Betelefonált az HBO-hoz, most 61 országban ismerik meg élete első sorozatát

Beszélgetésünk előtt az HBO a rendelkezésemre bocsátotta az első öt részt, így állíthatom, a közönség biztosan szeretni fogja. A szó pozitív értelmében nagyon magyar sztorit kaptunk 1985-ből, olyan fiatalokról, akik a felnőtté válás édes-savanyú terhe mellett egy ország sorsának megfordításában is aktív szerepet vállaltak. 

A sorozatot először a genfi filmfesztiválon mutatták be, még tavaly ősszel. Hogyan fogadta a nemzetközi közönség?

Van egy környezetvédő szlogen: gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan. Olyan történetet szerettem volna írni, ami életszagú az itthoni közönségnek, de közben a magyar történelmet is kiviszi a nemzetközi piacra. Ezt a koncepciót párosítottam össze a karakterek szintjén a saját mondanivalómmal. Amikor kint voltunk Svájcban, a kifejezetten művészmozi-közönség megdöbbent, mert számukra a magyar film általában valami sötét, borongós, lassan hömpölygő történetet jelent, erre kaptak valamit, ami tele van színnel, humorral és ritmussal. Azon is meglepődtek, hogy ilyen volt a valóság a vasfüggöny mögött. Bennük eddig az a kép élt, hogy mi áldozatok voltunk, gyengék a szabadsághoz, most pedig azt látják, hogy ha kellett, bizony fasza gyerekek is tudtunk lenni.

A fegyelmi ügyeim miatt

A szülei többnyire külföldön dolgoztak, így több országban is élt. Miért döntött úgy, hogy mégis hazajön?

Minél távolabb kerültem Magyarországtól, annál jobban felerősödött bennem az érzés, hogy mennyire jó magyarnak lenni. Van valami a levegőben, egy megfoghatatlan érzés a fűszálak között vagy a népzenében, ami az első taktustól kezdve összetöri a szívemet. Húszévesen a londoni metróban A Pál utcai fiúkat újraolvasva jöttem rá, hogy ideje hazaköltözni. Egy hátizsákkal érkeztem. A szüleim még külföldön éltek, a városban alig ismertem valakit, de már akkor tudtam, hogy az első filmemet itt szeretném leforgatni.

Mivel az önnel történt események némileg eltérnek az átlagostól, meséljen kicsit nekünk arról, milyen út vezetett odáig, hogy felhívta a HBO-t.

Rengeteg kudarc ért gyerekkoromban, az iskolarendszer nem jutalmazta azt, amiben jó voltam. Minden iskolában, ahová jártam, ab start én voltam a legrosszabb tanuló. Ha az adott nyelvben volt különbség tegezés és magázás között, év végére – a fegyelmi ügyeim miatt – a szüleim már biztosan tegeződtek az igazgatóval. Aztán ebbe belefáradtam, megfogtam és megfordítottam a sorsomat. De nagyon fontos, hogy nem egyedül, hanem a csapattal, amellyel a pilotot csináltuk.

Korábban nem dolgozott sem forgatókönyvíróként, sem rendezőként, honnan tudott annyit a filmiparról, hogy belevágjon egy ilyen sorozatba?

Nem végeztem filmes sulit, de nagyon akartam ezt az egészet. Ha világos a cél, hogy mit szeretnél kezdeni az életeddel, nincs alantas munka. Minden oda vezet, mindenből tanulsz. Voltam kopaszra borotvált fejjel statiszta Goda Krisztinánál, ablakról pucoltam a műhó maradványait karácsonyi reklám forgatásánál, vigyáztam statisztákra, voltam tolmács itthon forgatott külföldi produkciókban, pakoltam gyümölcsösrekeszeket a büfében. Mindent elvállaltam, hogy gyakorlatban tanulhassak, és ne egy osztályteremben magyarázzák el, mire jó egy polárszűrő vagy mi a különbség két lencse között.

Úgy éreztem, hogy van mondanivalóm, de a szakma zsargonját a gyakorlatban tanultam meg. Nagyon büszke vagyok rá, hogy jó légkör uralkodik azokban a produkciókban, amiket én viszek, és ez azért is van, mert voltam a perifériáján és alján is ennek a szakmának, és csak azokkal az emberekkel dolgozom, akik lefele is jó fejek. Bár már nem látom azt a fiút, aki ma a gyümölcsösrekeszt pakolja, viszont a köztünk lévő emberekről pontosan tudom, hogy tisztelettel bánnak vele.

Már megállapodott az HBO-val, de A besúgó forgatásáig két kisfilmet is készített. Szintén tapasztalatszerzés céljából?

