Koronavírus adatok

2022. jan. 21.
Oltottak Kórházban Elhunytak Fertőzöttek
Zelma, Rajmund
-7 °C
1 °C

A Vatikán főkertésze segíti a szalatnaki uborkásokat

PAP 7844
2021.12.10. 06:13 Módosítva: 2021.12.10. 14:06
Gulácsi Erika szalatnaki polgármesternél jártunk, a Highlights of Hungary 2020-as nagyköveti díjasánál, aki tősgyökeres belbudai polgár létére leköltözött ebbe a mecseki zsákfaluba, szalatnaki gazdálkodóhoz ment feleségül, és jó úton halad, hogy változtasson a helybéli, nagyrészt mélyszegénységben élő romák életminőségén. Ha kell, uborkatermesztésre tanítja választóit, ha kell, kosárfonásra. Helyszíni riport Szalatnakról.

Bonyhád után felkészülök a változásra, nemrég jártam az Ormánságban, vannak fogalmaim arról, mi vár rám egy baranyai zsákfaluban. Nagymányok, Váralja, Máza, Szászvár, Vékény, Kárász, sorjáznak az Észak-Mecsek települései. Kárásznál jobbra ágazik el az út, itt már emelkedőn kapaszkodik az autónk, egy kanyar után háromnyelvű tábla fogad: Szalatnak, Salak, Salack. Az első a kicsit több mint háromszáz lelket számláló falu magyar neve, a második a német, a harmadik a helyi sváb tájnyelvi változat. Mint később megtudom, Szalatnakot valaha szinte teljes egészében az I. József alatt, 1720 után betelepített szorgos svábok, pontosabban frankok lakták, de a faluról az első említést 1325-re, Károly Róbert uralkodásnak idejére datálják, ám erről majd később.

A vasútállomást látva a Volt egyszer egy Vadnyugat kezdő képsorai villannak be – leszámítva Charles Bronsont és a forgópisztolyos útonállókat. Az épület elhagyatott, itt nincs kitől jegyet váltani, de a kifüggesztett menetrendet böngészve kiderül, napjában azért többször megáll itt a Dombóvár–Bátaszék-szárnyvonalon közlekedő vonat.

Az első meglepetéssel a faluba érve szembesülünk: alig-alig látni lakatlan házat, sőt feltűnően sok a kirívóan jó állapotban lévő, takaros, frissen festett épület. Rejtély, hogy a község főutcáját miért pont Frankel Leóról, a Párizsi Kommün munka- és kereskedelemügyi biztosáról nevezték el – nyilvánvalóan még a rendszerváltás előtt –, és hosszas kutatómunkával sem sikerült kiderítenem, hogy az I. Internacionálé kulcsfigurájának lett volna bármi köze a baranyai falucskához.

A polgármesteri hivatal előtt malomkeréknyi, fenyőgallyakból font adventi koszorú és egy barátságos Mikulás fogadja az érkező utast, végtére is december hatodika van…

Gulácsi Erika polgármester maga főzi tiszteletünkre a jókora bögrényi tejeskávét,

pedig titkárnője is van, de a mosolygós, lehengerlően rokonszenves faluvezető ragaszkodik hozzá, hogy személyesen szolgálja ki az Index riporterét és fotósát. Igazából meg sem kell szólalnia, számunkra máris egyértelmű, miért ő lett 2020-ban a Highlights of Hungary nagykövetei által megválasztott példakép.

Fővárosból vidékre

Az már kevésbé egyértelmű, miért is költözött le ez a tőrőlmetszett belbudai lány a II. kerületi Fazekas utcából a világ végére. De hamarosan erre is választ kapunk.

– Hűha, nagyon messzire vissza kell mennünk az időben – tűnődik el Erika, akivel saját kérésére máris tegeződünk. – Sohasem szerettem a városban élni, ami számomra is érthetetlen, hiszen polgári családból származom, de amikor elköltöztem Budáról az első barátommal a Katona József utcába, akkor nyilvánvalóvá vált, hogy ez a város élhetetlen, nekem ez nem kell. Nem volt erkélyünk, fulladoztam a szmogban és a bezártságban. Nyáron tűzött a forróság az aszfaltból, a kocsimra pedig állandóan kerékbilincs került. Pesten akkoriban, jó húsz évvel ezelőtt kezdődött a parkolási mizéria. Huszonöt éves koromban megragadtam egy lehetőséget a barátommal, aki később az első férjem lett: a Rákosivipera-védelmi Központba kerestek egy házaspárt természetvédelmi munkára, gondnoknak. Én akkor az Állatorvosi Egyetem alkalmazott zoológia szakára jártam, de azt mondtam, inkább otthagyom az egyetemet, kiköltözöm a Kiskunsági Nemzeti Parkba. Közben párhuzamosan végeztem levelezőn a Kaposvári Egyetem állattenyésztő mérnök szakát, amit el is végeztem, majd egy kanyarral idekerültem, Szalatnakra, ebbe a zsákfaluba, de ez megint bonyolult történet.

