Egy intenzív osztály éjjeli műszakjában született az új magyar Covid-regény

– Nem, ez nem az első magyar Covid-regény, hanem a harmadik a hazai könyvesboltok polcán. Tavasszal egy sürgősségin dolgozó ápolónő (Baji Anikó) már írt egyet, illetve egy temesvári író (Mandics György), aki a Szent László Kórházban volt betegként, szintén megjelentetett egy visszaemlékezést. Én intenzív osztályon dolgoztam gyógytornászként a pandémia előtt is, ott voltam a Covid-járvány alatt, és ma is az egészségügyben szolgálok. A saját regényem azért különleges, mert nem naplószerű és nem is riportkönyv; szépirodalmi mű. 

Frontvonalban dolgozóként mikor volt ideje megírni ezt a regényt? 

Korábban az osztályon mindig nappal dolgoztam, majd a járvány legsúlyosabb hónapjaiban már segédápolónak osztottak be minket, gyógytornászokat tizenkét órázni. Én az éjszakai műszakot választottam a kisgyermekeim miatt, hogy napközben velük lehessek. Az osztály általában éjjel két óra tájban elcsendesedett; ekkor volt időm egy kicsit megállni, rendbe tenni a gondolataimat és jegyzetszerűen leírni azokat az értékes, pozitív dolgokat, amelyeket, úgy éreztem, érdemes regény formájában megjeleníteni. Aztán a műszak végén hazamentem, elvittem reggel óvodába, iskolába a gyerekeket, és utána otthon leültem írni; többnyire az alvás rovására. 

Ki kellett írnia magából a tapasztaltakat.

Igen, az érzéseket, benyomásokat. Miután megszületett a kézirat, a főszerkesztőm és a kiadóm több hónapnyi munkával segített igazi könyvvé formálni. Végig az vezetett, hogy az olvasók a regény által betekintést nyerhetnek a mi munkánkba is, és kaphatnak egy képet arról, hogyan zajlik egy-egy nap a Covid-intenzíven. Írásommal szeretném kifejezni hálámat az orvosok és szakdolgozók felé, akikkel együtt dolgozhattam, és minden egészségügyi dolgozó felé, aki példaértékű csapatot alkotott a kórházakban. 

Ez egyszeri kirándulás volt az irodalomba, vagy lesz folytatása?

Ennek a regénynek nem lesz folytatása. Más témájú regényeket viszont még tervezek. 

Ez dokumentumregény?

Nem, tisztán szépirodalom. Az elmúlt másfél évben azokkal a covidos betegekkel találkoztam, akik a legsúlyosabb állapotban voltak, és gépi lélegeztetésre szorultak. Elsősorban az ő bátorságuk és kitartásuk ihlette a regényemet, amely elvileg „fiktív”, azonban megtörtént események szolgáltak alapjául. A regény cselekménye nemcsak Covid-intenzíven játszódik, sok más helyszíne, aspektusa is van. Igyekeztem több szempontot is megragadni és értelmezni: nemcsak az egészségügyi dolgozók, hanem a betegek és a hétköznapi emberek szemszögéből is megmutatni a nehézségeket és megragadni a fontos dolgokat.

Azért kérdeztem, hogy mennyire dokumentumregény, mert a végén van egy Orvosi szakkifejezések szótára rész, amolyan szócikkgyűjtemény, amely az intenzív osztályon a Covid-betegek gyógyításánál használt orvosi kifejezések magyarázata.

Kifejezetten ragaszkodtam hozzá, hogy a regény végén ott lehessen ez a szótár. A könyvet egyrészt a kollégáimnak szántam, minden olyan egészségügyi dolgozónak, aki a járvány idején foglalkozott covidos betegekkel; másrészt a laikusoknak is, és szerettem volna, ha nem riasztja el őket a sok idegen, latin kifejezés. 

Kísértetek álarcban, ez a regény címe. Mit jelent?  

Az intenzív osztályon használunk egy maszkot, NIV-maszk a neve. A noninvazív lélegeztetéskor a beteg arcára szorosan rögzített műanyag maszk ez, amelyet a lélegeztetőgéppel a légzőkör köt össze. Ez egy álarcszerű maszk, ekkor a beteg még nem tubuson keresztül kapja az oxigént, nincs altatva, ébren van. A Covid-járvány előtt egy akut légzési elégtelenséget néhány óra alatt áthidaltunk ezzel a megoldással az osztályon, míg a második hullám idején a covidos betegeink gyakran napokig viselték a NIV-maszkot, ami semmilyen értelemben nem kényelmes. Ők mégis kibírták, mert meg akartak gyógyulni; felültek, tornáztak, együttműködtek, haza akartak jutni. Szerettem volna nekik emléket állítani a könyvvel, ezért lett ez a cím; hiszen mindegyik betegnek ott volt a családja, a munkája, a szerettei, akik hazavárták. Saját, egyéni történetük volt.

