Nem kell, de lehessen – Buda Ferenc költészetről és szabadságról

Korábban valahol elmondta, hogy családja egyik ága Beregből származik. Gyerekkoromban emlegették otthon a Budákat. Készülve az interjúra megkérdeztem erről édesanyámat, aki elmondta, hogy Lónyán, Mátyusban is éltek, élnek Budák, sőt állítólag a szülőfalumban, Márokpapiban is élt egy Buda.

Apámtól hallottam én is, hogy Lónyán voltak Budák. Márokpapi? Ó... A debreceni megyei börtönben egy fiatalembertől hallottam egy nagyon szép falucsúfolót.

Melyiket?

„Gecse, Csoma, Macsola, Márokpapi, Csaroda, Aszté, Surány, Tákos, ez a kilenc város.”

Tudja, kitől hallottam ezt ön előtt utoljára? Szepesi Attila költőtől. Ő is Beregből származott. Vele idéztük fel gyakran a tájszavainkat, a lingárt, a pulyát, a rétolyát...

A kígyót meg csúszónak mondják ott. Apám Rohodon született, de anyai nagyanyámnak Kántorjánosiban volt az atyafisága. Nagyapámat már nem ismerhettem, ő kitántorgott Amerikába, és nyoma is veszett. Egyszer még hazajött, akkor egy kislánya született, ő meghalt torokgyíkban. Maradt négy gyerek, apám volt a legkisebb meg a legakaratosabb.

Anyai nagyanyám nagyapját úgy hívták, hogy Batári Ábrahám. Nem gyönyörű? Nem parasztnév. A Miklós, a Dani meg a Feri az. Az a furcsa, hogy a harmadik fiút Albertnak keresztelték, ami kifejezetten urbánus név. Törtem a fejemet, hogy az úristenben jutott eszébe öreganyámnak ilyen úri név. Szerintem nem neki jutott eszébe, hanem amikor megkérdezte a bába vagy a pap, hogy mi legyen a gyerek neve, azt mondta, hogy legyen az is Berti. Bertalanra gondolt. Aztán belenyugodott. Jobban tudja a tiszteletes úr. Mindent jobban tud.

Debrecenben született. Nagyon korán, már ötéves korára megtanult olvasni.

Még be sem töltöttem. 1941-ben, június végén, már évzáró után betoppant keresztanyám, anyám legidősebb nővére, született Veress Róza, és elővett a kosarából vagy a szatyrából egy régi, viseltes ábécés könyvet, amit az én Pista unokatestvérem nyűtt egy éven keresztül azzal, hogy „Nesze, Mariskám, elhoztam Ferikének, hadd játsszon vele.” Miután elment keresztanyám, anyám odaadta: „Nesze, kisfiam, ebből akár meg is tanulhatsz olvasni.” A legtöbb betűnek nem is nagyon kellett kérdeznem a hangértékét, mert például a C betűnél ott volt a cica farka. Mire novemberben betöltöttem az ötöt, addigra én már mint a vízfolyás, torkom szakadtából olvastam. Fennhangon, úgy, hogy már szinte röstellnivaló volt.

Hol laktak ez idő tájt Debrecenben?

A Vágóhíd utca 1.-ben, a volt bábaképezde épületében, az akkori szociális ügyosztály alagsorában.

Innen jött az, hogy „pincelépcsőn tanultam meg járni...”?

Nem, még korábban egy pincealbérletben laktunk, vagy a Meszéna utcában, vagy a jó atya tudja, hol. Költözködtek a szüleim erre-arra, rettentő szegények voltak. Az valóban mélyszegénység volt, a földszinthez képest mindenképpen az volt.

Pedig akkor már dolgozott az édesapja is, az édesanyja is. Ennek ellenére?

Hát apámnak állandó munkája végül is lett. Ő úgy menekült el Rohodról, mint a mesebeli gyerek, nekivágott... Nem volt földjük. Öregapám kiment Amerikába. Hosszú évek óta semmit nem tudtak már akkor róla. És a suhanckorú apám azt gondolta: „elmegyek én katonának”. Tizennyolc évesen jelentkezett az új magyar hadseregbe. Fel is vették. A négy fiú között ő volt a legkisebb, de a legakaratosabb. Olyan kis keménykötésű legényke volt. Fölvették, lehúzta a két esztendőt, majd lenyomatták vele a tényleges két esztendőt is. Aztán az eredeti szándékát fölülvizsgálta, és úgy döntött, mégsem akar hivatásos katona lenni. Valószínű, hogy szorosnak érezte a fegyelmet, mert csak egy csillaggal szerelt le. 1909-es születésű volt, ez még a húszas években történt. Később mint tartalékos őrvezetőt vagy tizedest minden alkalommal behívták. Főleg a bécsi döntések után.

