Feltárja féltett titkait a páratlan Pasarét

Jó két hónapja Koniorczyk Borbálával és férjével, Merker Dáviddal, a Hosszúlépés Budapesten című különleges útikönyv szerzőpárosával tettünk egy másfél órás lipót-, teréz- és erzsébetvárosi sétát. A fogvacogtató hideg dacára annyira élveztük a decemberi ismeretterjesztő városnézést, hogy amikor meghívó érkezett egy pasaréti kalandozásra a magyar Bauhaus birodalmába, egy pillanatig sem haboztunk, és örömmel elfogadtuk az invitálást.

Ezúttal egyedül Dávid volt az idegenvezetőnk – meglehet, Borbálának otthon kellett maradnia a kislányukkal –, a randevú helyszíne pedig a városrész szíve, a Pasaréti téri Páduai Szent Antal Plébánia. Baljós fekete felhők gyülekeztek a fejünk felett, de mivel az első állomásunk a templom enteriőrje volt, egyelőre fittyet hánytunk a készülő elemi csapásra. 

A ferences rendi templom Rimanóczy Gyula tervei alapján épült, a fiatal építész mindössze 28 éves volt, amikor 1931-ben elkészítette a Bauhaus minden jellegzetességét magán viselő templom tervrajzának első változatát. Merthogy egy évre rá el kellett készítenie a második, majd 1933-ban a harmadik verziót is, mivel az engedélyező hatóság rendre visszadobta a merészen újszerű terveket, főleg azok után, hogy a kor hivatalos építészetének lángpallost lengető vezéralakja, Petrovácz Gyula – akinek a tehetsége körülbelül úgy aránylott Rimanóczyéhoz, mint Salierié Mozartéhoz – rásütötte a „szovjet stílus” stigmáját az egyszerűségében is légiesen könnyed és funkcionális épületre. 

A Pasaréti téri gyülekezet a mai napig élő, eleven és egyre terebélyesedő, kézzel fogható és szemmel látható bizonyítéka annak, hogy a katolicizmus nem halott, hanem nagyon is megújulni képes vallás – főleg, ha ilyen fantasztikus otthona van, mint a Páduai Szent Antal Plébánia – mutat rá túravezetőnk.

A ferences rendi szerzetesek amúgy már 1925-ben kinézték maguknak a Pasaréti tér és a Csévi utca kereszteződését, és elképzeléseik megvalósításához ideális társra leltek Rimanóczy Gyulában, egy nagyváradi építészdinasztia sziporkázóan tehetséges sarjában. És Rimanóczy remekművet alkotott; a szegénységi fogadalmat tett puritán rend és a modern, funkcionális, cicomamentes építészet gondolati világa tökéletesen kiegészíti egymást. Isteni szerencse – ha már a kiindulópontunk a templom volt –, hogy 1944 december végén a front egy pillanat alatt átrohant a téren, így sem a templomot, sem a végállomást nem érte komolyabb károsodás, jószerével ma is eredeti pompájában csodálhatjuk a zseniális építész alkotását. 

Egy modern nő, aki sportkocsival járt

Természetesen kilépünk a templomból, és nem bánjuk meg, mert a Pasaréti tér – leszámítva az Aldi bántóan tájidegen épületét – egységes egészet alkot Isten házával. Nem csoda: a BKV elődje, a Beszkárt az 5-ös busz végállomásának megtervezésére és az egész tér kialakítására – a patikával és az étteremmel együtt – szintén Rimanóczyt kérte fel. És a káprázatos mű 1938-ra el is készült, ahogy ma is látható.

Felfelé, a Rózsadomb irányába vesszük az utat, és rákanyarodunk az Orsó utcára. De mielőtt elérnénk a Nagy Imre-villa néven elhíresült épületet, meghallgathatunk egy kiselőadást Pécsi Eszter statikusról és Fischer József építészről, akik megannyi pasaréti házon hagyták rajta értő kezük nyomát. 

