Az elfeledett fotós, aki megalkotta Robert Capát

A tehetséges és bátor lány Greta Pohorylle néven született egy lengyel–zsidó gyökerű, meglehetősen szűkös anyagi körülmények között élő családban 1910. augusztus 1-jén, a németországi Stuttgartban. A család svájci kereskedelmi iskolába íratta a kis Gretát, itt tanult meg franciául és angolul. A fiatal lány nem különbözött kortársaitól, érdekelte a divat, a filmsztárok, szeretett táncolni és sportolni. Érdeklődése a náci propaganda térnyerésének hatására fordult a politika felé a húszas évek végére, egyik öccsével közösen baloldali forradalmi mozgalmakhoz is csatlakoztak. 1933-ban Gretát letartóztatják, vélhetőleg a lengyel konzulátus közbenjárására engedik ki a női börtönből. A szabadulás ellenére Hitler hatalomátvétele világossá teszi, hogy el kell hagynia Németországot, ekkor látja utoljára szüleit és két öccsét. Párizsba indul, ami az időszakban kis túlzással élve tárt karokkal fogadta az Európa kevésbé szerencsés országaiból érkező politikai vagy zsidó menekülteket.

A több nyelven beszélő, gyors- és gépíráshoz is értő Greta könnyen talált magának munkát, 1935-ben titkárnőként helyezkedett el egy fotós ügynökségnél, az Alliance-Photónál. Közben szorgalmasan látogatta Párizs bohém kávézóit a Montparnasse környékén. A politikát sem felejtette el: tartja a kapcsolatot a Német Szocialista Munkáspárt (SAP) száműzött tagjaival, köztük Willy Brandttal, és rendszeresen részt vesz a forradalmi írók és művészek szövetségének találkozóin.

Feltűnik Robert Capa

Egy barátnőjén keresztül ismerkedett meg Friedmann Endrével 1934-ben, aki abban az évben érkezett Magyarországról Párizsba. A Robert Capaként világhírt szerzett magyar emigráns nagyon sokat köszönhetett Gretának, aki nagy elánnal kezdte egyengetni Friedmann fotós pályafutását. A három évvel fiatalabb férfi ugyan tehetséges volt, de sem kopott bőrdzsekije, sem zsidó hangzású neve nem segítette karrierjét. Greta hamar felismerte Friedmann zsenijét, ő találta ki új személyiségét és megjelenését, elegánsan öltöztette, új „arculatot” kreált számára.

A névváltoztatás is Greta ötlete volt: a sok zsidó menekült közül ki kellett tűnniük, jöhettek a jól hangzó, hollywoodi „ihletésű” nevek. Gerda Taro Greta Garbo és a japán művész, Taro Okamoto nevéből lett összegyúrva. A Robert Capa elnevezés Robert Taylor népszerű színész és Frank Capra rendező nevéből származik. Robert Capáról (ellentétben Friedmann Endrével) már senkinek sem jutott eszébe egy menekült magyar zsidó, hanem egy elegáns, gazdag társasági ember. Gerda ügyes marketingesnek bizonyul, szép számmal adja el társa képeit különböző újságoknak, így a kezdetben csak eljátszott gazdagság lassan valóságossá válik. Egy kis lakásba költöznek, az Eiffel-torony közelébe, Capa hatására a lány is elkezdett fotózni. 1936-ban megkapta sajtóigazolványát, így már hivatalosan dolgozhat fényképészként.

Taro, Capa és a spanyol polgárháború

A tehetséges páros 1936-ban csatlakozik a spanyol polgárháborúhoz, egyetlen fegyverük a fényképezőgépük. Közvetlen közelből és nagy fokú érzékenységgel örökítik meg a harcokat, elsősorban a köztársaságpártiakhoz csatlakozott nemzetközi brigádok életét. Mindketten állhatatos antifasiszták, meggyőződésük, hogy a fényképek segítségével változtatni tudnak a világon. Először északra mennek, majd Madridba és Andalúziába. Gerda szívesen fotózta a mezőgazdasági munkásokat is.

Mindkettőjük neve szerepel a tudósításokon, de Capa neve – jellemzően a kor viszonyaira – világszerte ismert lesz, míg női társa, Taro az árnyékban marad. Minimum százharmincöt kép készül a spanyolországi tartózkodásuk alatt Capa&Taro néven, de valószínűleg még nem került elő minden kópiájuk.

