Itt a nagymosás, irgalom atyja, ne hagyj el!

Egészen élemedett felnőtt koromig félreértelmeztem József Attila egyik legzsigeribb, legelementárisabb versét, a Mamát, illetve abban egy sort. Nevezetesen, hogy

Hagyja a dagadt ruhát másra.

Engem vigyen föl a padlásra.

Mindig úgy értettem, hogy a szóban forgó ruhák dagadt ember ruhái, amit az anya, Pőcze Borbála, a parasztlányból lett mosónő valamelyik háznál mosással, takarítással összeszedett, valami nagyságáéktól levetett holmi, de nem volt jó az alultáplált, cingár kisfiúra, lötyög rajta. Látszik, hogy nincs pénzük olyanra, ami neki való, rá való, márpedig egy kisgyereknek ez rettenetesen fáj. A szegénység, a lázadás, a nyomorúság-érzés stimmelt, de a dagadó ruha nem. S már nem is emlékszem a megvilágosodás pillanatára, amikor is ráébredtem, hogy bizony ezek a ruhák nem dagadt gyerek vagy dagadt felnőtt ruhái, hanem azért dagadnak, mert lengenek a szélben, s a széltől, a levegőtől dagadnak meg. S ne a ruhát, hanem a munkát hagyja az anyja másra, menjen, játsszon, foglalkozzon Attilával a véget nem érő mosás, teregetés helyett.

A fatális félreértés azért történhetett, mert már az automata mosógép boldog korszakába születtem bele, nem abba, ahogy a ruhák a szárítókötélen vagy a padláson dagadnak.

Nem így Zolánál, aki nem személyes sorsán, hanem a regényíró megfigyelő attitűdjével és ujjongó kívülállásával teremtette meg a világirodalom legemlékezetesebb mosoda leírását a naturalista irodalom csúcsának számító Rougon-Maquart regényfolyamával (Rougonék szerencséje), hosszú-hosszú oldalakon részletezve a XIX. századi párizsi nyilvános mosoda életét, benne a mosónőkkel, kuncsaftokkal és alkalmazottakkal.

Ahogy a szappanok surrognak, csusszannak a fényben úszó mosodában, ahogy adagolják a mosáshoz szükséges különböző szereket, ahogy az asszonyok tisztítanak, súrolnak, az olyan elementáris életszeretetről tanúskodik, ami csak a naturalista, a világ legbanálisabb jelenségeit részletekbe vesző módon leíró irodalom, művészet sajátja. Az olvasó szinte vágyik ebbe a mosodába, a szappanok, tisztítószerek illatába, a folyamat végén megképződő fényességes tisztaságba.

 tán abban a hiú reményben, hogy a III. napóleoni második császárság társadalmi osztályait, s azok életét is tisztává lehet varázsolni a kimosott ruhák által. Ha netán valaki ezek után nem értené a naturalista regény műfaji mibenlétét, Zola mosási jelenetével megérti, és olyan ismeretre tesz szert, hogy ha létezne még ilyen foglalkozás, akár mosónőnek is felcsaphatna.

De míg Zola tulajdonképp megmarad a mosás fizikai és vegyi aktusánál, Nádas Péter Világló részletek című nagyregényében már egész családszervezési, társadalmi és anyagismereti háttérbe ágyazza, mekkora és milyen jellegű feladat volt a ruhák tisztítása, micsoda kincs volt, ha a cseléd, a mosónő úgy tudott mosni, hogy közben nem kopott el az anyag, és hogy ez mennyibe került. Nádas olyan precízen jár a végére a polgári osztálynál zajló mosási procedúra gyakorlatának, az úri házak eme fontos státusmeghatározó aktusának, hogy szégyenbe kergeti a legképzettebb házvezetőnőt, valóságismerete pedig − mint megannyiszor − bámulatba ejtő.

Ugyanebben az órában, meghatározott napokon megérkezett a mosónő, hogy a földszinti mosókonyhák egyikében begyújtson az üst alá, amely egy úgynevezett üstházban állt, azaz vizet forraljon, s nekilásson a kismosásnak. A mosókonyhákat csak évtizedekkel később az eklektikus és az art nouveau építészet vitte fel padlásközelbe, a legfelső emeletre. Két üstház is állt a mosókonyhákban, az egyikben hajnaltól késő délutánig a vizet melegítették, a másikban úgynevezetten főzték a ruhát. Ha nagymosás volt, akkor a mosónő mellé vettek még egy asszonyt, így mondták, vennem kell egy asszonyt, veszek egy asszonyt, a jövő héten három asszonyt is vennünk kell, mert nagytakarítás lesz, de nagymosáskor a kiscselédnek, akár a szobalánynak is jelen kellett lennie, hogy segítsenek az ágynemű és az asztalnemű öblítésénél, kékítésénél, csavarásánál, keményítésnél, végül pedig a teregetésnél, mert több teknőben mostak, de csak egyetlen kádban öblítettek. Ilyenkor már estébe hajlott a délután, lámpafénynél, az alaposan lehasznált lúgos vízben már csak a kisebb színes holmikat mosták, meg a harisnyákat, na, ezt még ellötyböljük, mondták a mosónők, mikor a többiek már fenn a padláson teregettek. A nedves ruhát, kizárólag a mosott ruhának fenntartott óriási vesszőkosarakban, a segédkező cselédeknek fel kellett a padlásra cipelniük, s általában ketten cipelték. Liftet a cselédség nem használhatott, a cselédség a gangról a zárt folyosókra sem léphetett ki.

