Szabó László: Hadd legyek kicsit nagyképű: én tudom a Puskás-sztorit

A Puskás, a musical után már a második nagyszabású bemutatóra készülnek Kőszívű – A Baradlay-legenda címmel, ismét az Erkel Színházban. Nevezhetjük ezeket nemzeti musicalnek?

Amikor Szente Vajkkal kitaláltuk, hogy létrehozzuk a MusicalNeked produkciót – amelynek az első darabja volt a Puskás, a második lesz a Kőszívű – A Baradlay-legenda és még három nagy tervünk van –, akkor határozottan az volt a célunk, hogy olyan darabokat állítsunk színpadra, amelyek a magyar történelemből és kultúrából merítenek. Rengeteg kiváló és sikeres musical van Magyarországon, de sajnos a döntő többségüknek semmi közük a magyar történelemhez és kultúrához. Ettől még lehetnek nagyszerűek, csak éppen ez a lábuk hiányzik.

A MusicalNeked produkció ilyenkor kibérli az Erkelt?

Pontosan. Bérleti szerződést kötünk az Erkel Színházzal a próbanapokra, az előadásnapokra, az építésre, a bontásra – ez egy normál üzleti viszony.

A támogatók között van az NKA, az MMA és az EMMI is. Producerként az a dolga, hogy összegereblyézze ezt a pénzt?

A producernek hármas feladata van: egyrészt össze kell gereblyézni a pénzt a támogatóktól és a nézőktől, ki kell találni a jegykonstrukciókat és azt, hogy az előadás híre hogyan jut el a közönséghez – össze kell tehát rakni az előadás fiskális hátterét. Ebben nem csak állami pénzek vannak – amit köszönünk –, sőt, a finanszírozás döntő része a jegybevételből származik, és szerintem még nem volt olyan színházi előadás, amelynek ehhez mérhető merchandising bevétele lett volna.

és nemcsak pólóról meg bögréről van szó, hanem például verslemezről, amelyen a musical szereplői a magyar irodalom legszebb költeményei közül szavalnak el húszat. De van társasjáték és aláírókártya is. Ez a magyar színházi világban teljesen szokatlan, mert olyan előadásokat akarunk csinálni, amelyek megállnak a maguk lábán. Emellett vannak olyan tartalmi és művészeti szempontjaim, amiket érvényesítek: nem sok, viszont jelentős.

A harmadik pedig, hogy közben organizálni kell az egész produkciót: színészt, háttérmunkást, helyszínt, marketinget, salest – együtt kell tartani, mint egy gyárat.

Mi az, amibe tartalmilag beleszól?

Hiszek abban – ez a Puskásnál nagyon működik és a Kőszívűnél is fog –, hogy bele kell tennünk a darabba olyan elemeket, amelyek a nézőket „behorgonyozzák”. Mondok egy példát: Jókai egyáltalán nem írja meg A kőszívű ember fiaiban március 15-ét, nem szerepelnek benne sem a márciusi ifjak, sem az aradi vértanúk. Nálunk viszont szerepelnek, mert úgy gondolom, hogy 1848-49 kapcsán ezek a toposzok, és ezekkel az általuk nagyon ismert elemekkel fogja az embereket a darab nagyon világosan behorgonyozni, hogy miről is van szó. A Puskásban például azt mondja Östreicher Emil Puskás feleségének, hogy látod, Kubalának is bejött Barcelona, Öcsinek is sikerülhet. Kubala László élettörténete nem tartozik ehhez a darabhoz, de be kellett horgonyozni azok számára, akiknek mond valamit, hogy tudják: ja, itt ugyanarról van szó. Szűcs Sándor kivégzését, ami ikonikus és jellemző pillanata az 50-es évek borzalmas rákosista rezsimének, kétszer is megemlítik a darabban.

A Puskásba bármit beleírhattak, hiszen a saját darabjuk, A kőszívű ember fiait viszont Jókai megírta már valahogy. A változtatások miatt nem maradt az eredeti cím?

Két dolog miatt nem az a címe. Egyrészt mert Vajk azt gondolja, szerintem helyesen, hogy 2022-ben ezek a hangzatos tulajdonnevek működnek. Most ez a világ van. És azért az az alcíme, hogy a Baradlay-legenda, mert a musicaladaptáció igazából nem A kőszívű ember fiairól szól. A történet természetesen benne van, de valójában arról szól, hogy

Mindig voltak olyan emberek, akik – a fajankók és az árulók ellenében – átbillentették az országot a jó oldalra: a rendszerváltók, a pesti srácok és lányok, a '48-as ifjak, Szapolyai, Bánk bán, IV. Béla, Szent István és még sorolhatnám. Amikor az ország rossz irányba ment volna, előkerültek ezek a férfiak-asszonyok – a baradlayságról fog szólni a darab.