A könyv borítója sem mindennapi. 

Egy olasz festőtől, Pier Toffolettitől kaptam „ajándékba”. Ő 2020 márciusában nyolc portrét festett olasz egészségügyi dolgozókról. Az egyiket használtuk fel a borítóhoz, és azóta is tartjuk a kapcsolatot. Már dolgozunk azon, hogy a könyvet olasz nyelvre is lefordítsák. 

Milyen fogadtatása volt a regénynek?

Azt biztosan állíthatom, hogy a kollégák örültek neki. Nagyon jólesett gyógytornászként, hogy a fizioterapeuták társaságának (MGYFT) elnöke és a szakdolgozói kamara (MESZK) elnöke is gratulált, sőt felkarolták a könyvet, segítik a terjesztést az egészségügyi dolgozók körében. A laikus olvasók első visszajelzése alapján „pontos, érdekes és hiteles”… empatikus és nagyon szomorú a könyv. Igyekeztem minden tudásomat és tapasztalatomat belesűríteni és elmélyíteni a témát, amennyire csak lehet. 

Az irodalom lehetőséget ad az olvasónak arra, hogy valaki „másnak a szemével lásson”. Nekem a négy főszereplőn keresztül az volt a célom, hogy abból a káoszból és abból a rengeteg drámai szituációból, ami a járvány ideje alatt a kórházakban volt, megmutassam az emberi helytállást. Valamit, ami értékes és őszinte.

Szerintem a szépirodalom kiváló eszköz arra, hogy megőrizzünk valamit, ami tiszteletet érdemel; nekem sem a haszonszerzés volt a célom az írással, és nem is az egészségügyi rendszert kritizálom, mert én az egyetem elvégzése óta az egészségügyben dolgozom, szeretem a szakmám, szeretek betegekkel foglalkozni, és ezt folytatni is fogom, amíg van bennem erő. 

A regény egyes részei nagyon realisztikusak. Az intenzív osztályon a beöltözés leírása olyan, mintha az olvasó is ott lenne…

Ezek a valóságos élményeket tükrözik. A regényben két olyan szereplő van, aki egészségügyi dolgozó: egy orvos és egy ápoló. És két olyan főszereplő, aki megbetegszik: egy fiatalabb férfi és egy idősebb hölgy. Ők kitalált alakok, de azokról a pácienseimről mintáztam őket, akik nagyon a szívemhez nőttek. Fontos volt bemutatnom, hogy a munkakörünk és a kórházi zsiliprendszer miatt a betegekkel együtt mi is elszigetelődtünk. Ami tartotta bennem a lelket, az a kollégáim kitartása, munkához való hozzáállása volt. Sokszor éreztem úgy, mintha egy katasztrófafilmbe csöppentem volna, és a „kinti világban” mintha valamilyen egészen más történet játszódna; főként a járvány legsúlyosabb idején.

A legnehezebb időszak alatt a legnagyobb túlterheltséget érti? 

A legnehezebb időszak 2020 novemberétől 2021 májusáig tartott (számomra). Ebben az időszakban az ellátó személyzetre sokkal több páciens jutott, mint normál esetben. Ekkor mellénk rendeltek, vezényeltek máshonnan kollégákat. Ez egy nehéz időszak volt, hiszen az újonnan érkezettek idegennek és ijesztőnek láthatták az intenzív osztályt, hiszen más szakterülethez értettek, másban voltak profik. Mégis, mindig igyekeztek, jóakarat és tudásszomj volt bennük, és én nagyon örülök, hogy megismertem őket, és együtt dolgoztunk.

Mivel foglalkozik egy gyógytornász az intenzív osztály betegeinél? 

Az intenzíven légzési fizioterápiával és mobilizálással foglalkozunk. Ez nehéz fizikai munka. Célunk, hogy az altatott betegek minél kevesebb időt töltsenek lélegeztetőgépen, a már ébren lévők pedig minél előbb talpra tudjanak állni. Sokféle technikával és eszközzel tudunk ebben a betegeknek segíteni, és megkönnyíteni az orvosok munkáját.

A gyógyszerezés, a terápia fejlődött valamit az elmúlt hónapokban? 

