Cézanne világhíres piskótája és modernista követői

Megadatott az a szerencse – mert ez biztosan az –, hogy Paul Cézanne (1839–1906) egyik leghíresebb képével nőhettem fel. Persze repró volt, vagy tán még az se, mezei papírnyomat, de Cézanne. Az általános iskola felső tagozatának osztálytermében lógott, erősen szem előtt a Le buffet című kép, amelyet persze mi mindig csak Büfének hívtunk, annak volt értelme számunkra, pedig a kép valódi címe A tálaló. Abba ütköztünk reggel, este, beleégett a retinánkba a narancs, az alma, a fehér tálalószekrényről leomló, mesterien redőződő, kissé már kékbe hajló abrosz, a pohár, a kancsó bor. A rajztanár osztályfőnöknő magyarázta a csendéletet, a kompozíciót.

Színek, formák, ritmus, remekbe szabott, szinte kidekázott, mégis a legtermészetesebbnek ható elrendezés, csend és élet. És tényleg ez a kép az egyik leghíresebb csendélet a világon, ha nem a leghíresebb. Maga Cézanne is festett több hasonlót, de ez vált ikonikussá; persze lehet, hogy én már nem tudok a beégetett retinámtól elszakadni.

Szóval szépen a kendőcskébe, a kompozícióba rendeződnek a gyümölcsök, és mellettük, a kép jobb szélén látszik néhány piskóta. Az a jóféle, igazi babapiskóta, amelyet franciául biscuit à la cuillère-nek, vagyis kanál formájú keksznek hívnak, de maradjunk abban, hogy az piskóta. Ezek a piskóták kisebb toronyba rendeződnek, és a két legfelső totálisan nem úgy áll, ahogy állnia kéne, meghazudtolja a perspektívát, kvázi kilóg a képből, kilóg a kompozícióból, amit sosem értettem. Zavart. 

Kortársai, legalábbis a kritikusok, műítészek bírálták is eleget ezért. De ennek a képnek része a ferdén álló, a festményből kifelé tendáló piskóták provokációja, ez az értetlenség, a „miért úgy van” nonszensze.

A modernizmust meghatározó, annak alapjait lerakó mester képe eddig is a Szépművészeti Múzeumban volt, és most itt ott van a Cézanne-tól Malevicsig. Árkádiától az absztrakcióig című tárlaton, amelyet lehet Cézanne-kiállításként is értelmezni – én voltaképp így értelmezem –, de lehet abban a tágabb kontextusban, miként hatott ő a kortársakra, az utána jövőkre, a modernekre, egyáltalán a modernizmusra.

Apollón és a művészettörténészek bocsássák meg nekem, de én ezt a nagyon értékes, izgalmas kiállítást elsősorban mégiscsak Cézanne-tárlatnak értelmezem, ahol persze van Monet Rouenból, a Roueni katedrális, van Gustav Courbet, az a vadul gyönyörű, mélyen borongós táj, ahol a kép sötétségéből a fehér fa törzse világlik ki, mit világlik, vakít, és van még Picasso is, ez még úgy rendben is van, de van egy olyan törekvése is a kiállításnak, sőt ez volt a fő motiváció, hogy bemutassa Cézanne és az európai avantgárd absztrakt művészetének kapcsolódását 1906 és 1930 között. Merthogy korábban, mintegy évtizede volt már ugyanitt egy Cézanne-kiállítás, az az Aix-en Provence-i mester és a nagy elődök kapcsolatát mutatta be, most pedig kellett egy új aspektus. Így Cézanne képei mellé egészen modern alkotások kerültek, a néző aztán keresse a kapcsolódást egy zöld-kék-fekete háromosztatú absztrakt, Friedrich Vordemberge-Gildewart műve és az egyik leghíresebb, szerteágazó ágaival szinte a semmibe dőlő fát ábrázoló Cézanne-tájkép, a Château noir, a Fekete kastély között, s boldog lehet, ha megtalálja. Nekem igazából nem sikerült, de úgy érzem, a kiállításnak sem igazán, a német absztrakt művész képe mellé magyarázatul ugyanis pusztán annyi van írva idevonatkozóan, hogy negyven éven keresztül nagy híve volt Cézanne-nak. Hát jó.