Úgy kell a verset megírni, hogy...

Emlékszem, még kis kölyök voltam, amikor mondta anyám, hogy „Na, édesapádat behívták Érsekújvárra.” Ez a Felvidék déli részének a visszacsatolása idején történt, de arra már magam is jól emlékszem, amikor apám Erdélybe ment ’45 nyarának végén. Néhány éve, nem mondom már meg, melyik esztendőben, mert összefutnak az évek, amikor kezembe került egy Népszabadság, volt benne egy kétkolumnás írás dokumentumfényképekkel a bánfihunyadi zsidók sorsáról meg a visszacsatolásról, és a dokumentumfényképek sorában ott volt középtájt egy fekete-fehér, levelezőlap-nagyságú fénykép, amelyen egy kerékpáros egység vonul keresztül Bánfihunyadon. Emlékszem, hogy apám a kerékpáros egységnek volt az őrvezetője vagy a tizedese. A képen háttérben az épületek fölzászlózva, asszonyok, lányok szépen kicsípve, takarosan – és az első kerékpárt apám tolta. Annyira rá lehetett ismerni. Mutattam Peti fiamnak, aki küllemre talán legjobban hajaz apámra, csak egy fejjel nagyobb nála, hogy „hát ez csakugyan a papa”. Apámék akkor meg sem igen álltak Apahidáig, mert ott volt az állomáshelyük. Most jól elkanyarodtam...

Nem baj. Menjünk vissza Debrecenbe, időben oda, amikor a szülei beíratták a Református Kollégiumba.

Ahol mint diák a pályafutásomat kezdtem, az az Eötvös utcai református elemi népiskola volt, amely nem tartozott a kollégiumhoz.

De aztán később beíratták a kollégiumba, a nyolcosztályos gimnáziumba.

De annak is van egy kis kanyarítása. Eleve eltökélték a szüleim, hogy az egy szem kölyköt taníttatni kell. Édesanyámnak az volt az álma, hogy orvos legyek. Milyen jó, hogy belenyugodott, hogy nem az lettem. Nagyon rossz orvos lett volna belőlem. Nem vagyok elég szolgálatkész. Amikor kijártam a negyedik elemi osztályt – ekkor voltam a legjobb tanuló egész diákpályafutásom során –, az egyik tanító bácsi, Bede Géza, aranyos, drága, gyerekszerető ember volt, megkérdezte: „Hát te, fiam, hová mész a következő tanévben?” „Tanító bácsi, én megyek a református gimnáziumba” – válaszoltam. „Édes fiam, hülye vagy? Úgyis elállamosítják!” – ő már tudta. És mit ad isten, szépen fölvettek, beiratkoztunk, kifizettük fél évre a 17 forint tandíjat, de már úgy fejeztük be az első gimnáziumi évet, hogy a gimnáziumom már a Péterfia utcai állami általános iskola volt.

Aztán gimnazistakorában egy tanár észrevette, hogy tehetsége van a versíráshoz.

Igen, Kiss Tamásnak hívták. Muszáj volt észrevennie, mert odaadtam neki a kezébe a verseket, nagy röstellkedve, mert Tamás bácsi amellett, hogy tanár volt, költő is volt. De ezt nem hangoztatta. Nekünk történelmet tanított. Nagy dolog volt számomra, a kis kezdő, nyavalyás tollforgató, kis gyufaszálfaragó számára, hogy nem a nagyszünetben hívott félre, hogy „nézd csak, Feri, ez meg ez”, hanem levelet írt címemre, és leírta benne a benyomásait a versekről. És annál fontosabb szakmai tanácsot azóta se hallottam, nem olvastam, ami magamra vonatkoztatható: „Úgy kell a verset megírni, hogy ne legyen benne fölösleges szó.” Igyekeztem ehhez tartani magamat. Vagy sikerült, vagy nem, de az akarat, a jó szándék megvolt bennem.