Magukról a mosónőkről pedig így ír a Világló részletek:

De még a legmegbízhatóbb mosónők is loptak. Semmi kétség, József Attila édesanyja is lopott, hogy Attilának legyen vajas kiflije, vagy színes ceruzája, legyen neki legalább kék és piros. Egy pillanatra nem lehetett a mosónőket magukra hagyni. Igaz, a kiscseléd is lopott, hogy a bakájának adja. Aztán kiderült, hogy a szakácsnő is rendszeresen lop.

A mosás kiadása a személyzet részére pedig a legintimebb dolognak számított.

...de a kiadás még így is egy pontosan körülírható, klasszikus művelet maradt, és nem is akár milyen művelet, hanem lélektani motívumokkal túltelített rituális művelet. A mosni való ruhát már előző délután szét kellett válogatni, akár egy kismosáshoz is. Nemcsak a fehér és a színes került külön, mert ha valami összeszíneződött, akkor az felért egy tragédiával, hanem voltak kényesebb darabok, ezeket meg kellett külön nevezni, és óvatosan el kellett különíteni. Voltak például olyan holmik, amelyeket nem egészében, hanem csak részleteiben kellett keményíteni, meg a ház ura úgy szerette, hogy a mandzsettája jó kemény legyen, a gallér belső felülete viszont ne dörzsölje a tisztelt nyakát, a zsebkendőket csak éppen keményíteni, a díszzsebkendőket viszont erősen keményíteni, s így tovább, megannyi szokás, alkalmi kívánság, személyes rögeszme, amivel egy mosónőnek meg kellett ismerkednie, és tisztességgel meg kellett birkóznia. Volt olyan fehér holmi, amit erősen kékítettek, volt olyan, amit gyöngén, s volt olyan, amit egyáltalán nem kékítettek. Isten őrizz, hogyan kékíthet törtfehéret. 

Előző délután pakolták ki a teli szennyesládákat, szétválogatták, listázták, szükség szerint beáztatták, vagy másnap reggel adták ki szárazon, avagy a kötelező bizalmatlanság miatt inkább adagokban. Abban az ütemben, s abban a rendben, ahogy a mosónő dolgozott.

az Ágnes asszony által eltüntetni kívánt gyilkossági nyomok a balladai homályba vesznek. (Megjegyzem, ha nő mos vért lepedőn szégyenérzettel, az is igencsak félreviheti a versértelmezést, ráadásul ezzel a verssel épp a nővé válás időszakában találkoznak a kamaszok.) A gyilkos a szerető, a felbujtó az asszony. A gyilkos bitófára kerül, Ágnes asszony életfogytiglant kap. Amikor a verdikt elhangzik a zöld asztalnál, Ágnes már megtébolyult, haza akar menni, hogy a szégyenfoltot eltüntesse.

Mocsok esett lepedőmön,

Ki kell a vérfoltot vennem!

Jaj, ha e szenny ott maradna,

Hová kéne akkor lennem!

Oh! irgalom atyja, ne hagyj el

− mondja bíráinak, akik bomlott elméjét látva, hazaengedik őt a maga által magára szabott életfogytiglani mosásra.

S Ágnes asszony a patakban

Régi rongyát mossa, mossa -

Fehér leple foszlányait

A szilaj hab elkapdossa.

Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Baliskó János anyósára, Szievertnére is úgy rájön a mosási kényszer Örkény 1955-ös szenzációs novellájában, A mosónő álmában, hogy a fel nem dolgozott múlttal, s az egész traumákkal átszőtt élettel összekapcsolódik. Baliskó János, a veje egy teljes havi fizetését kitevő, gombostűvel összetűzött százforintosaival elmegy mosógépet vásárolni, amit taxiba ültet és hazavisz feleségéhez és anyósához a Nagy Lajos király útjára. Özvegy Szievertné pedig egyetlen éjszaka alatt egész élete szennyesét kimossa. Először bekopog Hoffmannékhoz a szomszédba, majd Pasa Gézához, hogy elkérje a szennyesüket, majd tekintet nélkül élemedett korára és robusztus alkatára létrára mászva a függönyöket is összeszedi, hogy azokat is kimossa. Végül gőztől lucskos hajjal végigdől a vetetlen díványon.

A takarót sem volt ideje magára húzni, tüstént mosott tovább. Kimosta a veje

nyári ballonkabátját, melyre eddig csudálatosképpen nem gondolt senki. Ezután –

pedig már egy kicsit erőltetnie kellett emlékezőtehetségét – kimosta azt a

rettenetes mennyiségű ruhát, amely tavaly ősszel gyülemlett össze, amikor ő

ízületi gyulladással hat hétig feküdt a Koltói Annában. Aztán eszébe jutott egy

horgolt alsó, mely nagyon-nagyon régen volt rajta; legutoljára a Ferry Oszkár

úton viselte, egy villa alagsorában, amikor vérében esett össze és abortált.

Ezt is szép tisztára mosta. Aztán beledobálta a gépbe boldogult Juliska leányának fehérneműit, utána szegény Szievert bácsi ingeit, gatyáit, az uráét,aki a Piave hídja alatt halt hősi halált.”

A mosógép pedig mosott, zümmögve, fürgén, ahogy a szél fúj vagy egy patak folydogál, minden megerőltetés nélkül.

(Borítókép: alkalmazott mossa a ruhákat a Britannia Szálló (Teréz körút 39.) mosodájában. Fotó: Fried János / MTI / Magyar Képszolgálat)