1937-ben Gerda és Capa útjai szétválnak, Gerda Valenciába megy, hogy egyedül – és most már a saját neve alatt – készítsen felvételeket a város bombázásáról. A katonák előtt nem ismeretlen a filigrán fiatal nő, szájról szájra jár, hogy közvetlen életveszélyben fényképezi őket. Háborús képein rengeteg fiatal nőt látunk az első sorokban harcolni, ezzel üzent a világnak: Spanyolországban a nők is fegyverrel küzdenek a demokráciáért, a világ többi része miért nem jön hát segíteni?

Képein érezhető a szovjet fotózás hatása, de új szemmel is tekintett a témákra, a fotókon sok a szabad terület az emberek körül, a szinte végtelennek tetsző spanyol égbolttal érzékelteti modelljei szabadság utáni vágyát.

A Madridhoz közeli Brunete mellett súlyos harcok folytak 1937 nyarán. Gerda Taro rövid, de annál emlékezetesebb pályafutása itt ért véget, jóval idő előtt. Fotózás közben véletlenül elgázolja egy köztársaságpárti harckocsi. Sérülései olyan súlyosak, hogy másnap a kórházban életét veszti huszonhét évesen, utolsó mondataival a fényképezőgépe felől érdeklődik, azt tudakolja, épségben előkerült-e.

Augusztus elsején, a huszonhetedik születésnapján temették el több ezer ember részvételével a Père-Lachaise temetőben. A szertartás antifasiszta tüntetéssé alakult, ez nagyban köszönhető a gyászbeszédet tartó Pablo Nerudának és Louis Aragonnak. A fiatalon életét vesztett haditudósító sírjára Giacometti készítette a galambot formázó szobrot. Gerda Taro neve méltatlanul feledébe merült több évtizedre, csak 2007-ben került be a köztudatba, amikor egy szerencsés véletlenek köszönhetően előkerült a „mexikói bőrönd”.

A kalandos sorsú bőrönd

A német megszállás miatt Capának 1940-ben el kellett hagynia Párizst. A lakásában hátrahagyott pár értékes tartalmú dobozt. Ezek nagyjából 4500 fényképet tartalmaztak, amiket nem csupán Capa készített, hanem köztük voltak Taro és egy másik fotós, David Seymour spanyol polgárháborús alkotásai és azok negatívjai. Capa barátját, a hozzá hasonlóan menekült magyar fotóst, Weisz „Csiki” Imrét kérte meg, hogy vigyázzon rájuk. Weisz Bordeaux-ba indul, a felvételeket magával viszi, végül egy dél-amerikai férfinak adja át a őket valamilyen meggondolásból. Ettől a ponttól kezdve rejtély, mi történt a fotótörténeti szempontból jelentős anyaggal, mígnem Mexikóvárosban, 2007-ben előbukkan újra.

A bőröndben található felvételek segítségével közvetlen közelről ismerhetjük meg a spanyol polgárháború eseményeit, a republikánusok katonák küzdelmeit és mindennapi életét. Internálás, hullaházak, névtelen hősök sokkolnak a képeken. De olyan hírességekről is találunk felvételeket, mint Ernest Hemingway, Federico García Lorca és André Malraux. A három fotós egymástól különböző stílusa szépen kirajzolódik a művészi képekből: Capa a zsigerekig hatolóan közel helyezi a témáját, Taro képen a finom kompozíciókon és a részletgazdagságon van a hangsúly, Seymour inkább „távolságtartóan” avat be minket a polgárháború világába.

Gerda Taro emlékezete

Tarót méltatlanul elfeledték, pedig ő volt az első női haditudósító, ráadásul a világhírű Robert Capa is rengeteget köszönhet neki. Miért nem beszélünk róla eleget? Talán azért sem, mert nincsenek élő leszármazottai, akik ébren tartanák emlékezetét, Capa 1954-ben bekövetkezett halála után nem maradt senki, aki megőrizze emlékét.

A teljes képhez hozzátartozik, hogy talán maga Capa sem helyezett kellő hangsúlyt arra, hogy barátnője munkássága méltóképp megmaradjon. Gerda legtöbb képe Capával közös alkotásként lett feltüntetve. Capa megszokta, hogy Gerda képeit a sajátjának tekinti, és az együtt készített képeikkel kapcsolatban is hasonló módon járt el nem egy esetben. Taro neve önállóan csak nagyon ritkán bukkan fel. Szerencsére mára már megjelent több könyv is erről a rendkívüli nőről, sőt egy számot is dedikáltak neki. Alt-J Taro címet viselő dala bárki számára elérhető a legnagyobb videómegosztó csatornán is.

(Borítókép: Gerda Taro 1936-ban. Fotó: Fred Stein Archive/Getty Images)