De azért marad az 1848-as időszakban?

Persze, de ez egyrészt bele van helyezve egy kerettörténetbe, másrészt olyan utalások vannak benne, amik ezt a baradlayságot erősítik. Vannak, akik kőszívvel gondolnak a nemzetre, az országra, és mindarra, ami történik velünk, és vannak, akik nem.

Mindannyiunk fejében úgy él a cím, hogy „A kőszívű ember…”, holott ez nem a kőszívű ember, hanem szép szívű fiainak és özvegyének a története.

Eleve nagy méretekben gondolkodtak? Biztosak voltak benne, hogy meg tudják tölteni az Erkel Színházat?

Meg a szegedi és a Margitszigeti Szabadtéri Színpadot, illetve a stadionokat: nagy magyar ügyekről csak nagy méretekben lehet gondolkodni. A Puskás eddigi összes előadása telt házzal ment, 35 ezren látták, 2021-nek ez volt a legnézettebb színházi előadása. Puskásról, a világ legismertebb magyar emberéről nem lehet kamaradarabot csinálni. Illetve nyilván lehet, van is egy egyszemélyes olasz darab róla, de a mi fejünkben nem ez van.

Készült egy magyar szövegkönyv is egy Puskás-musicalről, amit Böhm György elküldött önnek mint producernek véleményezésre, és azt a választ kapta, hogy ön szkeptikus abban a tekintetben, hogy Puskásról musical készüljön. Ő nem vádolta önöket ötletlopással, de mégis az történt, hogy fél évvel később viszont előálltak a Puskás, a musical című darabbal.

Egyrészt ennél nagyobb volt az időtáv, másrészt az nem kész, hanem munka alatt lévő szövegkönyv volt, dalok nélkül, harmadrészt pedig bárki írhat darabot Puskásról. Hajrá, előre! Az a megközelítés, ami abban a műben van, gyökeresen eltér attól, amit mi végül megvalósítottunk, de természetesen nyitva van a tér mindenkinek, hogy Puskásról írjon darabokat, szívesen segítünk is abban, hogy azt a tudást, amit összeszedtünk, átadjuk.

Bárki írhat musicalt, mégsem adatik meg mindenkinek, hogy az meg is valósuljon. Mi kell ahhoz, hogy valakinek az ötlete eljusson a színpadra?

Hadd legyek egy kicsit nagyképű: én tudom a Puskás-sztorit. Akkor is tudtam, amikor még nem volt Puskás-musical, akkor is tisztában voltam a részleteivel. Ismerem a futballt, tudom, hogy ebből mi és hogyan forgatható át kulturális-művészeti teljesítménnyé. Ez fontos, mert nem biztos, hogy mindenkiben megvan mind a kettő iránt az érzék. 18 éves koromban már majdnem annyit tudtam Puskásról, mint amennyit most. 

Ez fontos abból a szempontból, hogy ha előáll az ember egy ilyen musicallel, akkor az hiteles legyen. A másik pedig, hogy az eddigi életem alapján van annyi hitelem meg tapasztalatom különböző nagy produkciók létrehozatalában, hogy amikor előálltam az ötlettel, hogy valósítsuk meg ezt nívósan, akkor elhitték, hogy meg fogom tudni csinálni, ahogy Vajknak is elhitték, hogy meg fogja tudni írni és rendezni mindazzal a művészi előélettel, ami neki van.

Böhm György ugyanakkor beszélt A kőszívű ember fiainak musical formában való színpadra állításáról is, és pont az a Galambos Attila írta volna a szövegkönyvet, akivel most önök dolgoznak. Nem túl sok itt a véletlen egybeesés?

A kőszívű…-ből most is rengeteg előadás fut, van belőle prózai és musical változat is: nem az a mű, ami ne keltette volna már fel az emberek érdeklődést. Megjegyzem, a Puskás is ilyen, hiszen Aranycsapat címen született már musical belőle. Azt, hogy Attilának és Gyurinak milyen Kőszívű-felkérései voltak korábban, nem tudom, de azt igen, hogy Vajk és Attila hosszú évek óta szerzőtársak, nincs semmi különös abban, hogy együtt írnak darabot, mert ilyenből van legalább nyolc.

Március 15-én már bemutatkozik a Kőszívű is: ezt hívják félig szcenírozott előadásnak?

