Dunyasa, úgy nézel ki, mint egy topmodell!

Két fiatal rendező, Hegymegi Máté és Kovács D. Dániel, a Narratíva Kollektíva alapítói is azért nyúlhattak ehhez a Csehov-klasszikushoz, mert kíváncsiak voltak, hogy – kicsit, de tényleg csak kicsit a mához igazítva – hogyan működik napjainkban. A szöveget Morcsányi Géza fordításának felhasználásával a két rendező írta át, de minden szokatlanabb mondatnál el kell gondolkodnunk, hogy ez vajon az eredeti, csak nem emlékszünk már rá, vagy új szöveggel van dolgunk? A Disneyland vagy a topmodell kifejezés biztosan nem Csehové – a hasvillantós garbóban lévő Dunyasa (Barna Lilla) kapja azt a bókot vagy szemrehányást, hogy úgy néz ki, mint egy topmodell –, emellett a kompánia nem vonattal, hanem repülővel közlekedik – Párizsból azzal érkeznek meg, és a végén is úgy sürgetik egymást, hogy indul a gép –, ráadásul időnként mobiltelefont nyomkodnak, vagy azzal videózzák egymást és magukat, mégsem érezzük erőltetettnek az aktualizálást.

A szereplők fehér, illetve drapp öltözékekben vannak, és olyan, mintha egyformában lennének, pedig a drapp és a fehér a legkülönfélébb ruhadarabokon jelenik meg: garbó, kardigán, cipzáras dzseki, esőköpeny, rakott szoknya, pufi mellény, bő nadrág, testhez simuló koktélruha, ing, öltönynadrág, kapucnis pulcsi. Egyedül a Hajduk Károly alakította Firsz lóg ki ebből, aki feketében, hófehér arccal jelez valami állandóságot, valami kiszámítható gondoskodást, ami minden szereplőre ráférne, hiszen éppen hullik szét az életük, és szemmel láthatóan nincs ötletük arra, hogyan is mentsék meg magukat.

A társulat, így a darab szereplői is fiatalabbak annál, mint amit a hagyományos Meggyeskert-előadásokban megszokhattunk: Kovács D. Dániel rendező az Index podcastbeszélgetésében azt mondta, egy harmincas nőről talán jobban el tudjuk képzelni, hogy még képes új életet kezdeni, mint egy ötvenesről. Hogy ez valóban így van-e, azt mindenki döntse el, Kurta Niké Ljubája viszont tényleg hozza azt a harmincas úrinőt csinos ruhában, napszemüveggel, csillogó fülbevalóval, aki hol igyekszik leuralni az egész teret, és mindenkinek megmondani, mit csináljon, hol erőtlenül fekszik a zongorán, mint aki nem tudja, mi vár rá (eladják a meggyeskertet), és nem is érdekli.

Az előadás egy dobogószerű színpadon játszódik, fölötte négyzetes alakban neoncsövek égnek, és ez kicsit olyan, mintha a szereplők egy műtő- vagy boncasztalon játszanának, az éles fényben látszik minden eltitkolni vágyott grimasz, felerősödnek a gesztusok. A dobogóra le-föl lépve, sőt a dobogó körül szétterített könyveken lépdelve pedig meg lehet botlani, ki lehet önteni a teát, de lehet ügyesen szökkenni is, attól függően, ki hogyan győzi le az akadályokat, ki hogyan alkalmazkodik a körülményekhez. Aztán elmegy a villany, sötét lesz, gyertyák világítanak, a dobogó előtt, a földön ülő szereplők arca a hátsó kivetítőn tűnik föl közeli felvételeken, mások összekapaszkodva, dobogva táncolnak, mintha haláltáncot járnának.

Azt a néhány percet napfelkeltekor vagy napnyugtakor, amikor a fényviszonyok gyorsan és drámaian megváltoznak. Ilyenkor lehetséges éjszakai felvételeket rögzíteni, miközben van még némi fény. „A történetben különös jelentősége van e napszaknak: a tudatalatti és a természetfölötti itt ér össze – írják a darabról az alkotók. – A képzelet és valóság határai elmosódnak, mindezt pedig a sötét vagy a vakító világosság követi. A sötét, amelytől oly gyermekien félünk, és az a fény, amelyben a szembenézés egymással és magunkkal még a sötétnél is félelmetesebb felnőttként.”

A dráma ezúttal is beteljesedik, a meggyeskertet eladják, el kell hagyni a birtokot: ezt jelezve bejön a két rendező, és elkezdi szétszedni a színpadot, hogy végül csak a váz maradjon meg. Egy darabig ezen egyensúlyoznak a színészek, és itt játszódik le a legdrámaibb jelenet is: Ljuba nem bírja elengedni a birtokot, először csak úgy tűnik, mintha azért nem tudnák kiemelni a szerkezetig lemeztelenedett színpad korlátai közül, mert valami megnövekedett gravitációs erő húzza, később már maga is kapaszkodik, egészen kifacsart testhelyzetben szorítja a puszta vázat, hogy aztán három férfinak kelljen addig húzni-vonni, míg végül sikerül leválasztani a deszkákról.

A Demerung című előadás, a Narratíva Kollektíva színházi projektje a Jurányi Házban látható.

(Borítókép: Dömölky Dániel)