Erika korábban nem is hallott Szalatnakról, ám miközben lediplomázott Kaposváron, és mocsáriteknős-monitoringgal is foglalkozott, az első házasságának vége lett. Rockzenész első férje – ahogyan a polgármester fogalmaz – nem tudta úgy átérezni a vidék szellemiségét, mint hitvese. És a frissen elvált Erika elindult a nagyvilágba, a kaposvári egyetem karrierirodáján keresztül megkapta első állását itt, Baranyában. Még nem Szalatnakon, hanem Dombóvár mellett, Kaposszekcsőn, egy gyár alagsorában, minőségbiztosítási koordinátorként.

Harmincéves korában újrakezdte az életét.

– Bözsi nénitől béreltem egy szobát Dombóváron, esténként együtt néztük a sorozatokat a tévében, akkor még nem volt Netflix. Ő sokat segített az újrakezdésen. Azon törtem a fejem, hogyan tudom áthozni a három kutyámat – egy pulit, egy májzlit és egy talált keverék ebet, utóbbi még mindig él kutyamatuzsálemként –, majd fél év elteltével kiszabadultam az alagsorból. A szomszéd községben, Alsómocsoládon kaptam agronómusi állást az ország hetedik legnagyobb malackibocsátó gazdaságában. A földek művelését kellett felügyelnem a gazdálkodási naplótól kezdve a beszámolók elkészítéséig. Az 1265 hektár szántó, 65 hektár legelő és 120 hektár erdő gondozása nem volt gyerekjáték. A helybéliek nehezen fogadták el a budapesti szőke nőt – a hajam akkor még szőke volt –, különösen azt követően, amikor elkészítettem az első, elektronikus alapú beszámolót, és kiderítettem, hogy kézen-közön komoly értékek tűnnek el, kétszer annyi vetőmag hiányzott, mint amennyit hivatalosan vételeztek. Amikor látták, hogy engem nem lehet megmalmozni – esténként tankönyvekből tanultam meg azt, ami a gazdáknak a vérében volt –, hirtelen tisztelni kezdtek. És a végén annyira befogadtak, hogy elhívtak az aratási ünnepre. Egy ilyen összejövetelen ismerkedtem meg Zolival, a második férjemmel.

Részben öngól, amúgy boldogság

A férfi és Erika földjei szomszédosak voltak, Zoli Szalatnakon élt és él most is. Nem volt ez egy fiatalkori, meggondolatlan szerelem, mindketten 36 évesen voltak. Villámgyorsan született egy kisfiú, aki már 12 éves, majd a ma 9 éves kislány. Erika akkor még egy házat bérelt Dombóváron, míg végül vettek egy házat Szalatnakon.

Ahogy kinézünk a polgármesteri hivatal ablakán, rálátunk Erikáék földjeire. A házaspárnak 70 hektárja van, a bérleménnyel együtt 120 hektárt művelnek. Még egy másfél hektáros halastavuk is van, meg állatsimogatójuk, aminek később fontos szerepe lesz.

Erika az előző önkormányzati ciklusban megmérette magát, de akkor még alulmaradt a regnáló polgármesterrel szemben – aki azonban, idős lévén, visszavonult, így hősnőnk 2019. október 15-én ellenfél nélkül diadalmaskodott.

– Én már 2015 környékén is több önkormányzatnak dolgoztam, az alsómocsoládi erdei iskolában órákat vezettem, növénytermesztési szaktanácsadó voltam, bedolgoztam a Hegyháti Gyerekesély Programba, vállvetve Kőműves Józsival, a bikali polgármesterrel. A családok ennek keretében kezdtek el uborkát termeszteni, ezt a termelési kultúrát hoztam át Szalatnakra. Ez a program országos hírű lett, a Hegyháti Gyerekesély Program mezőgazdasági részeként.