„Pécsi Eszter az 1910-es évek végén kiment Berlinbe tanulni. Ennek prózai oka volt: akkor még nem járhattak nők a budapesti műszaki egyetemre – ismertet meg bennünket Merker Dávid a kecskeméti születésű hölgy munkásságával. – Márpedig ő statikus akart lenni, és punktum. Nagyjából az összes olyan épületnek, amelyet most megnézünk, a statikáját ő tervezte meg. Sajnos kevés helyen tüntetik fel a nevét, hiszen statikusnak lenni egyenértékű a háttérben maradással, pedig az 1898-ban született hölgy a kor egészen elképesztő figurája volt. Túlzás nélkül állíthatjuk, ő tartotta el a Fischer-Pécsi házaspárt, amíg a nála három évvel fiatalabb férje politizált, mindenkivel összeveszett,  az ötvenes években még Rákosi Mátyással is, addig a felesége rendületlenül dolgozott, sportkocsival közlekedett, bubifrizurája volt, a női egyenjogúságot nemcsak hirdette, hanem meg is valósította, mindemellett két fiút is szült és nevelt fel, szóval teljes életet élt."

Figyelemre méltó idézet a feminista statikustól:

Az egyetemet Berlinben végeztem. Az egyik professzorom igyekezett, hogy elriasszon. Hát miért akar mérnök lenni, kérdezte. Nem lányoknak való az. Kormos lesz az orra. Ez azonban nem tartott vissza. Berlinben az egyetlen női hallgató voltam a vasbeton szakon. Amikor kikerültem idegenbe, nem voltam tizennyolc éves. Berlini diákéveim mindazonáltal életem legszebb, legderűsebb évei voltak. Négy magyar lánnyal laktam együtt, nagyon vidáman éltünk a barátnőimmel. Ismerőseinket sokszor bosszantotta, hogy már az utca végén tudták, hogy otthon vagyunk vagy sem, mert ha otthon voltunk, ugyancsak nagy lármát csaptunk. Sokat tréfáltunk, sokat nevetgéltünk. 

Amikor Pécsi Eszter hazajött, elkezdett dolgozni egy mérnökirodában, ahol összeismerkedett Fischer Józseffel. Egymásba szerettek, összeházasodtak, Pécsi Eszter járta a várost, felügyelt a munkásokra, igazi jelenség volt Budapesten.

1944–45-ben – hiába voltak zsidó származásúak – Fischer Gestapo-egyenruhában embereket mentett, felesége zsidókat bújtatott, többek között Vilt Tibor szobrászművészt, aki a Pasaréti téri templom külső reliefjeit faragta. 1945 után a Közmunkák Tanácsa elnökeként ő szervezte meg Budapest újjáépítését, '56-ban Nagy Imre egy napig működő harmadik kormányában államminiszter lett, igazából egyetlen pillanatra sem nyugodott le. Egyik fia 1948-ban, felesége 1957-ben disszidált, mindketten az Egyesült Államokban telepedtek le. Fischer tizenkilenc alkalommal nyújtott be kivándorlási kérelmet; hét és fél évig várt az útlevélre, 1964-ben kapta meg az engedélyt a távozásra. Imádott felesége halála után három évvel, 1978-ban tért haza. 1995-ben, 94 évesen halt meg Budapesten, hamvait a  Farkasréti temetőben, felesége mellé helyezték örök nyugalomra.

A Nagy Imre-villa lakói

Ami természetesen nem volt mindig Nagy Imre-villa, 1932-ben Pogány Margit festőművész és húga vásárolta meg a házat 42 ezer pengőért. A második világháború alatt az épületben dr. Gellért Áron ügyvéd és felesége – Pollatschek Lolo színésznő, Pogány Margit húga – lakott négyfőnyi személyzettel. A zsidó származású tulajdonosok az üldöztetést szerencsésen túlélve 1945-ben visszatértek otthonukba, majd később Ausztráliába vándoroltak ki.

A villát az állam egyszerűen „magához vette”, majd 1949-ben kiutalta a Moszkvából a Vörös Hadsereg csapataival hazatérő Nagy Imrének, aki akkor az Országgyűlés elnöke volt. (Becsületére legyen mondva a későbbi mártír miniszterelnöknek, mindvégig fizetett  lakbért ...)  

Miközben mindezt megtudjuk Merker Dávidtól, idegenvezetőnk megmutat egy Brâncuși-szobrot, már természetesen fotó formájában: a gyönyörű alkotás Pogány Margitot ábrázolja, a művésznő a zseniális román szobrász múzsája volt a századelő Párizsában.