Magyarországon nem csináltak még ilyet, Amerikában ez egy létező műfaj: amikor elkészül egy darab szövegkönyve, vagy még a dalok is, akkor bemutatják a különböző színházak producereinek és akár a szponzoroknak, úgy, hogy a darab ugyan nincs teljesen kész, de meghallgatható, megnézhető. Mi ezt úgy neveztük el, hogy A Nagy Olvasópróba – Zene és Szöveg. Kint fog ülni a színpadon 14 színész, mögöttük egy ötvenfős kórus és egy hatalmas ledfal, és kicsi szcenírozással, kis dramaturgiával színesítve elmondják, eléneklik a darabot. Minden érthető lesz, de még nem lesz benne tánc, koreográfia, nem lesz díszlet és jelmez sem, csak jelzések, de így is 

ami júniusban lesz a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Elindítottunk egy játékot is: a nagy olvasópróba jegyvásárlói megtippelhetik, hogy a színészek közül ki melyik szerepet fogja játszani, így rávesszük őket arra, hogy utánaolvassanak, kicsoda is Palvicz Ottó, ki Rideghváry Bence, kik voltak Plankenhorsték. Azok között, akik eltalálják, 1 millió forintot osztunk szét. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, biztosan el kell olvasni a regényt, és ez már megéri.

Van még három további nemzeti musicaltervük. Azok miről fognak szólni?

Mindegyik olyan ügyhöz kapcsolódik, ami úgy magyar, hogy közben ismerik a világban: az egyik egy személy, a másik egy történet, a harmadik egy hely. Olyan témákat dolgozunk föl, amelyeket Magyarország határain túl is magyarként ismernek. És ezek a történetek – amelyekről úgy gondoljuk, hogy nem csak a magyarok számára izgalmas – a mi történelmünk, kultúránk, hagyományaink szépségeit mutatják be. Ilyeneket szeretnénk továbbra is színpadra vinni.

Olyan céllal, hogy esetleg külföldre is elviszik? Ezt viszonylag nehezíti a színpadtechnika és a sok szereplő.

Nagyon hiszünk abban, hogy előbb-utóbb áttörjük az országhatárt, és olyan dolgot hozunk létre, amire nagyon kevés példa volt eddig a magyar színházi életben, hogy egy kortárs magyar darab önálló jogon, az érdekességénél, a nemzetközi érdeklődésnél fogva jelen tud lenni más országok színházaiban. A Puskás nagyon drága darab – és a Kőszívű se lesz sokkal olcsóbb –,

Nagy ledfal, rengeteg technika, száznál több szereplő a színpadon – harminc gyerek, hatvan táncos, huszonhárom színész –, mindehhez rengeteg jelmez és kellék. Minden ki van rakva a színpadra, ami ma a világban színházi produkcióban elképzelhető. Ez és a befogadóhelyek szűkössége is megnehezíti az utaztatását. Nem lehet ezer nézőnél kisebb befogadóképességű helyen bemutatni, mert nem áll meg pénzügyileg a lábán. Mindezt tetézi a vírushelyzet.

Miért kell egyébként mindent elénekelni?

Nem az éneklés a lényeg, hanem a popularitás. Az elit értelmiségi előadás, ha nem is halott, de nagyon szűk rétegnek szól, 2022-ben már más eszközökkel kell elérni a kultúrafogyasztókat.

Ez a Nemzeti Színház előadásaira is vonatkozik?

Vidnyánszky Attila éppenhogy a teljes kulturális és érzelmi spektrumra ható, szédítő mélységű előadásokat rendez, amelyek nagy hatással vannak rám.

De populárisnak nem mondhatók.

Akkor úgy mondom, hogy formabontó. Ma már zenés, filmes elemekkel lehet megfogni a közönséget.

Amit ifjabb Vidnyánszky Attila csinál a Vígszínházban?

Jó példa.

Szente Vajk az Indexnek nyilatkozva leírta az ideális musicalszínházat, ami kísértetiesen ráillett az Erkel Színházra. Lehetne az Erkel egy önálló nemzetimusical-játszóhely?

Az Erkelnek már ma sem az opera a profilja. Döntően operát játszik, de ha valaki végignézi az elmúlt egy évet, akkor látja, hogy itt már minden van: Fenyő Miklós-koncerttől a King's Singersig, táncelőadástól a musicalig, népopera-előadástól a gyerekoperán át a gáláig mindenféle, tehát az Erkel profilja megváltozott. Már teljesen másképp működik, mint ahogy azt eredetileg talán valakik elképzelték.

