Megváltja-e egyéni és társadalmi tragédiáinkat a művészet?

Ócska, kihevert, gyanús tisztaságú matracok, szedett-vedett ágyneműk látványnak is rossz kupacával. Kinőtt, divatjamúlt nadrág, ki tudja, kié volt, kié lesz, azé, aki megtalálja. Kontinenseket átszelő plüssállatkák mint a menekültsors védőszentjei. Kitaposott, elhordott, elnyűtt cipők szomorú serege. Fémes emeletes ágyak, az éjszaka szigorú őrei, akár a börtönben. Ezekben a jól ismert díszletekben, piszokban, kopottságban, kényszerű összevisszaságban bukkannak fel, sorjáznak az emberi arcok Rév Marcell videóján, mindegyiken nyomot hagynak a fenti körülmények.

A nélkülözés, az átmenetiség hideglelőssége, a bizonytalanság komorsága, a haza elhagyásának fájdalma, az újtól való rettegés, a megtett út letaglózó fáradalma. A valahonnan valahová tartás helyett a valahonnan a semmibe tartás. Új életbe, hazába, házba, nyelvbe, kultúrába, közegbe, munkába. Nulla fogódzóval, a régi elvesztésével, az új meg nem találásával.

Az arcokat látva szinte megijedünk a kényelmes nézőtéren, mi fog történni. A menekültek fenyegetettségérzése fenyeget. Az olykor agresszióba hajló balsors. A lét határozza meg a tudatot marxi evidenciája.

Na ebbe tegyük be a zeneirodalom legszebb dalciklusát, Schubert Winterreiséjét. Nonszensz? Persze. Illetve dehogy. Hiszen miről szól a Téli utazás? A depresszióról, a fizikai és lelki fagyról, a befelé fordulásról, a magányról. Akkor hogy tud mégis ilyen gyönyörű lenni? Ezért. A metafizikaiért, az egyetemesért, a csakazértisért. A fájdalom szépségéért. És talán a humánumba, a létezésbe vetett hitért. Hogy a fájdalom is szép, mert az élet mindenekfelett álló erejére, megkérdőjelezhetetlen voltára hívja fel a figyelmet. Akár az egyedüli megváltó művészet.

Ott ülünk a Trafóban, van, aki fekszik, mert lehetőség van arra is, hogy néhányan a közönségből kvázi menekültként, a kórházi ágy fémrácsának dőlve fizikailag is integrálódjanak az előadásba, a menekülttábor kézzel fogható szomorú káoszába.

Levetkőzik, vizet ereszt egy fémlavórba. Csobog. Hideg. Mosakodást imitál. Megborotválkozik a vécédeszka belső felére rögzített kényszertükörben. Megvágja magát. Fáj. Aztán valami ruha után néz. Talál egy gatyát, nem megy rá. Egy másikat nagy nehezen felhúz, valahogy belegyömöszöli magát. Ezeket a rutintevékenységeket ismétli, hisz mit is lehetne csinálni egy menekülttáborban? Enni, inni, aludni, felöltözni, levetkőzni, mosakodni, borotválkozni. Majd újra elölről. Létezni. Várni. Néha jön a hatóság. Ennyi. A tagbaszakadt közeg a berögzött rendőri mozdulatok kérlelhetetlenségével az igazolványokat kéri, a megmaradt cókmókot, a személyes tér utolsó mentsvárát ellenőrzi.

Közben peregnek a vetített képek egyenfekhelyekről, egyenbádogtányérokról egyenétellel. A menekülők egyedül, ülve, állva, a tábor étkezőjében esznek.

Hogy enni még ilyenkor is kell. Ha lehet, asztalhoz ülve vagy magányban, de mindenképp elkülönítve azt az egy tál ételt térben-időben. Komótosan, tányérból, evőeszközzel. Én és az étel.