„De vissza Kozmához, a magyar Bauhaus talán legjelentősebb építészéhez! A Weimarból 1919-ben világhódító útjára indult Bauhaus – alapítói között két magyar óriással, Moholy-Nagy Lászlóval és Breuer Marcellell – erősen politikus, szigorúan baloldali ihletettségű irányzat volt. A Bauhaus építészei forradalmi hevületükben meg akarták mutatni, hogyan lehet másként benépesíteni épületekkel a várost, mint ahogy az addig elképzelhető volt. Élhető városokban gondolkodtak – fogalmaz Merker, aki derekasan állja az egyre erősödő eső rohamát, visszautasítva az egyik útitárs feje fölé tartott esernyőjét. – Nos, Kozma volt a kevés kivételek egyike. Kicsit idősebb volt generációjánál, 1884-ben született Fuchs Lajos néven Kaposvár mellett, és deklaráltan, cinikus módon tojt mindenre, ami összefüggött a politikával.

És közben ontotta magából a fantasztikusnál fantasztikusabb épületeket, többek között élete egyik fő művét, a Margit körúti Átrium-házat, ahol az egykori Május 1. mozi, a mai Átrium Színház van, no meg a Nagy Imre-villát.”

Ahol mozogtak a falak

Aztán megérkezünk a Harangvirág utca 11. szám alatti Tyroler-villához, amelyet a kor másik nagy építésze, Molnár Farkas tervezett 1934-ben Tyroler József építési vállalkozó számára, Fischer Józseffel koprodukcióban. 

Alighanem Molnár Farkas volt a legtehetségesebb a Magyarországra került Bauhaus-növendékek közül – szögezi le Merker. – Sok építész kortársához hasonlóan ő is Pécsen született, a Tanácsköztársaság idején járt a Műegyetemre, és nagy igazságérzettel megáldott ember volt. Aktív szerepet vállalt a diákmozgalmakban, aminek az lett a következménye, hogy a Horthy-restauráció beköszöntekor a szélsőségesebb érzelmű hallgatótársai lelökték a rakpart lépcsőjén, valahogy úgy, ahogy ezer évvel korábban Gellért püspököt a róla elnevezett hegyről. Szerencsére Molnár – ellentétben a püspökkel – túlélte a lincselést.

Túlélte, és egyik csodát kezdte el alkotni a másik után. De előbb még kiment Weimarba a Bauhaus Schuléba, majd hazatért, és dolgozott rendületlenül.

A Tyroler-villa azért kiemelkedő Molnár munkásságában, mert

Tyroler József itt fogadta a megrendelőit... Tyroler és Molnár amúgy közeli jóbarátok voltak, a szó szellemi és fizikai értelmében egyaránt, hiszen Molnár a szomszédban lakott a maga tervezte villában, a Lotz Károly utcában.

De mielőtt átsétálnánk a Lotz Károly utcába, meglátogatjuk a Preisich-villát a Pasaréti út 97-ben.  A házat, ahol ma is lakik a család egy része (más, nem családtag, lakosokkal együtt), Rimanóczy Gyula tervezte és 1935-ben épült. A Pasaréti út 97-et a tulajdonosa, Szakácsi Lajos a háború előtt elhagyta, mert Amerikába emigrált. A háború után ezt a villát is, mint oly sok másikat, államosították.

Miután apámékat a korábbi lakásukból, a Varázs utcából a családdal együtt 50-ben az akkor “ideiglenesen” beköltöző orosz tisztek kilakoltatták,  nagy nehezen sikerült egy üresen álló lakást találniuk, ahová az öttagú család beköltözhetett – mondja Preisich Gyula lánya. – Apám később valóban részt vett a ház apró átalakításaiban, de nem ő volt a tervező.