Nyilván vannak olyan eszközök, amivel el lehet ezt érni, ám ma sokkal inkább olyan típusú előadásokra van szükség, amelyek megközelítése eltér a hagyományos operáétól. De ha azt kérdezi, hogy tudok-e ilyen típusú tervről vagy döntésről, akkor nem tudok. Az Erkel Színház a Magyar Állami Operaház része.

Hamarosan megnyílik a felújított operaház, az operák végül is megtalálják ott a helyüket.

Csak nagyon drága lesz, ami szerintem helyes. Az opera elit műfaj a világon mindenütt. Ettől még az operától nem kell elzárni azokat az embereket, akik nem tudnak kifizetni 20-25 ezer forintot egy opera-előadásért, csak nem biztos, hogy nekik azt az operát kell játszani, ahol a csilliárdos gázsijú művész lép föl. Lehet, hogy őket más módon kell közel vinni az operához.

Erre van kitalálva az alacsonyabb árfekvésű, népoperákat játszó Erkel.

Igen, csak az az érzésem, hogy a népopera abba az irányba ment el, hogy játszunk operaházi opera-előadást low budget módon. Nem jó, ha az Erkel a kispénzűeknek szóló Opera lesz. Ott szerintem más típusú operát kell játszani.

Logikus lépés lenne a gondolatmenetben, hogy az Opera játsszon magas költségvetésű előadásokat, koncentrálja oda az erőforrásait, az Erkel pedig álljon piaci lábra.

Csak az más megközelítést igényel, ami másképp gondolkodik a nézőről, a jegyárakról, a marketingről, a szerzőkről és az előadókról is. Nem tudom, hogy az Erkelben ezt kell-e csinálni, és úgy látom, hogy ez nincs is napirenden, de ha egyszer napirendre kerülne, akkor az helyes lenne.

A beszélgetésünk napján nevezték ki a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektorává Rátóti Zoltánt mint egyedüli jelöltet. Ezzel lezárul a modellváltásnak nevezett átalakítások sora, amelyet tüntetések, diákmegmozdulások kísértek, sok tanár és hallgató hagyta ott az intézményt. Emlékezetes, hogy 2014-ben az ön feleségét, Papp Csillát nevezték ki kancellárnak az SZFE-be, ahonnan megalázó körülmények között kellett eljönnie. Ezek után mintha tankkal mentek volna neki az SZFE-nek. Érez valamilyen elégtételt?

Válasszuk ketté: személyesen nem elégtétel van bennem, hanem szomorúság és düh. Az embernek azt végighallgatni a szenátus akkori ülésének hangfelvételéről, hogy azt mondja a tehetséges rendező, Ascher Tamás a feleségemnek, hogy látta a Facebookon a három gyerekünk fényképét, nagyon aranyosak, vigyázzon rájuk, majd jelentőségteljesen elhallgat, az azért 

Ilyen értelemben személyes fájdalom, az van. De 2014 és 2020 között hat év telt el, nem hiszem, hogy bármi köze van a kettőnek egymáshoz. Azzal kapcsolatban pedig, hogy az SZFE működése hogyan alakult át, csak értetlenséggel nézem azt a vitát és felhájpolt őrületet, ami történt. A magyar kulturális élet valami furcsa módon úgy fejlődött, hogy

Az alanyi költők, a harsonaművészek, a balett-táncosok és a kőfaragók senkit nem érdekelnek, körülöttük semmilyen közéleti fellángolás nincs. A magyar színházi élet egyes szereplői pedig visszaélnek ezzel a helyzettel. És azokat a döntően tehetséges, tisztességes és jóravaló srácokat, akik arra az egyetemre jártak és sokan még most is oda járnak, odadobták áldozatul.

Vagy a változásnak lettek az áldozatai.

Eltelt már lassan egy év: hallott bárki bármit arról, hogy rosszabbul menne az oktatás, mint korábban? Hogy az oktatás minősége, formája, kultúrája megváltozott volna? A régi tanárok egy része ott maradt és folyik rendesen az oktatás. Az élet egyértelműen azt igazolta, hogy semmi más nem történt, mint hogy az a begyöpösödött és egy irányba húzó színházi világ, amelyik ott gyökeret vert, egy kicsit színesebb lett. Szerintem helyes, ha az a színházi világ, ami ott volt, ott is marad, és helyes, ha emellett bejönnek más szempontok. Ez történt.

(Borítókép: Szabó László. Fotó: Karip Tímea / Index)