Aztán felvették az egyetemre, és jött 1956. Húszéves volt, amikor írt három verset. Amiből a baj lett. Megjelentek ezek a versek valahol egyáltalán? Hogy lett ezekből rendőrségi ügy?

Nem jelent meg sehol sem. Ezeket már az események pezsgése után, november 4. után írtam. Ez volt a súlyosbító körülmény, hogy nem első felindulásból, hanem megfontoltan, előre föltett szándékkal írtam őket. Nem csak ezt a hármat írtam egyébként. Szerencsére a többi nem került rendőrkézre. Kivittem az egyik diákszállóba, ahol még lézengett néhány kolléga meg kollegina. Az alkotóember ugye közre akarja adni a műveit. Le is másolgatták, kézről kézre adták, így került a három vers Vass Laci kezébe. Vass Laci följebb járt egy évfolyammal minálunk, magyar–történelem szakos volt. Hat évvel idősebb volt, mint én. Most lenne 91 éves, ha még élne szegény. Jóvágású, mondhatni, szép férfi volt. Jó versmondó volt, szépen énekelt, később a miskolci színházban is játszott. Éppen készült haza Ózdra, és ott volt nála a három vers kéziratos másolata, de lemaradt az ózdi csatlakozásról, és megszállt valamelyik szállodában. Mivel nem volt elég férőhely, még két vendéget beszállásoltak mellé. Hát azok a nyakára voltak akasztva, őrá utaztak, mert ő feltűnőbben viselkedett, mint én. A jelenség maga is feltűnőbb volt.

Neki volt valami szerepe ott az egyetemen 1956-ban?

Az egyetemen nem volt, de járt ki vidékre, mint ahogy rajta kívül még néhányan. És kiderült, hogy ez a két pasas egyenesen rá utazott. Úgyhogy először őt kapták el február 15-én. „Elvitték a Vass Lacit. Vajon miért? Vajon miért?” – mondogattuk. Még egy hét sem telt el, amikor egy latinszemináriumot elbliccelvén Kemény Géza barátommal, aki szintén költő volt, kiballagtunk a Füvészkertbe egy kis peripatetikus beszélgetésre, és ahogy az óra végeztével, mint rendes diákok, igyekeztünk vissza, a menza melletti földszintes folyosón rohan elibénk lélekszakadva a párom, aki unokáim öreganyja jelenleg, hogy „Ferkó, keresnek a rendőrök!” Na akkor „Szervusz, Gesám!”, mert így neveztük a barátomat, majd sarkon fordultunk egymást kézen fogva a párommal, és tettünk egy nagy kört a városban. Két ismerős helyre is bekopogtattunk, de amikor megtudták, mi újság, meghűlt a beszélgetés hőfoka. Úgyhogy estére a párom hazament az albérletébe, én meg a szüleim lakásába, leültünk a konyhaasztal mellé megtanácskozni, hogy mitévők legyünk. Apám azt mondta, „Fiam, nem érdemes itt bujkálni, jelentkezz magad, én úgyis kihozlak onnét.”

Postafordultával jött a boríték

Apám tanácsi ember volt, nem olyan nagy ember, de azért volt ismeretsége. „Jól van, menjünk be” – mondtam. Amikor befordultunk a Kossuth utcára a Piac utcáról, megszólalt a Nagytemplom órája, kilencet ütött. Benyitunk a kapitányságra. Ügyeletes tiszt – ki van írva. Bekopogok, „Jó estét kívánok”, „Jó estét, mit akar?” „Hát én vagyok az a valaki – hebegtem ott neki –, akit máma keresett.” Mire ő: „Kérem, ma már nincs félfogadás, jöjjön reggel nyolckor.” Ért az ember a szóból, mentem reggel nyolckor, apám akkor is elkísért, de őt akkor már kívül tartották a rácsos ajtón. És hát én ott benn maradtam. Egy hétig az alagsori fogdában. Egy hét múlva átvittek a megyei börtönbe, és március elején megvolt a tárgyalás. Egy év. A fellebbvitelin, amelyet egy Budai Ferenc nevű bíró elnökölt, helybenhagyták az egy esztendőt. Nyár volt, június 30-án éjszaka vonattal elvittek bennünket átszállás nélkül – Ferencvárosnál tolták át a vonatot a szentmiklósi vonalra – Állampusztára. Országos börtönnek nevezték, de rabgazdaság volt. Mindenfélét termeltek ott a vetőborsótól kezdve a sertésig, csak gyümölcs nem volt. Volt még valamilyen szőlőjük, de oda nem engedtek bennünket, csak néhány kivételezettet.

