Még megtalálhatják a régészek Petőfi sírját

Segesvár neve az 1849. július 31-i ütközet után válik jelképpé, hiszen a segesvári csatában tűnt el a szabadságharc ikonikus alakja, Petőfi Sándor. Ami a korban egysoros újsághír volt – „koszorús népköltőnk, a tűzlelkű P. S. hír szerint elveszett” –, az idők során összemosódott a hamarosan bekövetkező katonai összeomlással, a szabadságharc bukásával. Fehéregyháza egyszerű honvédtömegsírjából nemzeti gyászhely lett.

2018–19-ben a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum, a Maros Megyei Múzeum és az ELTE Régészettudományi Intézete közös projektjeként – a konfliktusrégészet módszertanát segítségül hívva – fémkeresős terepkutatás indult a csata lefolyásának megismerésére a Romániában található területen. Mintegy négyszáz lelet, többségében orosz, illetve magyar lövedék pontos helyét sikerült térképre vinni, ballisztikai számítások alapján meghatározni az ütközet gócpontját, valamint 

illetve a cári katonai alakulatok mozgását a valós tereppontokon azonosítani. Ezzel rekonstruálhatóvá vált a csata egy döntő mozzanata, tisztázódtak az egymásnak ellentmondó visszaemlékezésekből ismert részletek. Minderről 2019-ben kamarakiállítás is nyílt a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

Bár a csata három tömegsírja ma nagy hagyományú zarándokhely, az ütközet tényleges helyszíne talán már csak pár évig lesz kutatható. A városból kitelepülők felparcellázzák a hajdani katonai tüzérállások helyszínét, csökken az erdős vagy csupán mezőgazdasági terület. Egyre szűkebb az a tér és idő, amelyben a valós történeti táj arculata rekonstruálható. A Petőfi-bicentenáriumhoz kapcsolódóan arról kérdeztük Polgár Balázs régészt, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársát, hogyan alakítják át eddigi ismereteinket a csatatérkutatásból származó információk, és mit tehet hozzá a régészet a köztudatban elsősorban irodalomtörténeti problémaként élő kérdéshez: milyen körülmények között halt meg Petőfi?

Először is tisztázzuk, mit jelent a konfliktusrégészet, amellyel dolgoztak.

A konfliktusrégészet – vagy más néven hadtörténeti régészet – a hadtudomány egy, a régészet kutatásszemléletére támaszkodó segédtudománya. A modern értelemben vett hadtörténeti régészet a XX. század utolsó negyedében született meg az Amerikai Egyesült Államokban és Nyugat-Európában. Kezdetben Észak-Amerikában az angol–francia gyarmati háború, a függetlenségi háború, a polgárháború és az indián háború, Nyugat-Európában pedig az I. és a II. világháború régészete volt különösen hangsúlyos. Napjainkra jellemzően széles kronológiai keretekkel rendelkezik a konfliktusrégészet, hiszen tárgya az őskortól a hidegháborúig vezet. Ma már Magyarországon is jelentős hagyományai vannak a hadtörténeti régészetnek, legyen szó csata- és hadszíntérkutatásról, katonai temetési helyek azonosításáról, roncskutatásról vagy épített terepi emlékek felméréséről.

Hogyan illeszkedik a segesvári kutatás a magyar vonatkozású történelmi csataterek régészetéhez?

A csatatérkutatás ma a magyarországi hadtörténeti régészet dinamikusan fejlődő ága. Jelenleg is zajlik például az 1241-es muhi és az 1526-os mohácsi csata régészeti vizsgálata. Jóllehet a középkori magyar történelem két legjelentősebb összecsapásáról van szó, a két említett csatatér helyének pontos azonosítása máig élénk tudományos vita tárgya. A Hadtörténeti Múzeum 2019-ben kezdte el a napóleoni háborúk – pontosabban az V. koalíciós háború – egyetlen magyarországi csataterének, az 1809-es győri (vagy kismegyeri) csata helyszínének vizsgálatát. Érdekes vállalkozás a magyarországi történelmi csatatérregiszter összeállítása. Egy olyan – tájrégészeti, régészeti és emlékezettörténeti kutatásokon nyugvó – adatbázis elkészítése a cél, amelynek információiból a kulturális örökségvédelem és az örökségbarát turizmus is meríthet majd a későbbiekben. A segesvári ütközet több intézményen átnyúló kutatási programjával jól illeszkedik a csatatérkutatás aktuális tendenciáihoz, céljaihoz.

Mi volt a 2018-as segesvári terepkutatások célja?

