Mi a közös Nagy Ervinben, Lékai-Kiss Ramónában és Lévai Anikóban?

„Nagyon fáj az a gyakran a közbeszédben vagy a politikai diskurzusban is tetten érhető vélekedés, amely szerint a rászorulók tehetnek arról, hogy olyan helyzetben vannak, amilyenben” – mondja Nagy Ervin Jászai Mari-díjas színművész, aki nem osztja azt a szemléletet, hogy aki a társadalom peremére került, az megérdemli, hogy ott van.

A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet az És te mit kaptál? című könyvben tizenhat önkéntesét kérdezte meg arról, hogyan vált életük részévé a segítő munka, mi az az erő, amely újra és újra segíteni hívja az adományozót. Nagy Ervin minden irányba áradó, feltétel nélküli gondoskodást és szeretetet hívő katolikus nagymamájánál látott és tapasztalt először. Az adás, a segítségnyújtás pedig gyerekkora óra a sajátja, örül, ha csillogni látja a szemét annak, akinek örömet okozott.

Alap kellene hogy legyen: a gyengét nem bántjuk, hanem védjük.

A színész számára fontos, hogy minderre valóban szánjon időt, hiszen lelki segítség nélkül az anyagi vagy tárgybeli adomány csak pillanatnyi tűzoltás. „Sosem felejtem el, amikor a Hős utcában egy anyuka arról beszélt, hogyan vesztette el a hiánybetegségben szenvedő hároméves kislányát. Tartotta a kezében a kis szív alakú urnát, és mi csak álltunk és hallgattunk. Tudtuk, hogy a történteken sajnos ez a hallgatás már mit sem változtat, de talán könnyített a lelkén, hogy megoszthatta velünk a fájdalmát.”

A megszólaló önkéntesek felidézik a saját, sokszor nehézségekkel teli gyerekkorukat, hogy honnan jöttek, és mennyiben járultak hozzá a korai tapasztalatok ahhoz, hogy maguk is segítővé váltak.

A szüleim nagyon fiatalok voltak, amikor megszülettem – édesanyám tizenhét éves volt, édesapám tizenkilenc. Egy ismerősük kis házában egy pici szobát béreltek, ott éltünk éveken keresztül – meséli Lékai-Kiss Ramóna színész, műsorvezető. – A szüleim éjjel-nappal dolgoztak – zöldségeztek –, nem volt semmink, mégis elevenen él bennem a kép, hogy a megmaradt zöldségeket, gyümölcsöket apukámék mindig odaadták azoknak, akik rászorultak. Kitörölhetetlen mintát adtak ezzel nekem.

A könyvben Lévai Anikó jogász, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet jószolgálati nagykövete is mesél a gyerekkoráról. „Olyan gazdálkodó családban nőttem fel, ahol a család apraja-nagyja kivette a részét a munkából, magától értetődően alakult ki a felelősség-, a kötelesség- és a közösségi tudat. 

Számomra ez egy jól működő modell: nem individuumokként, hanem közösségben élünk, és annál erősebb ez a közösség, minél inkább tudunk egymásra támaszkodni, együtt hasznos munkát végezni.”

Megoszt egy történetet is egy munkanélküliséggel sújtott faluról, ahova birkákat szerettek volna vinni, de a fiatalok azt mondták, vigyenek inkább számítógépet. „Vettünk mindkettőt, és amikor később visszamentünk, azt láttuk, hogy a birkák szaporodnak, a fiatalok pedig a neten keresztül adják-veszik a gyapjútőzsdén az árut.”

A Kézdi Beáta által szerkesztett kötetben hasonló történeteket oszt meg Berki Krisztián olimpiai bajnok tornász, Iszak Eszter modell, műsorvezető, vagy éppen Kovács Kokó István ökölvívó. A Luther Kiadó könyvének megvásárlásával az olvasó az Ökumenikus Segélyszervezet Kapaszkodó programját támogatja.

(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)