Előtte az ’56-os versek nagy részének megőrzését Für Lajosra bízta, aki akkor éppen ott dolgozott a kollégiumban.

Azt mondta: „Add csak ide, Ferikém, eldugom itt valamelyik könyvespolcon a könyvek mögé, ott a kutya se fogja megtalálni.” És aztán teltek-múltak az évek, évtizedek, és a nyolcvanas években, nem emlékszem már a pontos évre, visszakértem őket.

Egészen addig ott voltak a kollégium könyvtárában?

Nem, mert akkor már Lajos is régen Pesten lakott. Egyszer csak úgy gondoltam, hogy most már azért más szelek fújnak, talán közre kellene adni ezeket, ha lehet. És írtam neki egy levelet, hogy „ha elő tudnád kotorni, vagy megmondanád, hogy kihez forduljak, hogy elkérjem...” És postafordultával jött a boríték, és benne voltak a versek.

Für Lajos feladta, csak úgy, eredetiben?

Fel. A levelesládájának a legalján őrizte. Vigyázott rá. Tudós ember volt.

A versek miatti büntetőügy nagyon megtörte a pályáját. A családjának az élete is nagyon nehézzé vált.

Hogy is mondjam? Kicsit meghátráltatott.

Később a szegénységről is írt, jól tükröződik ez a Roham című versben is:

Számlák, kérvények árcédulák,

igénylések, SZTK-beutalók,

receptek, orvosok, ebédjegyek,

lakbér, gyerekcsipogás, ruha

kell neki! cipő kell neki,

kinőtte! hol a pénz! nincs pénz!

nincsen békesség!

Ezek a sorok már nem a gyerekkorában megtapasztalt élményanyagból táplálkoznak.

Ezt a magunk bőrén tapasztaltuk.

Mennyi ideig tartott ez a kemény, nélkülöző időszak?

1958-ban szabadultam, ’58-tól ’63-ig tartott. Öt esztendeig.

És amikor kiszabadult, a kortárs írók, költők mennyire álltak ki ön mellett? Tudtak-e egyáltalán arról, hogy van valahol egy Buda Ferenc költő, aki a versei miatt börtönbe került, és komoly nehézségekkel küzd?

Akihez én fordultam, meg akivel közelebbi, mondhatni baráti viszonyba kerültem, segített. Segített mindenekelőtt Nagy László, Váci Miska is, szegény, Isten nyugtassa. De amikor Pestre fölmenekültünk Debrecenből, úgy mentünk bele a semmibe, valóban, olyan katapultszerűen. Egy alkalmi gépkocsifuvarral mentünk Budapestre, egy orvos vitt fel bennünket, aki egy Prónay-kiállítást ment megtekinteni. Elvillamosoztunk a Déli pályaudvarra, vittük magunkkal a kislányunkat, Julcsikát, aki akkor még nem volt még egészen egyéves, egy nagy bőröndöt a holmijával, ott találkoztunk a feleségem édesanyjával. Átadtuk neki a bőröndöt meg a gyermeket, mi pedig ott maradtunk. Az még a régi Déli volt. Hol a fenében töltjük az éjszakát? Nem mertünk az utcán sétálni, mert féltünk, hogy elkap a rendőr. Volt ott egy nagy ház, a vasutas-munkásszálló. Fölbaktattunk a lépcsőházban a legfölső emelet fölé, ott volt a padlásnak a vasajtaja. És ott álltunk meg guggoltunk – mikor mibe fáradtunk bele. Amikor elfáradtunk, leguggoltunk, amikor elzsibbadt a lábunk, fölálltunk.

