Bódító, mámorító hullámvasút a bűn és a gyönyör városában

Whitehead Harlemi kavaras fedlap.KULT
2021.11.24. 09:44
Harlemről mindenkinek vannak elképzelései, de aki nem járt Manhattan északi negyedében, az nem tudhatja, milyen ez a jobbára feketék lakta New York-i városrész. Hát most megtudhatja, ha kezébe veszi Colson Whitehead „Harlemi kavarás” című – amúgy letehetetlen – regényét.

Már amikor kezembe vettem Colson Whitehead könyvét, tudtam, hogy tetszeni fog. No nem azért, mert elolvastam a fülszöveget – fikarcnyit sem érdekelt, hogy a szerző kétszeres Pulitzer-díjas meg nemzeti könyvdíjas, attól még nyugodtan lehetett volna dögunalmas a regény –, hanem mert a címe lenyűgözött.

Harlem Shuffle – magyarul Harlemi kavarás. 

Rögvest felderengett előttem jó húsz év távolából az amszterdami Schiphol repülőtér black jack asztala az általam sem előtte, sem utána, még Las Vegasban, Renóban vagy Moszkvában, a Hotel Vosztok kaszinójában sem látott csodamasinával: a keverőgéppel, becsületes nevén a shuffling machine-nel. Mert amikor elfogyott a hat pakli francia kártya, a dealer lazán csak ennyit mondott: Shuffle!, és a gép elkezdett szemkápráztató sebességgel keverni.

Vagy kavarni. 

Valahogy úgy, ahogy Whitehead letehetetlen regényének hősei: Ray Carney, az alapjában véve becsületes bútorkereskedő, aki azonban bármennyire is szeretne a tisztességet és a bűnt elválasztó demarkációs vonal innenső oldalán maradni, valahogy mégsem sikerül neki; Freddie, a kuzinja, akinek vérében van a simli, de azért végig drukkolunk neki, mert annyira jó a dumája; Bors, a szimpatikus – mert Carney oldalán álló – bérgyilkos; Miami Joe, a főgengszter, aki viszont ellenszenves – mert ő meg nem Carney oldalán áll; Penge Montague, akinek Miami Joe-ék meglovasítják a vagyont érő ékszereit a Theresa Hotelből. Mintha a Koldusoperából ugrottak volna elő ezek a figurák, de az a helyzet, hogy Whitehead dumája mérföldekkel jobb, mint Brechté.

Amikor Harlem egyik lepukkant utcáján hajtanak – 1959-et írunk –, Whitehead így jellemzi az úttestet:

„Akkora kráterek voltak benne, hogy mindegyiknek külön irányítószáma volt.”

És ez az egyik leggyengébb duma. Milyen lehet a többi?

A regény három nagyobb részből áll, az első 1959-ben, a második 1961-ben, a harmadik 1964-ben játszódik. Mindössze öt év telik el az első és az utolsó fejezet között, de közben az archaikus Harlemből modern Harlem lesz.

Tegyük hozzá: sajnos. Mert megszűnik a varázs, a piti, de emberséges bűnözőket nagypályás, lelketlen gengszterek váltják fel. 

És micsoda popkulturális ugrás! Az elején még Duke Ellington a menő, Charlie Mingus Ah Um című lemezét rakja fel a lemezjátszóra Freddie, de a végén már Ornette Coleman free jazzét hallgatják. És bizony pár sarokkal lejjebb, a Downtownban már ledózerolnak egy hatalmas területet, ahol hamarosan a Világkereskedelmi Központ ikertornyai állnak majd. (Egészen addig, amíg 2001-ben két eltérített repülőgép beléjük nem száll.)

Csak öt év – de milyen öt év! Harlem, ugye, Manhattan északi, jobbára feketék lakta fele, ami azonban – ellentétben az idehaza megcsontosodott hiedelemmel – messze nem egyetlen gigantikus nyomortanya. Már az ötvenes évek végén is létezett a fekete arisztokrácia, amelynek tagjai megtollasodtak, dacára annak, hogy a nagyszüleik még Georgiában szedték a gyapotot rabszolgaként. És a középosztály is, amelynek tipikus feltörekvő képviselője Ray Carney. 

