Szinetár Miklós: A hatalom rendesen elszúrta a színművészeti egyetemet

Szombaton ünnepi gálát rendeznek az Erkel Színházban az ön tiszteletére. Ez hogyan szerveződött? Titokban?

Félig meglepetés: azt tudom, hogy az est első részében levetítik az Éjszakai repülés című filmemet, ami az első magyar operafilm volt 1963-ban, és azért érdemes megnézni, mert Simándy József, Ilosfalvy Róbert, Házy Erzsébet, Radnai György, vagyis a kor legnagyobb sztárjai szerepelnek benne. A szünet után pedig az Operaház kiváló énekesei lépnek fel, de nekem meglepetés lesz, hogy ki mit énekel, a különböző rendezéseimből adnak elő egy-egy számot. Engem pedig megkértek, hogy fűzzek hozzá kommentárokat, ami eszembe jut.

Biztosan sok minden eszébe jut majd, erre a két legutóbbi könyve is bizonyíték: a 88, illetve a 88 és fél című „füveskönyveket” a karantén alatt kezdte írni, és üdítő az a bölcsesség és nagyvonalúság, amivel a világot és benne a saját szerepét szemléli.

Szeretem ezeket a könyveket, sokat dolgoztam rajtuk, sokkal többet, mint egy-egy rendezésemen. Rengetegszer átírtam, de megpróbáltam háromoldalas rövid írásokra lefordítani a magam és a világ számára is, amiről annyit beszélünk, és amikről köteteket írnak. Leírom például, hogy mi is volt ez a rendszerváltás. Olyan egyszerű ez: abban a percben, amikor az oroszoknak már nem kellett pufferzóna Kelet-Európában, mert a szárazföldi hadsereg jelentősége nullára redukálódott, ez már túl drága lett. Ennyi volt – szerintem. Hangsúlyozom, hogy „szerintem”! A növendékeimnek is mindig elmondtam, és elmondom most is a Zeneakadémián, hogy amit mondok, az az én véleményem, és egyáltalán nem biztos, hogy igaz.

Ez is ritka ma már, mert mindenki azt gondolja...

Hogy ő találta fel a spanyolviaszt. Ez kétségtelen. Nézze, én már nagyon öreg vagyok, és ebben a korban az ember már úgy gondolkodik, hogy itt van ez a világmindenség, ebben egy mikroporszemnyi dolog a Föld, amin mikroporszemnyi a bioszféra, ahol egyáltalán élet van, és azon belül a lakott terület, azon belül pedig Magyarország szintén mikroporszemnyi. Ezért a dolgokat nem szabad túl nagyképűen megközelíteni.

A pályafutásának három nagy területe volt: a televíziózás, a zenés színház – opera, operett – és a tanítás.

Egyszer úgy fogalmaztam ezt meg, hogy az opera az anyám, a televízió a gyerekem, a színművészeti főiskola pedig a kettő együtt.

A televízióról azt írta, hogy ami most van, az önnek nem tetszik, bár az is üdítő a könyveiben, hogy nincs benne nosztalgikus siránkozás.

Rémes, amikor az öregek azt mondják, hogy jaj, már semmi nem jó. Erről szól a világtörténelem, már a rómaiak is az elveszett Aranykort emlegették. Úgy pontos, hogy a mai televíziózás nem az enyém, ez már másról szól. Ha nem szeretem, mondjuk, az indiai kaját – szeretem egyébként –, az csak annyit jelent, hogy nem az én világom. Hozzáteszem, hogy az én időmben a Magyar Televízió monopolhelyzetben volt.

Ám a legfontosabb különbség az, hogy mi nemcsak a nézettséget vizsgáltuk, hanem a tetszési indexet is. Most csak az számít, hogy menjen a tévé, nem baj, ha a kutya nem nézi, a reklámok így is eljutnak a fogyasztókhoz.

A másik nagy terület az opera – nem félti a műfajt, de elismeri, hogy átalakulóban van. Mit ért ez alatt?