Törleszt a bűneiből

Ez így ment egészen kora reggelig. Akkor elmentünk megfürödni a Rudas fürdőbe, és utána fölbaktattunk a Szemlőhegy utca 23/B-be, Juhász Feriékhez. És akkor ott elbeszélgettünk. Utána egy hétig igen drága albérletben laktunk Újpesten. Egy debreceni barátunk, aki nagyon belemártakozott a forradalomba – ő többet kapott, mint én, majdnem életfogytiglant, végül három és fél év után ’63-ban kiengedték. Ő Dede László, akkor már a Chinoin-gyárban dolgozott, segédmunkási státuszban, de vegyészmérnöki munkakörben. A segítségével odakerültem én is segédmunkásnak, ’60 őszétől ’63 nyaráig.

1963-ban végre megjelent az első verseskötete, és tanítói álláshoz jutott.

Igen, de az sem volt olyan egyszerű. Az anyag ott volt már a Szépirodalminál. De megelégelvén a segédmunkási létet, hogy jutottunk el Budapestről Pusztavacsra? Úgy, hogy elnyökörögtem Nagy Lászlónak, mennyi bajunk van már ezzel. Azt mondta, „ide figyelj, az Eszter utca végén lakik Hidas Antal, ott laktok a közelébe, menj el hozzá, ő jól ismeri Ilku Pált (ő volt akkor a művelődésügyi miniszter), jó komák, majd segít rajtad”. Mondom, „megy a nyavalya, nem fogok...”, mire ő: „Menj nyugodtan, ha én mondom, akkor nyugodtan kérjél tőle segítséget, és fogadd el. Legalább törleszt a bűneiből.”

És hát elmentem hozzá. Nagyon kedvesen, joviálisan, nagy széles orosz gesztusokkal fogadott. Hát többet élt ő ott, mint Magyarországon. Időnként átvonult a színen a felesége, Kun Bélának a lánya. Érdekes történelmi szituáció volt, erről-arról beszélgettünk, jó társalkodóember volt, hatalmas könyvtárral. „Miért is jött?” – kérdezte. Mondom neki, miről volna szó, hogy jó volna, ha elmehetnék tanítani. „Jól van, mindjárt jövök.” Kiment, telefonált. „Na, mehet a minisztériumba, várni fogja az Ilku” – mondta. Be is mentem, rövidnadrágban, egy hitvány szandál volt a lábamon. Jelentkezem a titkárnőnél, „tessék helyet foglalni, az Ilku elvtárs még nem jött be”. Leülök, és akkor átvonult a színen Ilku elvtárs, kimérten odabólintottunk egymásnak, bement, aztán tíz perc múlva kijött a titkárnő nagy udvariasan, hogy „itt van ez a papír, tessék szíves lenni egy emelettel lejjebb menni, és ott az ablaknál benyújtani”. Úgy tettem, ahogy mondták, ott egy középkorú hölgy elolvasta, rám nézett: „Honnét tetszett jönni, hogy ilyen hamar intézkedett a miniszter elvtárs?” „A börtönből.” Kicsit hazudtam. És elmehettünk tanítani Pusztavacsra. Továbbá mentesítettek – kegyelmi úton – a büntetett előélettel járó joghátrányok alól.

Különben nem taníthatott volna. Az egyetemet ekkor még nem végezte el, csak 1968-ban tudta befejezni.

Levelezőn.

Azért csupán három vers miatt ez súlyos büntetés volt.

Igen, egy vers négy hónapot ért. Ha átszámítjuk a mai minimálbérre is, nagyon jó honorárium. Azóta se kaptam ilyen jó honort. Főleg versért.

A pusztavacsi évek alatt azért már jelentek meg új versei. Egyszer azt mondta, az a jó vers, amit jól el lehet mondani.

Igen, ebben nem voltam eredeti, mert Sanyi bácsi (Kányádi Sándor – a szerk.) azt mondta, hogy a vers az, amit mondani kell. Hát nem kell, de lehessen.

Ha módom van költőkkel beszélgetni, mindig igyekeztem kifaggatni őket arról, hogy születik vers. Mi születik meg előbb? A ritmusa? Vagy a gondolat, a szöveg? Vagy egyszerre jön mindkettő, mint ahogy Szepesi Attila mondta nekem egyszer? Valahol olvastam, hogy ön ugyanúgy csiszolgatja a verseket, mint egyik kedvenc költője, Arany János.

Rengeteget kell szöszölni rajta. Nagyon kevésszer esett meg, hogy csak úgy kijött. De olyan igen, hogy egy tizenkét sorossal négy hónapig vacakoltam.