2018-ban a Petőfi Irodalmi Múzeum, a területileg illetékes marosvásárhelyi Maros Megyei Múzeum, illetve a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum közreműködésével kezdődhetett meg az 1849-es segesvári ütközet újabb, a hadtörténeti régészet kutatásmódszerére támaszkodó vizsgálata. Fontos megjegyeznünk, hogy az ütközet menetének rekonstrukcióját gazdag forrásbázis és több hadtörténeti szintézis segíti. A források közül kiemelhetjük Kozma Ferenc, illetve Gyalókay Lajos visszaemlékezését, valamint a Rosonczy Ildikó által magyar nyelvre átültetett Lüders-hadijelentéseket. (Lüders orosz tábornok vezette a cári csapatokat.) A hadtörténeti értekezések közül pedig meg kell említenünk Gyalókay Jenő 1932-ben közölt ismertetését, amelyet az ütközet egyik legalaposabb összegzésének tart a kutatás a mai napig.

A kezdeti munkálatok célja 2018-ban a csatatér területének tájtörténeti elemzése, az újkori táj változásainak vizsgálata, valamint az 1849-es harcok terepbejárásokkal legjobban kutatható helyszíneinek lehatárolása volt. Fontos szempont, hogy a segesvári ütközet színterén jelentősen megváltozott a táj arculata: az urbanizáció, a folyószabályozás, az útépítések, a mezőgazdasági művelés és az erdőgazdálkodás együttesen formálta a történelmi tájat. A XIX. századi csatatértájhoz egyébként értékes forrásbázist adnak Paur Géza ábrázolásai. A neves festő–grafikus kísérővel járta be az ütközet helyszínét 1897 nyarán, útiélményét és a harcok szempontjából fontosabb helyszínekről készített munkáit pedig a Vasárnapi Ujság hasábjain közölte.

Hogyan lehet összefoglalni a 2018–19-es régészeti eredményeket?

A kutatás révén megállapíthatóvá vált, hogy az ütközet legjobban vizsgálható helyszínei az orosz had jobbszárnyának és a magyar sereg balszárnyának a Segesvári-erdő és az Ördög-erdő területére eső felállási helyei. 2018-ban már sor kerülhetett a próba jellegű, fémkereső műszeres terepbejárásokra a Maros Megyei Múzeum közreműködésével. Ezek a terepbejárások eredményeseknek mondhatók, hiszen több, az 1849. évi harcokhoz köthető fegyverlelet – kézilőfegyver-lövedékek, gránátrepeszek, ágyúgolyó – került elő. 2019-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem Régészettudományi Intézetével kiegészülve folytatódhattak a munkálatok, ekkor már 137 500 négyzetméteres alapterületű kutatási területen. Az újabb terepkutatásnak köszönhetően 344, az összecsapáshoz köthető lelet került elő a Segesvári-erdő és az Ördög-erdő területén. A tárgyi emlékek jellemzően fegyverleletek (kézilőfegyver-lövedékek, gránátrepeszek), illetve ruházati és felszerelési tárgyak (egyenruhagombok, töltéstartó-dísz).

Hol vannak most ezek a leletek?

A marosvásárhelyi Maros Megyei Múzeum gyűjteményébe kerültek, de reméljük, hogy később helyet kaphatnak majd a fehéregyházai Petőfi Múzeum állandó tárlatában is. A 2019-es régészeti kutatásokkal kapcsolatban ki kell emelnünk még, hogy a Work-Metall Trans Kft. szakértőinek, Belényesy Károly régésznek és Kuszinger Róbert térinformatikusnak a koordinációja és feldolgozó munkája mellett a harcok helyszínén LiDAR (Light Detection and Ranging) felmérésre is sor került. A lézer alapú lelőhelyfelderítés a történelmi táj vizsgálatához és a további terepkutatás tervezéséhez is értékes szempontokat adott.

Milyen következtetéseket lehet levonni a régészeti emlékekből?

A 2018–19-es régészeti kutatások nem írják át az összecsapásról szóló alapvető ismereteket, viszont tovább árnyalják, gazdagítják az ütközetről alkotott képünket. Feltehetjük a kérdést, hogy milyen adatokkal szolgálhat a régészet egy összecsapásra vonatkozóan? John Keegan A csata arca (The Face of Battle) című könyvében több fontos megállapítást tesz a „csataleírások” témaköréhez. Meglátása szerint egy csata vagy ütközet történéseinek rekonstruálásakor figyelembe kell venni, hogy a visszaemlékezéseket a történések gyors, ugráló ütemben való ismertetése, a viselkedési formák leegyszerűsödése és uniformizálódása, valamint a szereplők kollektív csoportokba rendelése jellemzi. Egy összecsapás rekonstruálását segíthetik természetesen a visszaemlékezések, de nehezíthetik is, ha azok jelentős pontokon ellentmondanak egymásnak, vagy éppen hiányosak, esetleg tévedéseket tartalmaznak. Ne felejtsük el, hogy a szembenálló felek visszaemlékezői adott esetben teljesen eltérően írhattak ugyanarról az eseményről.