Azon dühöngtem mindig, amikor igazgató voltam, hogy jöttek ilyen „Opera körül tenyésző” pasasok, és azt kérdezték, mikor jönnek már a sztárok. Mondom, nevezz meg ötöt. Akkor zavarba jöttek, mert nem jutott eszükbe más, csak a Galli-Curci meg a Saljapin. Jelenleg két sztár van a világban, Anna Netrebko és Jonas Kaufmann. A többit nem ismerik, nincs sztár. Ez az időszak elmúlt. Nádasdy Kálmán egyszer elment a milánói Scalába megnézni a Bohéméletet, és teljes volt a csalódás. Ócska, öreg díszletek, a ruhák se különösebbek, a kórus gyatra, és hát a zenekar... Ez a Scala? Hazament a szállodába, és látja ám az újságban, hogy másnap is a Bohémélet megy, és Rodolfo szerepét Gigli, a XX. század legnagyobb olasz tenorja énekli. Elment, Gigli énekelt – és láss csodát, gyönyörű volt a díszlet, remekek a ruhák, nagyszerű a zenekar. Ezt tette régen egy sztár, de ma már nem erről szól a dolog.

Ön készítette az első magyar operafilmet, és mindig is szerette feszegetni a műfaji határokat. Most mi lenne az az alkotás, amely ugyanilyen úttörő lehetne?

Annak idején megrendeztem a Csárdáskirálynőt filmre, ami a ZDF-en, a nagy német televízióban a mai napig a legnézettebb film. A másik ilyen darabom Lehár A víg özvegye, azt sok helyen megrendeztem a világban, és írtam belőle egy forgatókönyvet Horváth Péterrel közösen, ami szerintem nagyon új lenne, nagyon más, visszaadná a dolog lényegét, de sok minden pluszt is adna hozzá, ám a filmes döntőbizottság egy mondattal elutasította a tervet. Hadd mondjam el ezzel kapcsolatban az alapsérelmemet: az átkosban, ha egy forgatókönyvet nem fogadott el tőlem Herskó János, akkor elvittem a Nemeskürtyhez. Ha ő se fogadta el, elvittem a Bacsóhoz. Négy filmstúdió és öt televíziós műhely volt, kilenc helyre vihettem a filmtervet. Ma van az az egy darab bizottság, ami film, televízió, minden, élet-halál ura három döntnökkel – ez Észak-Korea.

A könyvében azt írja: mintha diktatúrában élnénk. Ezt én is szerettem volna idézni, és hogy a másik oldalnak is odaszúrjunk: azt írja, hogy a színművészeti főiskolán egy díszletalaprajzára azt mondták, burzsuj, reakciós munka. Mégis csak folyt ott kommunista ideológiai nevelés, amit a SZFE mostani modellváltásakor is gyakran emlegettek ?

Bocsánatot kérek, ez 1950-ben volt. Amikor mi tanítottunk, Vámos László, Ádám Ottó, a Nádasdy meg én, akkor ez már nem volt. A 60-as években már Ionescót tanítottam, ami be volt tiltva. Erdélyből hoztam a Páskándit, akit nem lehetett máshol bemutatni. Aki nem tesz alapvető különbséget a Rákosi- és a Kádár-rendszer között, az történelmi és politikai analfabéta. Ez olyan, mintha Ferenc pápát azonosítanánk az inkvizícióval.

Azt mondják, hogy ez „jogfolytonos” volt az egyetemen szinte napjainkig, hiszen így vették fel az évek során a hallgatókat.

Így van, jogfolytonos.

Persze hogy jogfolytonos. Mint ahogy az is, hogy akik a főiskolán meg a kulturális életben a legszélsőségesebben hirdették a szocialista igéket, a rendszerváltás után mind föltűntek a jobboldalon. Ezen egyébként nem kell meglepődni, el kell olvasni Jókaitól a Politikai divatokat – ilyen az ember. Ecce homo.

Milyen érzésekkel követte azt, ami a színművészetivel, az alma materével történt?