Preisich apja nem más volt, mint Preisich Kornél, a Weiss Manfréd-família és Bródy Sándorék gyermekorvosa, a legendás Preisich-szanatórium névadója.  Preisich Gábor felesége pedig Lichter Rut volt, egy Németországon keresztül hozzánk került oroszországi zsidó család sarja, akiről így írt a férj:

1926-ban, 27 éves koromban nősültem. A budapesti úrilányokhoz nekem nem volt gusztusom, nagyon mesterkéltek voltak. Ha például egy kiránduláson azt mondtam, üljünk le a fűbe, az egyik partnernő úrilány kijelentette, ő nem ül le a fűbe. Ilyenek voltak. A feleségem Németországból menekült Hitler elől 1933-ban, és egy Popper Ági nevű óvónőnél dolgozott, mint – óvónő. Húgom is Popper Áginál dolgozott tornatanárként, és mondta apámnak – akinek volt egy gyermekszanatóriuma a Zugligetben –, hogy megismerkedett egy szimpatikus fiatal nővel, akinek nincsen állása, nem lehetne-e felvenni állásba? Így került Rut, a későbbi feleségem apám szanatóriumába. Engem úgy látott meg legelőször, hogy lement az alagsorba, és a pingpongasztalon látott egy férfit aludni fehér teniszruhában. Ijedten felment az orvoshoz, aki – az apám – azt mondta: ez csak a Gabi, ne törődjön vele. Hát, így szeretett belém...

Rut fantasztikusan találékony nő volt, 1944-45 fordulóján a Városmajor utcában éltek, ahol a legszörnyűbb dolgok történtek akkoriban a zsidókkal. A szomszédjuk volt bizonyos Árkay Bertalanné Sztehlo Lili – aki egyébként a Pasaréti téri templom üvegablakait is tervezte –, a gyermekotthonokat üzemeltető Sztehlo család tagja. Rut kitalálta a szomszéddal együtt, hogy az ő lakásuk is gyermekotthon lesz. Rut lesz az igazgató, Sztehlo Lili a szakácsnő, Preisich Gábor a fűtő, a nagypapa, Kornél a gyerekorvos, és elkezdték tényleges gyermekotthonként üzemeltetni az épületet. És mivel senkinek nem jutott eszébe megkérdezni, ki a zsidó abban a gyermekotthonban és ki nem, mindenki túlélte a háborút.

Márait nem varázsolta el a Bauhaus

No de közben megérkeztünk a Lotz Károly utcába, Molnár Farkas villájába, amelynek a tetején elhelyezkedő lakásban maga az építész is lakott. Itt fogadta a vendégeit, a Bauhaus-években szerzett barátait. 

„Ahhoz, hogy valakit felvegyenek a Bauhaus műhelyébe, ahhoz valakinek nemcsak dolgozni, hanem élni is tudni kellett. Csak töretlen és egészséges, ép ember felel meg. Műveltség és képzettség nem lényeges. De élénk, figyelmes temperamentum, hajlékony test és találékony fej, az kell. Az éjjeli élet itt egyenrangú a nappalival, táncolni kell tudni. Locker sein – lazának lenni ” – írta egy helyen Molnár.

Egy kicsit elvarázsolt társaság volt ez, kötelező volt például vegetáriánusnak lenni, keleties, füstölős hangulat uralkodott itt, és mindenkit kinéztek maguk közül, aki nem így élt. Hát ilyenek voltak a Pécsről származó Bauhaus-hallgatók, Molnár Farkas, Bortnyik Sándor és Breuer Marcell is – akit egyébként mindenki Lajkónak hívott, hiszen eredetileg Lajos volt a neve –, de ők úgy voltak vele, hogy elkezdték fogyasztani az otthonról hozott disznótorost, ami valóságos blaszfémia volt a Bauhausban...

A Lotz Károly utcai villa felső emelete, ahol Molnár lakott, az ostrom idején találatot kapott, maga Molnár is súlyosan megsérült, és 1945 januárjában, 47 évesen meghalt. Gyakorlatilag egyetlenként a Bauhaus mesterei közül. A többiek túlélték az ostromot és a vészkorszakot. 

De még maradjunk egy pillanatra az élő Molnárnál. 1934-ben közös irodát hozott létre Fischer Józseffel és kenyeres pajtásával, földijével, az időközben Amerikába kitelepült, majd 1934-ben hazatérő Breuer Marcell-lel, amit itt, ebben a Lotz Károly utcai villában szándékozott működtetni. Breuert azonban zsidó származása miatt nem vette fel soraiba az építészkamara, ezért 1935-ben visszament előbb Londonba, majd Amerikába.