Ezen a ponton érkeztünk meg a régészet szerepéhez: egy hadtörténeti eseménynek a képi és írásos források mellett van egy olyan elsődleges forrásbázisa is, amit a történések helyszíne és az ott eltemetődött – a harcokkal összefüggésbe hozható – tárgyak együttese alkot. A segesvári ütközet írásos forrásai egyöntetűen beszámolnak a magyar sereg balszárnyának az Ördög-erdő környezetéből a Segesvári-erdőben felálló orosz jobbszárny ellen intézett több támadásáról. A Segesvári-erdőben és az Ördög-erdőben sikerült megtalálni a harcok gazdag tárgyi emlékanyagát. A leletek egyrészt hitelesítik és tovább árnyalják az írásos forrásokat, másrészt fizikai közelségbe hozzák a történéseket a ma embere számára.

Milyen közkeletű tévedések élnek a mai napig a kollektív emlékezetben az összecsapásról és Petőfi haláláról? Sokáig, szinte napjainkig élt az a vélekedés, hogy a költő nem halt meg Segesváron, hiszen a test nem került elő sem akkor, sem azóta. 

A segesvári ütközet az 1848–49-es szabadságharc egyik legvéresebb erdélyi összecsapása volt, ugyanakkor nem a július 31-én vívott ütközet, hanem az augusztus 5–6-i nagycsűri összecsapás jelentette a szabadságharc erdélyi küzdelmeinek utolsó állomását. A segesvári ütközet természetesen elválaszthatatlan Petőfi Sándor személyétől: a segesvári, illetve fehéregyházai harcokban tűnt el, esett el a forradalom és a szabadságharc költője. A XIX. század második felében élénk sajtóvita övezte Petőfi segesvári eltűnését és halálát. A Vasárnapi Ujság például külön levélrovatot indított Petőfi halálának rekonstruálására. 

Hermann Róbert hadtörténész több írásában és előadásában foglalkozott a szabadságharc idejének hadifogoly-kérdésével, így a segesvári ütközetben hadifogságba esett katonák és sebesültek sorsával is. Fontos érv lehet, hogy a Habsburg Birodalom és a Cári Oroszország között 1849. június 10-én megszületett varsói egyezmény kimondta, hogy a hadifoglyokat és katonaszökevényeket kölcsönösen ki kell adni egymásnak, ennek értelmében egyik szövetséges fél sem hurcolhatta volna el a saját területeire a másik uralkodó alattvalóját hadifogolynak. Így vélelmezhető, hogy Petőfit hadifogolyként nem vihették volna el a Habsburg Birodalom területéről. Petőfi Sándor pontos sírhelye ma nem ismert, a kutatás a sírt a Fehéregyházától keletre található Ispánkút térségében sejti.

Ezek szerint nem mondott le a régészet arról, hogy egyszer megtalálják Petőfi sírját?

Kovács László régész Petőfi Sándor lehetséges temetési helyének vizsgálatáról nagy jelentőségű tanulmányt közölt a Hadtörténelmi Közlemények hasábjain 2011-ben. Írásában tizenkét, az 1849. évi összecsapáshoz köthető, vélelmezett segesvári, fehéregyházai, illetve héjjasfalvai honvéd temetési helyét adatolta nagy részletességgel. Kérdéses azonban, hogy léteznek-e olyan, az 1849-es harcokhoz köthető katonai temetési helyek, amelyekről az emlékezettörténeti források nem szólnak. Valamint hipotetikusan olyan hadisírokkal is számolnunk kell, amelyek az urbanizáció, az erdőgazdálkodás vagy a mezőgazdasági művelés következtében napjainkra már elpusztultak. Fellelhető lesz-e Petőfi sírja? Erre a kérdésre most nem tudjuk megadni a választ. Az 1849. évi segesvári ütközethez köthető katonai temetési helyek hitelesítése lehet a későbbi kutatások tárgya.

Tehát várhatóan nem a 2019-es kutatás volt az utolsó alkalom arra, hogy feltárásokat végezzenek a segesvári harctéren?

Szerettük volna folytatni a munkálatokat 2020-ban, de erre a pandémia miatt sajnos nem kerülhetett sor. Reméljük, hogy az együttműködő partnerekkel visszatérhetünk még dolgozni Segesvár, illetve Fehéregyháza mellé a jövőben.

(Borítókép: Polgár Balázs. Fotó: Papajcsik Péter / Index)