Rossz érzésekkel. A Színművészeti Egyetemet nem lehet alapítványi formában magánkézbe adni, annak állami tulajdonban kell maradni, több okból. Várkonyi Zoltán, Nádasdy Kálmán, Huszti Péter és Kazimir Károly idejében ez egy tisztességes főiskola volt, itt nem lehetett senkit „benyomni”, a felvételin egy napon küldtük el az egyik miniszter lányát és az államelnök unokáját. Ha elkezdik azt mondani, hogy „te, a Pistának az unokahúgát föl kellene venni”, akkor ha alkalmatlan, de mégis felveszik, állami intézmény esetében elvben a minisztériumhoz lehet fordulni és botrányt csinálni, de ha ez egy magánfőiskola, akkor ez magánügy: így döntött a magánkuratórium és kész. Ha holnap a vizsgafilmjére a Kovács Pisti, akinek a nagybátyja valami tótumfaktum, húszmillió forintot kap, a Kis Pisti meg csak egymilliót, akkor a magántulajdonban ez is megengedhető.

Végül, de nem utolsósorban, állami kézben mindig nagyobb a biztonság, mert ha valami nagy tragédia – pénzügyi válság, járvány, természeti katasztrófa – sújtja az országot, az állam akkor is az utolsó percig fenntartja, de a magántulajdonos széttárja a karját: „elfogytak a források, sajnos be kell zárni!”.

Inkább az a baj, hogy annyi sebet ejtettek az egyetem „elfoglalásakor”, és olyan szakadás jött létre, amit nem lehet egyhamar begyógyítani.

Ebben a kérdésben egy kicsit sértett meg elfogult vagyok, mert

Van köztük Nemzet Színésze, számtalan Kossuth- és Prima Primissima-díjas, ehhez képest a két fél egyike sem méltatott arra, hogy megkérdezze, amit most maga, hogy mi a véleményem. Ennyire nem méltattak. Ami nekem azért idegen, mert amikor kineveztek az Operaház főigazgatójának, akkor az első dolgom volt felállítani egy tanácsadó testületet csupa olyan emberrel, aki nálam többet tudott az operáról. Ezek meg azt hiszik, hogy ők találták fel a spanyolviaszt – mind a két oldalon.

Ahogy írja, a „nemzeti keresztény színművészei egyetem” fából vaskarika.

Hát az egész kereszténységet a nemzeti ellen találták ki! El kell olvasni a bibliát. Az Ótestamentum egy nemzeti elfogultságtól dagadó írás. A kiválasztott nép harcol, szenved és győz, s minden más néptől megkülönbözteti magát. És akkor jön a kozmopolita Pál apostol, aki azt mondja, nem válunk el a világtól, megszűnnek a különállás törvényei, a körülmetélés, az étkezési törvények, majd jött Jézus, aki azt mondta, hogy adjátok meg a császárnak, azaz a globalista világbirodalomnak, ami a császáré. Mert ugyebár a katolikus egyház az eredetileg, görögül katholikosz, ami azt jelenti, hogy egyetemes, vagyis globalista. Persze sok hívő ember szereti a hazáját, és a hazafi is lehet vallásos, de akik azt mondják, hogy „keresztény nemzeti”, azok életükben nem olvastak a Bibliából két sort, és életükben nem értettek meg egy Petőfi-verset. Mert nem érthetik azt a kozmopolita Petőfit, aki Shakespeare-t fordított, és A négyökrös szekérben „kalmár szellőről” beszél, ami az angol „trade wind” fordítása. De hát a világ olyan, hogy szép számban vannak emberek, akik mindenféléről dumálnak, amiről fogalmuk sincs. Kicsit olyanok, mint az öregasszony, aki nézi a tévét, közben kimegy vécére, a felét hallja a híreknek, és abból kombinál.

A könyvében megkapják a magukét a kritikusok is, akik céhbe tömörülnek.

