Megérkezett az Illúziók Múzeuma, ahol tériszonyt kapunk a padlón

Valójában minden múzeum illúzió, hiszen ne mondja senki, hogy egy tetőtől talpig bársonyruhás nő a fűben piknikezik délelőtt tizenegykor hanyagul a fűbe vetve sárga Girardi-kalapkáját, és elnéz a semmibe. Csak úgy. Vagy hogy Cézanne piskótái a Tálaló című képen úgy merednek az égnek, ahogy. Mert nem. Minden műalkotás, különösen ha képzőművészeti, valahol illúzió, a művész ilyennek látta a fű zöldjét, a felhő bodorodását vagy a gyümölcsöstál körül lágyan redőződő damasztterítőt. A nemrégiben Budapesten nyílt, franchise-rendszerű Illúziók Múzeuma azonban nem a művészi látás, épphogy a kézzelfogható valóság felől közelít; azt mutatja meg, hogy van a valóság, és azt mi valamilyennek látjuk, pedig dehogyis olyan, csak a szem biológiája, fizikája, az agy képértelmező központja, a vizuális kontextus, a trükk ilyenné vagy olyanná értelmezi.

Legalább egy nagy életszervező illúziója mindenkinek van, csak nem mindenki vallja be magának, vagy talán nincs is a tudatában. A Bajcsy-Zsilinszky út 3. szám alatt, egy belvárosi bérház udvarából nyíló Illúziók Múzeumában teret engedhetünk biológiailag, fizikailag velünk született illúzióinknak, illetve számos példán keresztül szembesülhetünk azzal, hogy hát bizony elég egy tükör, egy ferde vonal, egy jól megszerkesztett trükkös kompozíció, és máris mindent másképp látunk, másként érzékel agyunk.

Fejtetőre állt a kocsma

Jakab Ingriddel, a magánmúzeum vezetőjével a műintézmény bejáratánál találkozunk. Nem árt a kalauzolás, mert bár minden műtárgy mellett magyarul és angolul is ott a használati utasítás, azért sokkal jobb, ha valaki az élő magyarázatot is hozzáteszi. Rögtön az elején egy fordított romkocsmában találjuk magunkat, a Púder nevű helyen, amelyet Babos Bertalan Zsili képzőművész festett-dizájnolt, még a sör is visszafele folyna a korsóból, ha lenne, hiszen az egészet megfordították, szőnyeg a plafonra rögzítve, székek, asztalok lefele lógnak, azaz lógnának, de szerencsére rögzítve vannak. Ez azonban csak egy kis hangulati alapozó, az igazi móka csak ezután kezdődik. Elkezdünk nézni, látni – képek, szobák, tárgyak, terek következnek. És effektusok.

Vannak ilyen alapdolgok, amiket mondjuk már egy jobbféle általános iskolai rajzórájáról vagy Vasarely-magyarázatból tudhatunk, hogy két vonal közül az egyiket jóval hosszabbnak látjuk, ha bizonyos rajzi környezetben helyezkednek el, miközben ugyanolyan hosszúak. Két téglalapról is azt hisszük, mennyivel nagyobb az egyik, de ha a képről damillal lelógó ellenőrzőformát rájuk helyezzük, látjuk, hogy valójában ugyanakkorák. Belenézünk egy maximum fél méter mély kútba, amelynek mélysége két tükör segítségével végtelen, s mivel üveglapja átlátszó, ráállva kiválóan lehet a tériszony moderálását gyakorolni. Főleg, hogy ha felfelé nézünk, és ott is ugyanezt a végtelent látjuk.

Van aztán egy sokszögletű tükörszoba, ahol végtelenítve látjuk önmagunkat, végtelen számunknak csak önnön horizontunk szab határt. Benézünk egy háromszög alakú csőbe, a cső végén más is belenéz, az ő arcát kaleidoszkópszerűen, hatszor látjuk. Vagy tükrök segítségével kártyázhatunk önmagunkkal úgy, mintha valódi partnerekkel kártyáznánk.

Egy ilyen tudományos alapozottságú illúziómúzeumból nem hiányozhat Einstein – nem is hiányzik. Háromszor négy sorban lett szoborminta-negatívként elhelyezve, tehát homorú fejformaként, de mivel a szem és az agy ahhoz van hozzászokva, hogy mindent domborúnak, tehát pozitívként lásson, nem kell mást tennünk, csak távolodnunk, és a homorú Einsteineket máris domborúnak látjuk. Hihetetlen, hogy nem azt látjuk, ami van, hanem pont az ellenkezőjét. Mennyire igaza van azoknak, akik pozitív gondolkodásra buzdítanak, hiszen ha mindent láthatunk úgy, ahogy az jobb a szemnek, illetve az agynak, akkor miért nem teszünk egy kis erőfeszítést, és máris rózsaszínebb szemüvegen keresztül láthatnánk-élhetnénk a mindennapokat. Aztán ahogy elmegyünk az Einsteinek előtt, követ minket a tekintetével, ha pedig leguggolunk, és úgy nézünk rá, bólint felénk. Hiába, a tudomány halhatatlan.

Filmes illúziók és bűvésztrükkök

A filmek világába csöppenünk, lazán ráülünk egy bérház homlokzatán a harmadik emeleti ablakpárkányra, és nem esünk ki persze, mert nem is ott ülünk, hanem a földre rögzített díszleten fekszünk, de egy ferdén beszerkesztett tükör olyan hatást kelt, mintha a bérház ablakának külső párkányán dacolnánk a tériszonyunkkal meg a gravitációval. Nem mintha nem tudtuk volna, a film is csak a trükkök kifinomult világa.

Azután mindenféle bűvészmutatványok, egymáson elmozgó gyűrűk, lukba bepasszoló bot, falon pörgő, valójában mozdulatlan, statikus képek következnek, amikor eljön a legnagyobb dobás, kizárólag jó egyensúlyérzékkel rendelkezőknek. Magam is elszédülök az általam csak nagy varázshordónak nevezett effekten, pedig nem történik más, mint hogy át kéne menni egy körülbelül öt méter hosszú fémhídon, amely teljesen statikus, viszont körülötte mozog egy henger alakú vászon, ráadásul az egész kompozíció végére egy-egy tükör lett helyezve, hogy úgy tűnjön, a hordó végtelen. Ingrid bekapcsolja a masinát, a vászon forog, nekem végem, a feléig csak kapaszkodva-araszolva jutok el, újrázásra semmiképp nem merészkedem. A fotóra csak úgy vállalkozom, ha a hordó nem pörög körülöttem. Ha eddig nem tudtam volna, most egyértelművé válik, lám, nem tökéletes az egyensúlyérzékem.

S ha Rodolfo azt mondta, figyeljék a kezemet, mert csalok, itt azt mondaná: figyeljék saját szemüket, agyukat, középfülüket és egyensúly-érzékelésüket, mert azok is csalnak bizony. Az egész ember a maga biológiai, fizikai valójában, a maga érzékelésével illúziók sorát éli meg a nap minden percében. A Müller Péter-i idézetet tehát az alábbiakban egészíthetnénk ki: A képzelet és az illúzió között az a különbség, hogy a képzelet, ha erős, és ha hittel párosul, megvalósul. De az illúzió soha. Mert az már a valóság. Érzékelésértelemben legalábbis.

(Borítókép: Gorondy-Novák Edit / Index)