A gyógyszerezés nem az én szakterületem. A terápia természetesen sokat fejlődött, és mi is tapasztaltabbak lettünk. De ez egy nagyon agresszív vírus, nem csak a tüdőt, az egész szervezetet érinti. 2020 elején mindannyiunkat készületlenül érte a pandémia; amikor elkezdődött a járvány, nagyon rosszul éltem meg a tehetetlenségemet; azt tapasztaltam, hogy a korábban bevált fizioterápiás módszereim a covidosokon nem segítenek. Ránk zúdult a rengeteg beteg, gyorsan kellett információt szereznünk a gyógymódokról. Elsősorban olaszországi tapasztalatokra számíthattunk…

Bergamo neve fogalommá vált.

Igen, az olaszok mindent megtettek, de arra volt a legkevesebb energiájuk, idejük, hogy tudományos leírásokkal segítsenek más nemzeteket. Voltak viszont nagyon pozitív kezdeményezések, pl. az Angliában dolgozó magyar orvos kollégák online esetbemutatásokkal osztották meg velünk tapasztalataikat, és itthon is kialakult egy jól működő információáramlás az egészségügyben. Át tudtuk adni egymásnak azt a tudást, ami segített javítani a betegek állapotán, és lassan a protokollok is megszülettek. Folyamatosan képeztük magunkat.

Most már könnyebb? 

Igen, a második, harmadik hullám idején megszületett egy rutin mind az ellátásban, mind a betegek kezelésében. A gyógytornászkollégámmal sok hasznos fogást, módszert eszeltünk ki annak érdekében, hogy a betegeken segíthessünk. HFNC-készülékeket is kaptunk, amivel jók voltak a tapasztalatok (ez egy magas áramlású oxigénterápiás készülék). Tehát technikailag felkészültebbek lettünk, és ez fontos volt, mert akkor már egyre fiatalabb betegek kerültek intenzív osztályra. Kedves, egészséges életet élő idősebbek mellett. Fontos volt, hogy segíteni tudjunk.

Miért nehezebb foglalkozni egy fiatalabb beteggel?

Lelkileg mindig nehezebb olyan beteggel foglalkozni, akiben valamilyen módon felfedezzük önmagunkat, és ez nem csak Covid-járvány idején igaz. Ha egy velem egykorú családanyát/családapát kezeltem, tudtam, hogy haza akar menni a gyerekeihez, mert engem is csak az a kérdés foglalkoztatott volna, hogy nőnek fel nélkülem. 

Jól tudom, hogy az intenzív osztályra kerülő fertőzöttek nagy része meghalt? Hogyan élte meg a magas mortalitást?

Az intenzív osztályok alapesetben is különleges helyek, ahol nagyon súlyos, életveszélyes állapotú betegek vannak lélegeztetőgépen. A járvány alatt azok a fertőzöttek kerültek hozzánk, akiknek már nagy fokú volt a tüdőérintettségük, elromlott a légzésük, igen keveset szaturáltak. Így összehasonlítva más Covid-osztályokkal az intenzívet, ahol az enyhébb eseteket kezelték, nálunk volt a legmagasabb a halálozás. Természetesen nehezen éltük meg, amikor minden eszközt bevetettünk, mégsem tudtunk valakinek segíteni. Megviseltek minket a veszteségek. Nagyon sokat dolgoztunk, keveset aludtunk, nem láttuk a családunkat… mégsem éreztük azt, hogy kézzelfogható eredménye lenne az igyekezetünknek. Ennek ellenére, amikor azoktól kapok üzenetet, fényképet, akiket kezeltem, és akik már otthon vannak a szeretteikkel, pontosan tudom, hogy megérte a sok munka. Büszke vagyok rájuk. Különlegesek. 

Ma milyen a túlélési esélye egy covidos betegnek az intenzív osztályon?  

Az esély mindig attól függ, hogy mennyire túlterhelt az egészségügyi rendszer. Könnyű belátni, ha kevesebb beteg van, akkor őket könnyebben el tudjuk látni, több figyelmet kapnak, nagyobb gondoskodás jut számukra. És azt sem szabad elfelejtenünk, hogy ma már többet tudunk a betegségről, több szakmai tapasztalatunk van. Ezért azt mondanám, jobbak az esélyek… Nem elvágni kell magunkat a környezettől, másoktól, hanem óvatosan, körültekintően, de bátran kilépni a komfortzónánkból, és segíteni annak, aki megfertőződik. 

(Borítókép: Bodnár Patrícia / Index)