A céh azt jelenti, hogy a tagjai kötelesek betartani a szabályokat, nem lehet eltérő vélemény. Ezzel együtt az a veszély szerintem ma nem fenyeget, hogy a kritikusoknak újra olyan hatalmuk legyen, mint régen, amikor színigazgatók sorsa múlt rajtuk. A színházi világban szerintem most más fenyeget, mégpedig az, hogy a meghirdetett elveknek a világon semmi közük a valósághoz. Hogy a zenés színházban a meghirdetett friss nemzeti darabok helyett túlnyomórészt amerikai és más nyugati musicaleket meg klasszikusokat adnak. És ha a Nemzeti Színház nemzeti keresztény, akkor mit kezdjen az ember Bánffy Miklós nagyszerű darabjával, amit kitűnő előadásban adnak elő – Isten ostora címmel – mint a pogányság apoteózisát. És a meghirdetett konzervatív világnézet hogyan fér meg azzal a sok kitűnő, ám formabontó verssel meg előadással, ami mind a nyugati „liberálisok” által kedvelt avantgárd irányzatoknak felel meg? Vagy csak az a fontos, hogy a mi kutyánk kölyke legyen pozícióban, forma és a tartalom nem számít? Ellenkező előjellel említhetném azt, amikor valaki mindenféle hülyeségeket nyilatkozik, de közben segíti az irodalmat meg a művészeteket. 

De ez korjelenség. Az isztambuli követségen lemészárolt szaúdi újságíró gyilkosa vígan éli világát, a távozó német kancellár pedig baráti búcsúlátogatást tesz a török elnöknél, aki a tőle vásárolt fegyverekkel bombázta a szíriai kurd városokat. Igaz, a szétbombázott, kurdok lakta városokból menekülőket Németország humánusan befogadta...

Ahhoz mit szól, hogy az Erkel Színház, ahol a szombati gála is lesz, valószínűleg elkerül az Operától, mert már nincs annyi nézője az opera műfajának?

Van azért még közönsége, de a most megnyílt Eiffel Műhelyházzal együtt három intézményt már valószínűleg nem tud eltartani. Ami a gálát illeti: bizonyos értelemben el vagyok kényeztetve, a 90. születésnapomon kiderült, hogy annyi barátom van és annyian ünnepelnek, hogy tényleg megható. Ugyanakkor a két szélen nem fogadnak el, ami érthető, mert rengeteg dolog miatt fel vagyok háborodva, például amiatt is, amit a színművészetivel műveltek. Ugyanakkor az Eiffel Műhelyháztól el vagyok ragadtatva, az nagyszerű. Na most ez nem megy: vagy tessék mindenen felháborodni, vagy tessék mindentől elragadtatva lenni! Ez a menő. De nem szeretnék belemászni a napi politikába, színpadon se szeretem az aktualizálást.

Mit látott az Eiffel Műhelyházban?

Nagyon sok mindent! Imádom. Mi egy életen át próbáltunk az Erkel meg az Opera próbatermében, és ott fél óra alatt elfogy a levegő, nincs hely, nem is hasonlít a színpad az igazira. Az István, a királyt végigpróbáltam az Eiffelben, és soha nem volt légszomjam, pontosan akkora volt a színpad, mint az igazi, minden működött – Európában éreztem magam. Sok kiváló műhely épült, és semmi sincs kispórolva, mindenhez van elég hely. A színház is remek: jól lehet látni a nézőtéren, mert nekem mindig az volt a problémám, hogy egy fej van előttem. Tehát az a hatalom, amelyik rendesen elszúrta a színművészeti egyetemet, csinált egy ilyen remek színházat. De hát ilyen a világ. A Bánffy teremben utoljára A vágy villamosa című táncdrámát láttam – remek! Úgy modern, hogy közben emberi fogyasztásra alkalmas. Mert ebben is csak a végletek vannak: vagy minden „legyen úgy, mint régen volt”, vagy „mindegy, csak más legyen, akármilyen áron” – ennek a kettőnek van hangos tábora. Szabó Máté rendezésében a Képzelt beteg szintén remek, és a Poppea megkoronázása is nagyon jó.

Az Opera felújításához mit szól?

Felemás érzések vannak bennem: nagyszerű, hogy végre adtak rá pénzt és megcsinálták, ugyanakkor fel vagyok háborodva.

