparazzót furikázó motoros – aki Párizson keresztül üldözte a pár Mercedesét – elmondta, hogy a lesifotós Romuald Rat leszállt a kerékpárról, kinyitotta a Mercedes ajtaját, és megállapította, hogy a Diána még élt. Darmon arra számított, hogy a fotósok segítenek az utasoknak, azonban földbe gyökerezett a lába, amikor azok fotózni kezdtek.

Nem láttam az autót, olyan erős volt a villanások fénye.

– fogalmazott. Két szemtanú, Antonio Lopes-Borges és Ana Simao is azt vallotta, hogy a fotósok felmásztak az autóra, amelyben Diana, Dodi és a sofőr, Henri Paul haldokolt, és képeket készítettek ahelyett, hogy segítettek volna nekik.

The Golden Noughties, vagyis a paparazzi aranyláz 

Ki ne emlékezne a 2000-es évekbeli „Just Like Us” típusú lesifotókra? Azokra a hiteles és őszinte felvételekre a hírességekről, amelyeken a sztárok átlagembernek tűnnek: kávét vesznek vagy benzint töltenek a kocsiba, sorban állnak egy gyorsétterem kasszájánál, vagy kutyát – esetleg gyereket – sétáltatnak. A 2000-es évek első évtizedében ezek a képek addig soha nem látott mértékű olvasottságot hoztak a bulvárlapoknak, a lesifotósok pedig éltek a lehetőséggel.

A „Just Like Us” képekből hamarosan kialakult egy iparág. Gondoljunk csak a legnagyobb celebekre: Paris Hilton, Britney Spears és Lindsay Lohan is ekkor töltötte meg a bulvárlapok oldalait. Ekkoriban egyetlen „Just Like Us” felvételért jellemzően 5 000–15 000 dollárt perkáltak a felvevő lapok. Aztán beköszöntött az új évtized, a paparazzinak pedig gyakorlatilag leáldozott.

Egy megélhetési paparazzónak enciklopédikus ismeretekre volt szüksége, hogy kiemelkedőt „alkosson” ebben a kegyetlen szakmában: ismernie kellett a híres emberek lakcímét, a sofőröket, valamint az üzletekben és éttermekben dolgozókat, akik megcsörgették a tettre kész lesifotóst, ha hírességeket észleltek a közelben. 

Ma már a tippeket gyakran maguk a hírességek adják, elsősorban a közösségi médián keresztül: informálják a nyilvánosságot az aktuális tartózkodási helyükről (a felhívás főleg a fotósokra vonatkozik), vagy tárcsáznak egy ügynökséget, hogy az küldjön fotóst a helyszínre. Napjainkban a celebek azok, akik először posztolják az eljegyzési gyűrűt, azaz a fotósok előtt megosztják a közbeszéd következő témáját.

Manapság ezek a lesifotók – a paparazzi legnagyobb bánatára – filléreket érnek, de egy újszülött csöppségről készült felvétel, egy titokban smacizó sztárpár, vagy egy esküvői felvétel pillanatok alatt pénzt hoz a házhoz. 

Ezeket a vagyonokat csupán egy maroknyi ember határozza meg, úgymint Peter Grossman, aki 2003 és 2017 között volt a Us Weekly képszerkesztője. Grossman azonban nem dolgozott közvetlenül a paparazzikkal: helyette egy lesifotós eladta az ominózus képeket az ügynökségnek, amely kapcsolatban állt olyan képszerkesztőkkel, mint Grossman. 

Egy paparazzo a fotós és az ügynökség által köttetett megállapodás függvényében a jogdíjak 20–70%-át kapta. A magasabb rangú, képzettebb és tehetségesebb paparazzo magasabb tarifával dolgozott, és kizárólag egy ügynökségnek adta el a képeit. 

A bulvárhírekhez mellékelt exkluzív felvételek óriási összegekért keltek el: Grossman egykor hat számjegyes összeget – dollárban! – fizetett egy olyan fotósorozatért, amely Kristen Stewart színésznő és Rupert Sanders filmrendező románcát örökítette meg. A történet pikantériája, hogy az Alkonyat sztárja akkoriban Robert Pattinsonnal járt, míg a rendező nős ember volt...

A 2000-es évek aranyláza újféle mentalitást hozott magával. A szakmába tömegével érkeztek az új fotósok, akik hajlandók voltak megszegni a törvényeket: túl messzire mentek, zaklatták nemcsak a hírességeket, de akár azok gyermekeit is, ezáltal még rosszabb hírnevet szereztek a paparazzinak. 

Britney Spearst 2006-ban rossz anyának bélyegezték, amikor olyan fotók láttak napvilágot, amelyeken az énekesnő csecsemő fiával az ölében vezetett. Spears később elmondta, hogy éppen a paparazzi elől menekült, ezért ült be a gyermekével a volán mögé.

2009-ben George Clooney villájában, a Comói-tó partján álló olasz kastélyában a lesifotósok egy 13 éves lányt kaptak lencsevégre, miközben a gyerek éppen öltözködött. Clooney akkor elmondta:

Két magazint és egy fotóst pereltünk be. Olaszországban illegális, ha a fotósok átmásznak a falon, és felvételeket készítenek egy 13 éves lányról a hálószobájában.

Clooney az incidens után fontolóra vette, hogy eladja a villát, és elmenekül a paparazzi elől.