A Gyerekesély Program valójában arra fókuszál, hogy a szülőknek legyen valamiféle kilátásuk, reményük az életre, mert a gyerekekkel nem lehet külön foglalkozni a szülők nélkül, és így a szülőket is bevonva a legszegényebb családoknak anyagi és szellemi biztonságot tudnak adni. Mentorok látogatják a szegény családokat, és miből származhat az anyagi biztonság? A családok egyetlen tulajdonából, a kertjükből, ahol hozzáfogtak az uborkatermesztéshez. Ezt az ötéves programot három-négy éve kezdték el a régióban. Akkoriban még Erika nagyon nem volt polgármester, sőt 

visszaült a kaposvári iskolapadba, és elvégezte a kétéves vidékfejlesztési agrármérnök mesterszakot.

– Hogyha most valamiféle mezőgazdasági állásra adnék be pályázatot – erről persze szó sincs, ez csak hipotézis –, akkor azzal próbálnám menedzselni magamat, hogy budapestinek születtem, de a vidéket választottam – mosolyodik el Erika. – Én ezt értékválasztásnak tartom. Nem azért vagyok itt, Szalatnakon, mert nem tudtam elmenni, hanem tudatosan választottam magamnak ezt az életformát. Nagy utat jártam be ahhoz, hogy végre vidéki lehessek. Tizennégy éve vagyok a térségben, tizenkét éve élek Szalatnakon. Zoli, a férjem eleve ide született, itt gazdálkodott, de amikor összeházasodtunk, azt mondtam magamban, ennél több kell, mint hogy csak beüljön a traktorba. Amikor idekerültem, rögtön elkezdtünk pályázni. Fölraktunk négyszáznegyven madárodút, megcsináltuk a természetes alapú kerítést, építettünk féltetőket állatoknak, van egy klassz állatsimogatónk lámákkal, pónikkal, szamarakkal. Ez persze részben öngól, mert csomó munkát csináltam magamnak, sok az adminisztráció, kapásból elbuktunk kilencmillió forintot, de nem akarok leállni. Van hatvan szarvasmarhánk, ezek bioréteken legelnek, és húsfeldolgozót is építettünk. Lehet, ez már a korral jár, 48 éves vagyok, egyre kevésbé akarok másoknak megfelelni, már csak azt csinálom, amihez igazán kedvem van.

Modell a saját kertben

Az uborkatermesztés a Kiút Program keretében Borsodban már régen elkezdődött, szegény családokat szaktanácsadó segítségével megtanítanak az intenzív termelésre, és a megtermelt uborkáról gondoskodnak, azaz ne a családok problémája legyen az értékesítés. A logisztikát a program átvállalja, ott ez nagyon szépen működik. Viszont nem oldotta meg a kitörést a szegénységből.

– Mi itt, Szalatnakon megoldottuk, hogy helyben értékesítjük az uborkát, illetve két településsel arrébb, 40 kilométeren belül. Így őstermelővé vált mindenki, az emberek a saját életükért lettek felelősek. Korábban számukra elképzelhetetlen, ismeretlen fogalmakkal találkoztak: adószámuk lett, kiváltották az őstermelői igazolványt, jártak a NAV-nál, egyszóval bekerültek a gazdasági élet körforgásába, kis túlzással fölkerültek a térképre. Persze nem mindenkinél vált be az uborkatermesztés. Jómagam négy éve lementem Borsodba, tetszett, hogy nagy területen termelnek, csak az nem tetszett, hogy túl olcsón értékesítik az uborkát. Aztán hazajöttünk, és elkezdtük keresni a programba belépni szándékozó családokat. Fórumokat szerveztünk a környező kistelepüléseken, ezekre beültek a közfoglalkoztatottak, zömmel romák. Egy-két családot megfogott az uborkatermesztés ötlete, de mire visszaértünk Szalatnakra, lebeszélték egymást, hogy meg fognak szakadni a munkában, és már telefon várt, hogy visszaléptek. Ezek a mélyszegénységben élő családok már sok csalódáson mentek keresztül, ezért nem igazán bíznak abban, hogy a munkájukért fizetséget is kapnak. Szóval kevesen maradtak a programban, pedig még barátságok is kialakultak, például az egyik gödrei családdal, akik példaként állnak a többiek előtt. Erre a Highlights of Hungaryben is felhívták a figyelmet, hogy a példamutatás a legfontosabb, és ezzel a gondolattal maximálisan egyetértek.

A térségben két év fél éve kezdtek el „uborkázni”, amikor Erikát megválasztották polgármesternek. A polgármester megpróbálta átültetni a korábbi tapasztalatait, de itt,

Szalatnakon minden másképp működött.