Miért?

Három éve csúszik, és az információim szerint nem azért, amit meg kellett csinálni, nem a színpadi gépezet meg a székek, hanem a falfestés miatt. Amire szerintem nem volt olyan mérhetetlenül vagy szükség.

De most nagyon szép lesz.

Eddig is szép volt. Azzal volt probléma, hogy pocsék a színpad és rémesek a székek. A pingálás került három évbe meg egy vagyonba, és a művészeknek három év kiesésbe.

A könyvében azt írja, hogy a bécsi Staatsoper tervezője öngyilkos lett, annyit piszkálták, és a Halászbástya meg a Parlament sem tetszett a korabeli értelmiségnek, de mára ezeket elfelejtettük.

Elmúlik tizenöt év, és erre sem fogunk emlékezni, persze. Csak nagyon sajnálom azt a három évet, amit az Opera itt elszenvedett. De egyébként én mindennek híve vagyok, ami van és létezik. Fel voltam háborodva, amikor a Nemzeti Színházat elkezdték leprázni, ahelyett, hogy örültek volna, hogy van. A van mindig jobb, mint a nincs. A Magyar Zene Házával is így vagyok. Az egyik unokámtól azt kaptam születésnapi ajándéknak, hogy elvisz oda.

Azt látjuk, hogy nagyon aktív életet él kultúrafogyasztóként: alkotóként mi van még a tarsolyában ?

Megkerestek Szolnokról, színre viszik A víg özvegy rendezésemet, és még mindig reménykedem abban is, hogy azt a filmemet meg tudom csinálni. Ősszel pedig lesz az Eiffelben egy olyan estem, ahol az első részben a zenekadémistáim előadnak egy-egy áriát vagy közös éneket, és én ott a helyszínen tanítom őket, de úgy, hogy amit előadnak, azt ott hallom először tőlük. És beszélgetünk színházról, operáról meg az életről, a második részben pedig kis szcenírozott részleteket mutatunk különböző darabokból – amolyan beavatószínház lesz ez a közönségnek. Szegeden tartottam egyébként nemrégiben Mozart-mesterkurzust: rendkívül tehetséges ez a generáció, rengeteg a jó fiatal.

Van annyi tehetséges énekes, hogy a vidéki operajátszást is el tudnák látni?

Hát ezt kéne! Itt van elszúrva ez az egész vita. Pénzt kéne kapniuk a vidéki színházaknak az államtól saját operatársulatok létesítésére. Ez sok pénz, de csupán filléres tétel ahhoz képest, amit felesleges dolgokra költenek. Egy vadászgép árából az egész operajátszást ki lehetne stafírozni. A budapesti operajátszás helyzete is egészen más lenne, ha lennének saját arculattal rendelkező vidéki operák – mint Németországban, ahol több tucat ilyen prosperál. Na, erről kéne, hogy szóljon egy felelős és potens kultúrpolitika, nem pedig mindenféle álnemzeti ideológiai erőszakoskodásról. Szegeden a zenei egyetemen van egy remek társaság, csak ki kellene egészíteni. Le kellene szerződtetni fix társulatnak legalább tíz énekest. A magyar operajátszás alapkérdése, hogy a nagy vidéki színházaknak legyen önálló operatársulatuk, mint volt Szegeden Vaszy Viktor idejében. Akkor onnan indult el Gregor József meg Frankó Tünde, most arról szól a történet, hogy a pestiek mikor jönnek le. Megette a fene azt a művészetet, amelyik arról szól, hogy ki mikor ér rá!

Azt mondta, színpadon utálja a napi politikát.

Nagyon szeretem a politikát – a klasszikusokon keresztül. Például amikor Schiller Don Carlosában azt mondja a főinkvizítor a királynak, hogy „hosszú a póráz, de elszakíthatatlan”, ez sokkal többet mond az elmúlt évtizedek meg napjaink politikájáról, mint valami szájbarágós aktualizálás.

(Borítókép: Szinetár Miklós. Fotó: Papajcsik Péter / Index)