Úgy képzelem, József Attila nem nagyon csiszolgatta őket. Vagy igen?

A köztes állapot jellemző rá. Neki azért vannak jócskán javított meg lehúzott sorai.

Vajon ki volt az, aki egyáltalán nem javítgatta a verseit?

Petőfi. Ő mondta is: „Csapok egy verset.”

Tudom, hogy József Attila önnek nagy kedvence, az egykori irodalomtanárom, amikor a Buda-versekről beszélt nekünk a hetvenes évek közepén, felhívta a figyelmet a vasjelzős szerkezeteire („vaskosárban vaskenyér / vas-Dunán a vashidak / vas mennybolton vasludak / vas-nyakakon vas-iga / vas-karámban vasbika / vas-Betlehem vas-pásztor / vas-Jézus és vas-jászol / vas-tengerben vas-halak / vasvárosban vasfalak / vastornyokon vas-süveg / vas-mezőkön vas füvek / vastányérban vaskanál / vaskapuban vas-halál”), a feszes ritmusra, és hogy József Attila hatása érződik az ön költészetén.

Persze. Nem is tagadom, sőt büszkén vállalom.

Hogy születik egy Buda-vers?

Lehet egy gondolat, egy fél gondolat, lehet egy ötlet...

Indulat is?

Indulat is lehet, de azt jobb, ha letisztítja az ember, vagy hagyja letisztulni, mert ránő az agyra.

A Roham például hogy született?

Ott elég nagy töltés volt. Meg volt olyan inspiráció, hogy működött egy színpad Kecskeméten, Varga Mihály, a Forrás alapító főszerkesztője vezette, és amikor Miska félbehagyta, mert nem ért már rá, én vettem át. Elő is adtuk Nagy László Ég és föld-oratóriumát, és mivel nem volt alkalmas hangú meg habitusú a fiúk között, én voltam az Öreg. Akkor még negyvenéves se voltam. És gondoltam, hogy kellene valami ilyesmit írni, de még polifonikusabbat. Hogy párhuzamosan hangozhassanak, egymás mellett a sorok, a gondolatok. Ez a nyomdai képen is meglátszik.

Volt is vele bajom, amikor egyszer előadtam.

Lehetett is. De meg lehet vele birkózni, csak mint az igazi jó birkózó teszi, mögé kell kerülni. Kemény dió. Rajtunk kívül még egyvalakiről hallottam, aki egyedül előadta. Udvaros Dorottyának az édesanyja, a kiváló színésznő, Dévay Camilla. Nagyon jól sikerült.

A rendszerváltás után sok szakmai díjjal elismerték a költészetét.

Semmi panaszom nincs. Mindent megkaptam, amit csak lehetett.

Számos keleti nyelv ismerője, többek között ujgur, manysi, tatár, kirgiz népköltéseket fordított magyarra. Talált hasonlóságokat a keleti és a magyar népköltészet között?

Persze. Ezen nem kell csodálkozni, mert a népköltészet javai nem ismernek se vámhatárokat, se politikai határokat. Nyelvhatárokat is csak alig-alig, vagy semennyire se. Leginkább arra vadásztam, céltudatosan, hogy bizonyos mesemotívumok hogyan jelentkeznek minálunk, meg hogyan jelentkeznek velünk kulturális rokonságban élő népeknél, esetleg nyelvrokonoknál. Tudjuk, hol vannak az ujgurok? Miért nem tiltakoztunk az ujgurok pusztítása ellen? A rohadt életbe, már bocsánat. Benne is hagyhatja. Hát micsoda disznóság ez?! Ismerek ujgurokat, akik Kazahsztánba emigráltak, mert rendre gyilkolják őket. Ami a legszembetűnőbb, az a Fehérlófia-motívum, a Fehérlófia című mesének bizonyos összetevői, az égig érő fa is, az alvilágba való lemenetel, a madárfiak megmentése, ezek megjelennek náluk is.

A versfordítás – apolitikus jellege miatt – nem egyfajta menekülést jelentett önnek a rendszerváltás előtt? Rengeteg munkát, energiát fektetett bele.

Én a valóságra voltam kíváncsi.

Az is tudható önről, hogy mindig érdekelte a néprajz.