Az eredeti, szimfonikus zenekarra megálmodott előadás egy év kihagyás után most egy szál zongorával szólal meg, kamarajelleggel, ám nem kevésbé drámaian. Szemenyei méltó partnereként azzal a Mocsári Károllyal, akiről azt mondta Fáy Miklós egyszer, hogy noha tehetségben ugyanakkora, csak azért nem futott be akkora nemzetközi karriert, mint kortársai, mert az akkori komolyzenei piac nem tudott háromnál több tehetséget felszippantani a szocialista tömb egyetlen országából. A Kocsis–Ránki–Jandó-hármas mellett egyszerűen nem volt tér. De Mocsári azért Mocsári. Ezt a darabot, az ének és az előadás drámáját nem lehetne elintézi egy holmi zongorakísérlettel. Szemenyei végigmegy a menekülttábor és Schubert drámáján, elegyíti a kettőt, hol ezt használja ahhoz, hol azt ehhez.

Elképesztő, mi van a torkában a Queen-rockoperától a musicalen át a schuberti dalciklusig, még Dietrich Fischer-Dieskau is megirigyelné. Itt és most azonban erősebb, élesebb, metszőbb a világhírű baritonnál is. Ő nem színpadon énekel biedermeierlelkű polgári közönségnek, hanem a menekültek passióján megy keresztül.

A Téli utazás számomra az úton levés apoteózisa. Örökké úton lenni. Várakozni, nem tudni, mire. Mint a purgatóriumban. Számomra az emigránsok purgatóriuma olyan, mint egy mindenkori menekülttábor. Mindenki odakerülhet, de senki nem tudja, mi alapján ítélkeznek felőle. Schubert traumatikus motívumai különleges lehetőséget biztosítottak a számomra, hogy az ember örök idegenségéről gondolkodhassak. És hogy feltegyem a kérdést, vajon a művészet oltalmat adhat-e, amikor létezésünk alapvető feltételei kérdőjeleződnek meg

− teszi fel a kérdést Mundruczó, aki lement a menekülttáborokba, és a videoinstalláció filmkockáin Rév Marcell-lel a valóságos, a magyarországi menekülttáborok lakóit örökítették meg. A semmibe vesző, drámai, hol villódzó, hol fenyegető tekinteteket idehozta nekünk, hogy ne nyugodjunk. Hogy ne higgyük, ez az ő sorsuk. Mert a miénk. Az emberé. Az örök idegené, az örök fenyegetetté. Az örök télé.

A velük töltött idő inspiratív tapasztalat volt, amely egy-egy sokatmondó jelenet segítségével szembesített bennünket megannyi ember alapvető egzisztenciális problémáival. Ahogyan megmerítkeztem az elhagyatottság és reménytelenség e világában, olyan mély megrendülés fogott el, amelyről szavakkal már nem, csak zenével lehet számot adni. A menekültek általános bizonytalansága, strukturálatlan létezése, szinte öntudatlan vegetálásának réme vagy valósága mögé a zene teszi ki a felkiáltójelet

− vallott Mundruczó a koncertszínház és a mostani változat létrehozásakor.

A kultikussá vált Proton Színház-i előadást Németországban, Ausztriában, Franciaországban és Olaszországban is több helyütt láthatta a közönség. Mindenütt érezték, ez nem puszta előadás. A produkciót a Bécsi Ünnepi Hetek fénypontjának nevező Frankfurter Allgemeine Zeitung így írt:

„Az ajtónk előtt áll egy idegen − Szemenyei János énekel, játszik, beszél, ordít −, pont mint ezelőtt 190 évvel Schubert vándora.”

Most itthon is, egy év után láthattuk a Trafóban, egyben, a huszonöt dal helyett tizenhéttel, hatvan percben.

Hallgattuk, néztük volna tovább. És tudjuk a választ is a feltett kérdésre.

(Borítókép: A Winterreise című előadás részlete. Fotó:  Trafó Kortárs Művészetek Háza )