Állított ki Budapesten és Párizsban. Washingtonban és Kolozsváron. Badenben és Rómában. 2010-ben a legnagyobbaknak járó Munkácsy-díjat kapta. Készített Vörösmarty-szobrot, Hauser Arnold-síremléket a Farkasréti temetőben, Rózsa Ferenc-portét, nonfiguratív plasztikát.
Erdőt, melynek fái között bolyongva biztonságban érezzük magunkat. Ahol a fák ágai úgy kapaszkodnak egymásba, mint férfi és nő.
Miután Kalmár János 1978-ban lediplomázott a Varsói, majd a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, a következő éveket tanulmányutaknak szentelte, amelyek elvezették Franciaországba, Svájcba, az Egyesült Királyságba, valamint Indiába.
2008-ban Magyarországon és Franciaországon telepedett le, részben Budapesten, részben Párizsban él. 2011-ben doktorált a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, ahol a szobrászat szerepéről, valamint ember és természeti tér, ember és épített tér viszonyáról értekezett. Műveit 2013 óta a párizsi Martel-Greiner Galéria képviseli.
Kalmár munkáiban nagy hangsúlyt helyez a plasztikák felületén megjelenő színhatásra, melyet a fém oxidálásával, más anyagok – fa, kő – alkalmazása esetén pedig utólagos festéssel, aranyozással ér el. Elvont, filozofikus hangvételű alkotásai az apró érmektől a nagyméretű, monumentális szobrokig egyaránt érzékeny megfogalmazásúak
− hangsúlyozta a nagykövet asszony laudációjában.
Kalmár a francia–magyar barátságot fáradhatatlanul építő művészek képviselőjeként több alkalommal kapott meghívást, hogy a Francia Intézetben állítsa ki alkotásait.
Radnóti Sándor esztéta a szobrászról szóló esszéjében így ír:
Kalmár János arra a minimális információra törekszik munkáiban, amellyel még fölismerhetjük, hogy álló (vagy ülő) alakról van szó. Mégsem nevezhetjük minimalistának vagy »posztminimalistának«, éppen azért, mert tárgyának, az embernek a felismerése sarkalatos célja és munkái befogadásának feltétele.
Kalmár pedig így vall saját magáról Intervallum című költői írásában:
Először és utoljára élek meg minden pillanatot. A művészet számomra jelenlétem intuitív és tudatos megfogalmazása, amiben nem a megszokás és a kötődések, hanem helyzetem megértése kell hogy vezessenek.
(Borítókép: Kalmár János a Lelki gravitáció V. című alkotásánál a Műcsarnokban 2018. szeptember 20-án. Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