Molnár itt, a Lotz Károly utcában fogadta magát Gropiust is, szóval igazán történelmi ez a villa. No és ekkor történt, hogy Gropius nyilvánosan megdicsérte Breuer híres csővázas foteljét, amire a következő dörgedelem érkezett az Est című lapban:

Szerényen szólalok meg fogyasztói minőségben. Az ön mozgalma, felfogása, stílusa elhatolt hozzánk is. Néhány fiatal és feltétlenül tehetséges építész kisebb városrészeket épített már Budán a Bauhaus stílusában. Ezekhez a házakhoz csak azért merek hozzászólni, mert élnem kell falaik között, én vagyok a kortárs, a partáj, akinek Ön kitalál. S ha meghívnak az ön szellemében épített  házakba, bele kell ülnöm a csőbútorokba, meg kell bámulnom a kaktuszokat a bonyolult étazsérek polcain, Ön hat reám, nem térhetek ki többé a Bauhaus felfogása elől. Ezért merek csak szólni Önhöz. Higyje el, nem vagyok frivol, s ha nem is értek hozzá, nagyjából sejtem szándékait, nem tartozom a makacson reakciós lelkek közé, s nem vagyok a múlt megrögzött szerelmese. Én csak kortárs vagyok, aki szenved. Többek között az Ön stílusától is.”

 Nem biztos, hogy az olvasó kapásból rávágja, ki volt e sorok szerzője. Bizonyos Márai Sándor...

A rakparttól a zsidózásig

Lassan pasaréti sétánk végére érünk. De előbb még beugrunk a Vasas Pasarét Sportcentrumba, az egykori BBTE, azaz Budai Tornaegylet létesítményébe, amit 1940-ben Koromzai Vilmos tervezett, és amely a létrejöttét annak köszönhette, hogy itt egy hatalmas agyagbánya volt, amelynek megcsúszó talajára nem lehetett hatalmas épületeket húzni, ezért létesítettek itt inkább teniszpályákat, meg egy futballpályát. No és persze a BBTE székházát is, megfelelő módon megoldva a statikáját. Az épület érintetlenül megmaradt, festőien illeszkedve a pasaréti tájba. Ide járt Ottlik Géza és Tandori Dezső meccseket nézni. Ahol minden eredeti, a korlát, sőt, még az étterem söntéspultja is...

Innen már tényleg csak egy ugrás a Trombitás utca 32. és a Pasaréti út 7. sarkán álló, Molnár Farkas tervezte társasház, ahol megismerkedünk a tragikus sorsú építész életének utolsó, szerencsétlenül alakult időszakával.

A harmincas évek végére megfagyott a levegő Budapesten, Molnár egyre kevesebb megrendelést kapott, aki Bauhaus-villát akart építtetni magának, és volt rá pénze, az már megépíttette. 1930 és 1935 között ezek a villák elkészültek. Molnár csalódott, frusztrált lett, volt, hogy egy álló évig nem kapott megbízást. És ki akart vándorolni Amerikába. Elkezdett tanulni angolul, de kiderült, hogy Amerika már megtelt a Hitler elől emigráló építészekkel, Molnár számára nem maradt hely. És a teljesen összezuhant Molnár elkezdett jobbra tolódni. Nemcsak hogy elengedte a Bauhaushoz kapcsolódó társadalomjobbító szándékokat, mint Kozma Lajos, akinek persze el se kellett engednie, hiszen meg sem voltak benne, hanem 1939-ben írt egy emlékezetes cikket az Országépítés című folyóiratba, amelynek egyébként a szerkesztőjéül is felkérték. Nos, cikkében Molnár zsidózott egy jóízűt, majd befejezésképpen ezt mondta: »a zsidókérdés megoldását másokra bízom«.

Erre Preisich Gábor a kilencvenes években így emlékezett vissza: »Farkas elkövetett egy hülyeséget. (...) Ha ezt a cikket nem 1939-ben írja meg, akkor semmi baj nem lett volna vele.« Ezzel szemben egykori munkatársa, Fischer József kevésbé volt elnéző Molnárral:  »Ha találkozom vele, felpofozom!«, mondta, de szerencsére nem találkoztak.

Hát, ide jutott ez a fantasztikus tehetségű építész, akit húsz évvel korábban a szélsőséges egyetemista társai még legurítottak a rakpart lépcsőjén baloldali eszméi miatt...

 (Borítókép:  A Pasaréti téri Páduai Szent Antal Plébánia.  Fotó: Bodnár Patrícia / Index)