– Itt van egy kis kertünk, ami pont akkora, mint a családoké – magyarázza Erika. – A modellt, ami máshol működött, bemutattuk. Ez pont akkora kert, ahol elfér 200 folyóméter uborka, négy 50 méteres sorban. Kezdetnek három közfoglalkoztatásban dolgozó nőt elhívtam, együtt műveltük a kertet. Ide-oda rohangáltam az ubiföldek között, mert közben Gödrén és a többi faluban is ment a program. És akkor fura dolog történt. Nem akartak otthon, a saját földjükön is ubizni, hanem ellenkezőleg, a többiek is bejöttek ebbe a mintakertbe dolgozni, és hamarosan már tízen lettek. Merthogy ők itt és így érzik biztonságban magukat. Magyarán ódzkodtak a kockázatvállalástól. De ezáltal nem úgy sült el a program itt, Szalatnakon, ahogy az állam elképzelte, hogy kilépjenek a romák a közfoglalkoztatásból, és önállók legyenek. Ehelyett mindenki bejött ebbe a mintakertbe, és egy idő után már nem is dolgoztak, csak itt voltak. Ezt már nem bírtam nézni, és kitaláltam, hogy fonjanak papírkosarakat. Amikor jó idő volt, ubiztak, amikor meg esett, a szobában kosarakat készítettek Dunántúli Naplókból.

Erika mutatja a kosarakat, tényleg gyönyörűek. A hétvégén ezekből föl is vittek egy jókora adagot Budára, a Hegyvidéki Piacra, a befolyt összeg természetesen a kosárfonó asszonyoké lett.

Az uborka és a kosarak mellett még luffatököt is termesztenek. Ha valaki nem tudná, ennek az Ázsiában őshonos tökfélének a belseje tulajdonképpen ökológiai szivacs. Ezt árulják a drogériákban, ezt próbálják Szalatnakon termeszteni, ebben segédkezik a falu kertésze.

Jött egy kertész a Vatikánból

– Alessandro Reali korábban, II. János Pál pápa idején a Vatikán főkertésze volt, sőt valójában négy pápát szolgált ki – említi büszkén Erika. – Sandro fél éve él Magyarországon, nagyon cuki. Pécsen lakik Ágival, a feleségével, és két gyerekükkel, de itt, Szalatnakon van másfél hektárnyi barackos, amiben segédkezik.

Sandro most éppen Pécsen van, de sebaj, átmegyünk az utca túlsó oldalára, ahol a jól fűtött szobában öt asszony pompás kosarakat készít Dunántúli Naplókból. Ha az olvasó esetleg csodálkozna, hogyan lehet újságpapírból kosarat fonni, akkor elmondjuk, hogyan. Az újságlapot szorosan bicikliküllőre tekerik, majd bekenik lakkal, és amikor megszáradt, kihúzzák belőle a küllőt. Ami megmarad, az olyan rugalmas és tartós, akár a fűzfavessző, ebből fonják a művészi kosarakat.

– Szeretünk itt dolgozni, egész nap melegben vagyunk, és egy kis pénzt is keresünk, ha sikerül eladni a piacon a kosarakat – mondja Kalányosné, az egyik kosárfonó asszony. – Nagy a család, van helye a pénznek.

Efelől semmi kétségem; az asszonyok közül kettőt kérdezek meg, mindkettejüknek öt gyermeke van.

– Egy nap alatt megcsinálok egy kosarat, a nagyhoz két nap kell, de ha gyorsan csináljuk, akkor nem pontos – mondja Aranka. – Márpedig pontosan kell fonni, akkor szép a kosár.

Ami azt illeti, ezek a kosarak – különböző színűre, sárgára, kékre, zöldre, vörösesbarnára festve – pontosak és szépek.

Továbbállunk, felkeressük a világháborús temetőt, ami a falu egyik büszkesége.

– Az elődöm elhanyagolta a temetőt, benőtte a gaz, a gyönyörű, száz-százötven éves sírköveket egy halomba szórták, én ezt nem bírtam nézni – kalauzol Erika a közeli sírkertben. – Kigazoltuk a terepet, a sírköveket visszaállíttattam, most igazi látványosság.

Tényleg az, megnézem a kopott sírköveket, kivétel nélkül német felirat valamennyin, nagyon sok az első világháborúban elesett katona nyughelye. Mesélő temető ez, Erika így hívja.

