Olyan ez az előadás, mint egy gyomros

Ül az anya a konyhában, otthonkában, fűzős, magas szárú cipőben, és miközben a lagziba készülő lánya újra és újra azt kérdezi tőle, hogy jól néz-e ki, jó ruhát választott-e, rá se néz, csak azt hajtogatja, hogy hozzon tojást, krumplit, miért nem mosott fel. De felmosott, mondja a lány, de nem elég alaposan, a kövek közé is be kell menni. Bementem a kövek közé is, mondja a lány. A nézőnek már ekkor elszorul a szíve, hogy itt ez a kedves lány, a darabbéli Éva, 

Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy az élete mikor siklik ki, akkor sajnos nehéz lenne nem azt válaszolni, hogy gyerekkorában, a rideg, elutasító és uralkodó anya mellett. Ahogy a nagykönyvben meg van írva, talán túlságosan is úgy. Minden más, ami ez után történik, csak ennek a következménye, és mindegy, hogy menekülni akar Várdáról, Nyíregyből vagy Naményból, mindegy, hogy naivan álmokat kerget, és azért nem veszi észre a nyaka körül szoruló hurkot, vagy egyszerűen csak tehetetlen, azért nincs elég ereje a sarkára állni az anyjával és a férjével szemben, a végkifejlet ugyanaz. Egyik lépés követi a másikat, és egy ideig el lehet hessegetni, hogy nincs is akkora baj, lehet kényszercselekvésekbe, „furcsa dolgokba” menekülni, lehet nyitni a rokonok felé, hátha segítenek, lehet bezárkózni egy redőny mögé a külvilág és az ellenségnek tekintett szomszédok elől, egyik sem hoz megoldást.

Tisztaság, házi koszt, béke

– ez Márta, Éva anyjának aranyhármasa a családi életet illetően, ami abban merül ki, hogy tele kell tömni a férj hasát, és mindennap fel kell mosni ecettel. Az őt játszó Lass Bea arcán néha hideglelősen ül ki az az ostobaság, ami ennek a nőnek a gondolkodását jellemzi. A lány, aki próbál megfelelni az anyjának, mindezt meg is teszi, a férje azonban nem eszi meg a főztjét („akkor valamit biztosan nem csinálsz jól”, véli az anya), inkább rendel, a kidobott ecetesüvegektől meg felmosófejektől pedig egy idő után már nem lehet becsukni a kukát. A férj egészen más dolgokban leli örömét, a pénzben, amit egyre kétesebb üzletekből szerez, illetve a szexben, amit ha szeretné, ha nem, Évának mindig, minden körülmények között nyújtania kell.

Éva anyja és férje egy idő után törvényszerűen összefognak a lány ellen, kibeszélik a háta mögött, nem értik, „mi baja”, mikor itt a szép lakás, Pesten élhet, ahova vágyott, és még gyereke is van. A túlerő ellenére Éva ki tudja mondani, hogy szeretne visszamenni dolgozni, a mindig jelen lévő, „nem akarok beleszólni” anyjának is meg meri mondani, hogy egy kis időre menjen el, mert a férjével szeretne beszélni („kirúgod az anyádat?”), és a férjének is meg tudja fogalmazni, hogy amikor „szeretkeznek”, akkor nem átfogja, inkább csak lefogja. 

mindez azonban nem elég, tudjuk az életből is, hogy nem elég. A férj és az anya is leuralja, és miután eleinte Évát sem érdekli, mivel is foglalkozik a férje, hiszen „nem az ő dolga”, és gondolkodás nélkül írja alá az orra elé tett papírokat, kemény lecke árán kell mégis szembenéznie vele.

Éva szerepében László Lili tényleg nagyon aranyos, nem véletlenül akad meg rajta a lagziban az Attilát játszó Schruff Milán szeme. Olyan szavakat használ, mint „diliskedik”, meg „gömbfagyi”, tekintetéből a sebezhetőség mellett az elszántság is sugárzik, hogy felszínen tartsa élete süllyedő hajóját. Schruff Milán telitalálat az érzéketlen, simlis vállalkozó szerepében, és jó ellenpontja az öccse, Berci, akit Rohonyi Barnabás alakít. Szülei életének tanúja Nándi, Éva és Attila gyereke – ő járt talán a legrosszabbul. Pataki Ferenc ennek ellenére együttérzéssel narrálja a szülei, vagyis inkább az anyja történetét:

Mert hiába próbálja az előadás a törvényszerűen bekövetkező tragédia mellett a humoros regisztereket is megszólaltatni, egy idő után nem tudjuk nem „ökölbe szorult szívvel” nézni az eseményeket – a nézőtéren néhány könnycsepp is kicsordult. Az időről időre felhangzó – jórészt francia – slágerek fájdalmasan idéznek fel egy olyan világot, ahova talán Éva is vágyott. Maros András a Redőny című darabját az Óbudai Kulturális Központ tűzte műsorra – az egyszerű díszlet és az időtlen jelmezek egyszerre repítenek minket vissza a 70-es évek reménytelenségébe, és teszik egyértelművé, hogy ez bizony itt és most játszódik.

(Borítókép: Jelenet a Redőny c. előadásból. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)