Persze. Néhány tanulság azért megszületett. Az, hogy minden ember egy fajhoz tartozik, ez a Homo sapiens, akármilyen nyelven beszél, akármilyen színű, akármilyen kicsi vagy nyomorult történelme vagy jelene volt vagy van. Valahogy összébb kéne gyalulódni, jobban ki kéne békülnünk egymással. A jelenlegi magyarságnak genetikailag kik a legközelebbi rokonai? A tótok, ami nem csúfnév, így neveztük a szlovákokat is, a dunai horvátokat is. Genetikai rokonságban állunk az osztrákokkal, a németekkel, az erdélyi románokkal, a horvátokkal, a lengyelekkel, az ukránokkal. Az én drága édesapámat, Isten nyugosztalja, nyugodtan befogadhatták volna az ukránok. A ruszinok nem, ők termetesebbek, apám nem volt olyan nagy ember.

Rendbe kellett hozni

Ha már ilyen bolondériáimról szó esik, szótárakat bújok, most éppen egy szlovák–magyar, magyar–szlovák szótárt szoktam lapozgatni fáradtságomban, amikor már nem tudok mit csinálni. Tele van közös szavakkal. Nem csupán arról van szó, hogy a latinból átvett szavakat ők is ugyanúgy mondják, mint mi, hanem vannak olyan jövevényszavak, amelyeket ugyanolyan hangulatban használnak a szlovákok, mint a magyarok. Vannak olyanok, amiket mi vettünk át tőlük, vannak olyanok, amiket ők vettek át tőlünk. És ha sorba ültetnénk tizenkét magyart meg tizenkét tótot, hát ki mondaná meg, hogy közülük ki a magyar és ki a tót? És miért kellene azt szégyellni, hogy Petőfi félig tót volt, félig meg rác...

Most dolgozik valamin?

Igen. Szeretnék írni néhány tárgyamról, ami az életemnek a része. Ezeknek ürügyén azt, ami eszembe jut. Az ember rengeteg tárgyat hurcol magával élete során, egyre többet, néha már a fejére gyűlnek, nem tud velük mit kezdeni, ki is dobálja őket. Van azért egy-két tucatnyi, amiről nem szívesen mondanék le. Megvan apámnak a katonacsajkája, majd valamelyik fiú megkapja. Csak el kell döntenem, melyiknek adjam, nehogy a többi megsértődjön. Meg van anyámtól egy kis fakanál, már sötétbarnára van avulva, szerintem majdnem annyi idős, mint én vagyok. Én is használtam már, ha kedvem van, szeretek főzni. Már annyira el volt égve, hogy le kellett faragnom belőle, de még megvan. Ez a kis tarisznyám, amit én csináltam.

De ez bőrből készült. Nem tudtam, hogy bőrrel is foglalkozott, csak a fáról, a kőről, a vasról...

Minden nyavalyával foglalkoztam, csak hogy írni ne kelljen. Még rezet is kalapáltam valamikor.

Egy időben írás helyett én is beregi keresztszemest öltögettem...

Igen? Anyámnak egy hímzése is ott van a rengeteg közül. Mikor még kis tökmag Jankó voltam, elkezdte ezeket a falvédőket, igazi néprajzi különlegességek.

Szálöltéssel varrva.

Igen. Majd rátért a kalocsaira, aztán kikötött leginkább a keresztszemesnél. A beregi, az ukrán keresztszemes, csinált még örmény szőnyeget is. Kicsit feldúsította a színeket, de egy óriásit készített. Nem tudom, hogy tudta annyi idő alatt megcsinálni.

Faragott egy életfát is, az megvan még? A fafaragásait – úgy tudom – elajándékozta, pedig most jó lenne azoknak a fiainak, akik nem kapják meg a nagyapjuk katonacsajkáját.

Majd faragok nekik. Vagy megtanítom nekik, hogy tudjanak faragni maguknak. Az életfa megvan még, csak egy kicsit renoválni kellett, mert úgy állították fel, hogy beleállították egy betoncsészébe, és az alja elkezdett korhadni. Rendbe kellett hozni. Meg a tetején azt a madarat is rendbe kellett hozni. Annak már nem mernék nekivágni még egyszer. Amikor készült, még karcsú, inas gyerek voltam, forgattam a csákányt meg a nagy fejszét.

(Borítókép: Buda Ferenc. Fotó: Kaszás Tamás / Index)