– 2400 halotti anyakönyvünk van, felkutattam a templomunk feljegyzéseiben. Sok a gyereksír, nyolc-tíz gyerek volt egy családban, de legtöbben meghaltak, még mielőtt megérték volna a felnőttkort. A leggyakoribb halálozási ok a gümőkór, a TBC volt – említi a polgármester. – A második világháború után, amikor még kilencszáz lakosa volt Szalatnaknak, több száz svábot kitelepítettek, a gulágra hurcoltak, gondoljon csak az Örök tél című filmre. Körülbelül ötven évvel ezelőttig még nem laktak romák a faluban, akkor kezdtek beköltözni a környező erdőkből, ahol gyűjtögető életmódot folytattak. Az egyik kosárfonó asszony, Aranka az elsők között költözött be, még kisgyerekként. Manapság ismét növekedésnek indult a lakosaink száma, s bár a Wikipédia még 284 szalatnakit említ, de már bőven háromszáz fölött vagyunk. És ezt a belgáknak, hollandoknak, németeknek köszönhetjük.

Megszoktak itt a hollandok

Leesik az állam a csodálkozástól, mire Erika elmagyarázza, hogy pár éve elkezdtek házakat vásárolni Szalatnakon a németalföldiek, számukra fillérekért. (Nemcsak számukra, de számunkra, fővárosiaknak is, tudniillik megnéztem egy ingatlanos hirdetését, és a szalatnaki, eladásra kínált házak négyzetméterára átlagosan ötvenezer forint. Nem tévedés. 50 000 forint. Azaz egy száz négyzetméteres házat már ötmillióért meg lehet venni, bár Erika büszkén említi, hogy a minap egy szép, nagy, jó állapotban lévő ház ötvenmillióért kelt el.)

Hogy ne csak a levegőbe beszéljünk, a polgármester feltárcsáz egy számot a telefonján, és a kezembe nyomja a készüléket.

– Robert Kemkers vagyok, tessék parancsolni – hallom a vonal túlsó végéről, gyakorlatilag hibátlan magyar kiejtéssel. Kiderül, mijnheer Kemkers holland, Groningen városából, és húsz éve költözött ide, most éppen Pécsen tartózkodik, és ügyvéd a becsületes foglalkozása. Ahogy mondja, már húsz hollandnak és belgának van ingatlanja Szalatnakon, és ebben a pillanatban esik le a tantusz, hogy ezért láttam olyan sok csinos, frissen festett házat a Frankel Leó utcában. Szájhagyomány útján terjed, milyen jó az élet Magyarországon – ezt maga Robert állítja –, egyik németalföldi vásárol itt ingatlant a másik után, és a közhiedelemmel ellentétben nemcsak nyugdíjasok jönnek, hanem fiatalok is. No de miként tudnak dolgozni, pénzt keresni kétezer kilométerre a hazájuktól?

– Egyszerűen – vágja rá Robert, aki maga is huszonhárom évesen költözött ide. – Mivel a széles sávú internethálózat nagyszerű Magyarországon, itt, Szalatnakon is, távmunkában mindent el tudok intézni, és ha nagyon szükséges, legfeljebb hazaugrom egy fapados járattal. Itt az árak is alacsonyabbak, mint Hollandiában, a megélhetés költségeit könnyen elő tudjuk teremteni, főleg úgy, hogy a holland ügyfeleimnek holland tarifát tudok számlázni. Nagyon megszerettem Magyarországot, nem véletlen, hogy a nyelvüket is elsajátítottam, pedig nem tartozik a legkönnyebbek közé.

Ismét leesik az állam, amikor mindezt egy hollandus szájából hallom, amikor Erika még hozzáteszi, hogy

nagyon örülnek a faluban a németalföldiek betelepedésének,

mert könnyen és gyorsan alkalmazkodnak, és jótékony hatással vannak az őslakosokra is, hiszen másféle munkakultúrát képviselnek.

Lassan indulnánk haza Budapestre, de előbb még megnézzük az állatsimogatót és a halastavat. A két, romániai bányából kimentett tündéri szamár, a kanca Duna és a csikaja, Delta puha ajkaival rágcsálja a kezünket, a két póniló kis híján ledönt a lábunkról, a három láma pedig két és fél méter magasból fennhéjázva tekint le ránk. Ez szó szerint highlight, fotós kollégámmal megegyezünk abban, hogy a hetünk fénypontja!

(Borítókép: Gulácsi Erika. Fotó: Papajcsik Péter / Index)



  • Vennék
  • Hírek