Persze hiába viszonylag jómódú Carney, azért mégiscsak fekete, és elkerekedik a szeme, amikor belép Aronowitz, az orgazda boltjába. 

Mr. Carney! – köszön rá Carney-ra az öreg zsidó, és a fiatal bútorkereskedő elérzékenyülve konstatálja, hogy életében először szólította miszternek egy fehér. 

És így ugrálunk jelenetről jelenetre, miközben néhány fejezeten belül gyakorlatilag beköltözünk az ötvenes–hatvanas évek fordulójának Harlemjébe. Ahol fortélyos félelem igazgat mindenkit: fekete stricit, messziről tisztesnek látszó üzletembert, korrupt fehér rendőrt és zeneileg bámulatosan művelt prostituáltat, Miss Laurát. Akinek a segítségével – no persze nem ingyen, merő szívjóságból – körmönfont trükkel lehetetlenítik el Wilfred Duke-ot, a fekete arisztokrácia becstelen bankemberét, a Dumas Club vezéralakját, ahová Carney megpróbált bejutni némi kenőpénz segítségével. Duke azonban, bár eltette a lóvét, szemforgatva széttárta a karját, és azt mondta:

– Sajnos, leszavaztak, nem tehettem semmit…

Mint később kiderül, ez súlyos hiba volt, de nem szeretnénk a spoilerezés megbocsáthatatlan bűnébe esni. 

A sok útszéli duma és kaland mellett azért a pikareszk regény tartalmaz véresen komoly történelemutalásokat is. Melyeket olvasva az embert elkapja a déjà vu érzése.

Igen, az 1964-es harlemi faji zavargásokról van szó, arról a hat napig tartó apokaliptikus rombolásról, amely június 16-tól 22-ig tartott, és amit az robbantott ki, hogy egy Thomas Gilligan nevű szolgálaton kívüli fehér rendőrhadnagy máig tisztázatlan körülmények között lelőtte James Powell tizenöt éves fekete diákot.

Bár a tanúvallomások természetesen szöges ellentétben állnak egymással, nagyjából az történt, hogy egy fehér boltos slaggal lelocsolta az üzlete körül tébláboló fekete tinédzsereket, a következő szöveg kíséretében: „Mocskos niggerek, most legalább tiszták lesztek!” Erre Powell egy késsel a kezében utánament a boltjába menekülő szatócsnak, amit észrevett a közelben álló Gilligan, és három lövéssel megölte a fekete srácot. 

A Harlemi kavarás harmadik, 1964-ben zajló részének ez a lázadás a háttere, amit olvasva az ember nem tud nem párhuzamot vonni a George Floyd tavaly májusi halálát követő eseményekkel. Muszáj szomorúan konstatálni: nincs új a nap alatt.

Ha már ennél a résznél tartunk: Whitehead regényének elvitathatatlan erénye, hogy a szerző fekete létére nem esik abba a hibába, hogy a könyv fekete szereplői mind gáncs nélküli lovagok lennének, a fehérek meg mind gazemberek. Ellenkezőleg. Whitehead nagyon is reális képet fest arról a Harlemről, amely ma már – sajnos vagy szerencsére – nem létezik, eltűnt a történelem süllyesztőjében. 

Mi is hát a Harlemi kavarás? Történelmi tabló? Kalandregény? Vagy rekviem egy valaha volt, bódítóan izgalmas városrészért? 

Egy kicsit mindegyik, de talán leginkább az utolsó. 

Colson Whitehead: Harlemi kavarás. XXI. Század Kiadó, 2021. Magyar fordítás: Pék Zoltán.

(Borítókép: Colson Whitehead: Harlemi kavarás borítója Fotó: 21. Század Kiadó )



  • Hírek
  • Hírek