Persze Európába is eljutott a paparazzi híre. A botrányairól híres brit énekesnő, Amy Winehouse például 2009 tavaszán felvette a harcot a fotósokkal, és bíróságra vitte az ügyet. A távoltartási határozat megakadályozta, hogy a fotósok üldözzék őt, 100 méteres körzetben tilos volt a lakását megközelíteni. A határozat elsősorban a Big Pictures paparazzi ügynökség fotósait tiltotta el az énekesnő követésétől, ugyanakkor vonatkozott minden „ismeretlen személyre", aki az otthonán kívül és nyilvános helyeken szerette volna lefényképezni őt.

(Winehouse közel egy évet töltött a karibi St. Lucia szigetén, ekkor betörtek az énekesnő camdeni otthonába. Mivel a paparazzi hosszú idő óta nem bukkant fel a lakás előtt, a tolvajok rájöttek, hogy senki nincs otthon.) 

Amy Winehouse-nak egyébként privát lesifotósai is voltak. Darren és Elliott Bloom paparazzi testvérpárt Amy édesapja, a lányát amúgy gátlástalanul kihasználó Mitch bérelte fel amolyan hivatalos paparazziként. Az apa exkluzív hozzáférést kínált nekik, cserébe a fotósoknak törölni kellett a kevésbé megnyerő fotókat Amyről, valamint segítettek kiszabadítani Amyt bizonyos helyzetekből anélkül, hogy a sajtó üldözőbe vette volna az énekesnőt. 

2010-ben Nicole Richie is elérte, hogy a bíróság távoltartási határozatot hozzon Fabricio Luis Mariotto ellen. Richie szerint a paparazzo megpróbálta megijeszteni a családját, hogy le tudja fényképezni a gyerekek reakcióját.

Rizikós üzlet

A hírességek sokszor véletlenül jöttek szembe az emberrel, pontosan ez az oka annak, hogy a paparazzi bevétele ennyire ingadozó. Nem meglepő, hogy a lesifotósok kockázati stratégiákat alkalmaztak. A lencsevégre kapott celeb társasága meghatározta, hogy a paparazzi mennyit keresett azon a héten. Ha egy hírességet nem „rajongtak körül”, azaz veszített az érdekességéből és népszerűségéből, akkor ezeknek a képeknek csökkent az értéke. 

A fotósok gyakran csapatokat alkottak vagy szövetségeket hoztak létre. Mivel minden fotós nagy kockázatot vállalt, egy társulás csökkentette az egyéni kockázatot. A rendszerszintű kockázat és az összeomlás azonban a paparazzit sem kímélte: a recesszió idején az emberek abbahagyták a bulvármagazinok vásárlását. 

Giles Harrison paparazzo 1995-ben kezdett lesifotózni. A BuzzFeed Newsnak úgy fogalmazott:

Ekkor legfeljebb öten dolgoztunk az iparban. 

Harrison nem volt jó a „doorsteppingben” (amikor a fotós egy híresség otthona előtt várakozott, majd követte őt a városba), ezért kifejlesztette a saját módszerét: mivel Los Angesben kis túlzással naponta új filmet vagy sorozatot forgattak, a fotós fogta magát, elment a Baywatch forgatására, lefotózta Pamela Andersont, eladta a képet, majd hátradőlt, és tovább barangolt a városban. Eleinte kevesen érdeklődtek Harrison fényképei iránt, de nem telt bele sok idő, a „Just Like Us” típusú fotók váltak az aranybányává. 

A fellendülés 2000-ben kezdődött, amikor az Us Weekly havilapból hetilappá „avanzsált”, és vérre menő harcba kezdett a People magazinnal. Nemsokára más magazinok is elindultak – In Touch Weekly, Life & Style Weekly és az OK! 

Gyakoriak voltak az ajánlattételi háborúk, az árak gyakran hat számjegyig nőttek. Harrison 10 000 dollárt keresett, amikor Ben Affleck pókerkönyveket vásárolt, 20 000 dollárt, amikor Britney Spears manikűrjét kapta lencsevégre, és újabb 10 000 dollárt azért, amikor Faith Hill turmixot ivott.

Több pénzt kerestünk, mint amennyit el tudtunk költeni

– fogalmazott.

A paparazzi rendkívül cseles módszerekhez folyamodott: ha kellett, bokorban bujkáltak, terepmintás ruhában próbálkoztak, közmunkásnak öltöztek, fóliába bugyolált növényekhez hasonlóan ők is „téliesítették magukat” vagy egy hotelban dagonyázó szerelmespárnak adták ki magukat, hogy a sztárok privát szférájába is beférkőzzenek.

A pénzügyi világválság és az online média térnyerése véget vetett az aranyláznak. Manapság a fotósok instabil szövetségek létrehozásával kezelik az egyedi kockázatokat, de a növekvő rendszerszintű kockázatot – amely ellehetetlenítheti a munkájukat – egyre nehezebben kezelik.

A digitális média térnyerése növelte ugyan a lesifotók iránti keresletet, ugyanakkor csökkentette is azt az árat, amelyet a médiacégek hajlandók voltak fizetni a felvételekért. Sok fotóügynökség kezdett együttműködni, mások megszűntek, míg a maradék megváltoztatta az üzleti modelljét. Ahelyett, hogy a magazinok fényképenként fizették volna ki a fotósokat, az ügynökségek előfizetést kínáltak; a kiadók így annyi fotót használhattak fel, amennyit csak akartak, hogy kielégítsék az olcsóbb felvételek iránti igényeket.

Ma a paparazzi az előfizetési díj kis töredékét kapja; az összeg attól függ, hogy havonta hány képüket használják fel. Ez azt jelenti, hogy egy exkluzív, korábban 5 000–15 000 dollárért elkelt fotók manapság legfeljebb darabonként 5-10 dollárt hoznak a készítőjének.