A kiállítás saját leírása szerint Cézanne és az orosz, holland, német, magyar konstruktív/konkrét irányzatok sokrétű kapcsolódási pontjait vizsgálja a forma, a kompozíció, a szerkezet és a szín problematikájának tükrében. Ez egy szép mondat, és nyilván hatott Cézanne ezekre a művészekre, ezekre az irányzatokra, a művészettörténet nagy egészében tán még kialakulásukban is szerepe volt, amennyire minden irányzat, iskola valahogy az előzőből fakad, még ha annak ellenében is. De hogy egy drámai tájkép, egy megtépázott, kidőlni készülő fa, egy fenyegetettségérzést sugalló alkotás és egy zöld-kék-fekete tömb miként kapcsolható ilyen direkt módon össze, abban azért a művészettörténet saját útkeresése is tetten érhető.

Cézanne munkái mellett a De Stijl mestereinek (Piet Mondrian, Theo van Doesburg, Huszár Vilmos), az orosz avantgárd művészeinek (Kazimir Malevics, Alekszandr Rodcsenko, Antoine Pevsner, Mihail Larionov) és a Bauhausban is dolgozó alkotóknak (Paul Klee, Lyonel Feininger, Moholy-Nagy László, Bortnyik Sándor) munkáival találkozhat a közönség, ezek is érdekesek, a Moholy-Nagy-képek ismerősen köszönnek vissza, Bortnyikot szeretjük, Mondrianról meg ki ne hallott volna; de azért valahogy mégiscsak van egy kis mondvacsinált íze a dolognak, amire finoman rákérdezve a tárlat alkalmából ideérkező Cézanne-dédunokának, az életművet kezelő Philippe Cézanne-nak is csak annyi volt a diplomatikus hozzáfűznivalója, hogy

ami független attól, hogy értjük vagy nem, megszólal vagy nem, és hát neki itt az a bizonyos zene nem minden ilyen párba, párhuzamba állított képnél szólalt meg. Hát nekünk se.

Még Huszár Vilmos, a szintén a De Stijl mozgalomhoz tartozó magyar-holland festő táncról szóló kompozíciója, a Két alak is helyet kapott, amely gyönyörűen ábrázolja absztrakt módon egy férfi és egy nő tánc közbeni egybeolvadását, és szerencsére itt vannak a Kártyázók meg a Fürdőzők is, két remekbe szabott alkotás és verzióik, és rajzok, mert Cézanne jó rajzoló is volt, de valahogy még jobban örülnénk, ha még több Cézanne lenne. Hiszen – ahogy a dédunoka mondja – élete során mintegy ezer képet festett a mester, és függetlenül attól, kikre hatott és kik követték, és pláne attól, hogy kik nem ismerték el, máig az egyik legnagyobb festőről van szó, aki azért kicsit még impresszionista volt (vagy nagyon), kicsit meg már modern, mindenesetre képei hatnak szemre, fülre, érzékekre, senkiével sem összetéveszthetők, és bármelyiket nézve megszólal az a bizonyos zene.

A tárlat és a hozzá kapcsolódó gyönyörű, igényes katalógus további újdonsága, hogy először írja a festő nevét é helyett e-vel, mivel a provence-i mester mindig is így írta, a párizsi helyesírás é-sítette csak el a későbbiekben. Magyar írásmódja ettől még egy darabig feltehetően nem fog változni, és még a francia államügyészség válaszára is várni kell. De hát a helyesírás és a valóság viszonya olykor hasonlít a művészet és a művészettörténet rejtélyes kapcsolatára. Van benne valami megfejtendő.

A tárlat 2022. február 13-ig látható. Kurátor Geskó Judit.

(Borítókép: Cezanne-tól Malevicsig című kiállítás. Fotó: Papajcsik Péter / Index)