Azt akartam, hogy gyakorlatot szerezzek abban, milyen működtetni a rendszert. Kicsi stábnál könnyű inspirálóan hatni a többiekre, mert tudsz az emberekhez kapcsolódni. Ha érzik rajtad, hogy minden pórusodból az üvölt, hogy el akarod mondani ezt a történetet, méghozzá a lehető legjobban, úgy, hogy a költségvetés utolsó forintját is a vásznon láthasd, akkor mennek veled. Nagyobb stábnál ezt nehezebb megtartani. Itt követi el a legtöbb rendező a hibát, mert úgy érzik, akkor tudják a legolajazottabban működtetni a gépezetet, ha félelmet keltenek. Azt tanultam meg, ha terrort tartasz, csak annyit kapsz az emberektől, amennyit kérsz. Ha inspiráló légkört és igazi csapatot teremtesz, akkor egy egész csapatnyi ember keres megoldást mindenre, önmagát meghaladva. Száz inspirált, kreatív és motivált ember mindig jobbat fog létrehozni, mint egyetlen fékevesztett egó.

A várakozás hatvan napja

Nem tartott attól, hogy filmes képzés nélkül nem fogadja be a szakma?

Sosem gondolkodtam azon, hogy a szakmában milyen lehetőségek vannak. Mindig volt vízióm arról, mit szeretnék megvalósítani, és arrafelé mentem. A legnagyobb probléma a magyar művészvilággal, hogy az emberek túl sokat foglalkoznak a másikkal. Ez egy kicsi ország és egy óriási szakma, ami azt a helyzetet eredményezi, hogy a dicsőség apró tortája mellett mindenki ott áll a tányérjával, és várja, hogy sorra kerüljön. Ha valaki több szelethez is hozzájut, kiválthat egy olyan reakciót , hogy „ez előlem vette el”. Azt tartom a helyes hozzáállásnak, és a sor végén állva is ezt képviseltem, hogy senki sem előled eszik. Azzal kell foglalkozni, hogy te hogyan jutsz a tortához. Saját magaddal kell versenyezni. Akkor jutsz előre.

Hogyan született a pilot, azaz A besúgó bemutatkozó epizódja?

Az első verziót négy nap alatt, dühből írtam, abból forgattuk a pilotot. Meg akartam mutatni mindent, ami a szívemben van. Busszal végigjártam a várost, befényképeztem azokat a helyszíneket, amelyek évtizedek óta nem változtak. Nem volt semmink. A mikrofont egy teleszkópos felmosóra szigszalagoztuk, minden technika kölcsönben volt nálunk. Nem volt képernyőm, amin normál esetben a rendező látja, hogy mi történik. A harmincfokos nyárban egy pokróc alatt néztem vissza a kamera kis képernyőjén, hogy épp mit vettünk fel. Majd összevágtuk, és betelefonáltam az HBO-hoz, hogy van egy sorozatpilotom. Eladó. Két hónappal későbbre adtak időpontot.

Mivel töltötte a várakozás hatvan napját?

Akkoriban készült az Aranyélet 3, tudtam, hogy most lesz esélyem villantani. Átgondoltam, hogy ha levetítem nekik a pilotot, az lehet a létező legjobb kimenetele a dolognak, ha megkérdezik tőlem, van-e tervem arra, mi történik később a sorozatban. Tehát a két hónapot azzal töltöttem, hogy nappal dolgoztam, éjszaka és hajnalban pedig írtam a folytatást. Amikor levetítettük a pilotot, a kreatív igazgató azt mondta, tetszik neki, de kíváncsi, merre halad a történet. Elkezdtem kipakolni az asztalra az évad felét, addigra négy epizód forgatókönyvét írtam meg. Amikor tárgyalásra került a sor, ragaszkodtam hozzá, hogy én legyek a főrendező és az egyetlen író.

És a szereplők között is rengeteg az új arc.

Örökké áldani fogom az HBO-t és Závorszky Anna producert, amiért ilyen irreális bizalmat szavaztak. Mácsai Pál a Terápiából, illetve Thuróczy Szabolcs az Aranyéletből egyfajta HBO-s visszautalásként biztosítékot jelentett, rajtuk kívül kifejezett koncepcióm volt, hogy a fiatal szereplők olyan arcok legyenek, akiket a nagyközönség most fog igazán megismerni. Szerintem nemcsak írni vagy rendezni kell, hanem írni és rendezni, hogy végigvihesd a folyamatot. Döbbenetes eufóriája van annak, amikor üres lappal indulsz és bemutatóval érsz célba. Amikor összerakod a csapatod, egy Dream Teamet keresel.

Figyeltem rá, hogy akit beválasztunk – amellett hogy színészileg meg tudja csinálni, amit szeretnék – ugyanúgy passzoljon a szerepre, mint a csapatdinamikába. Egy élő közösséget hoztam létre. A chatcsoportunk mindennap rezeg, heti szinten találkozunk, ott vagyunk egymásnak. Az emberek majdnem fele freeszfés, a másik fele a kaposvári színműről jött. Vegyes társaság. Nekem mindegy volt, hogy ki milyen érzelmű, ki hol játszik. Közös célért küzdünk. Ahogy a sorozat sem valamilyen érzelmű, hanem az én világlátásomat tükrözi. Vannak benne konzervatívabb és a mai fogalmaink szerint liberális értékek.

Csak a szépeket szedjük le 

Mi vonzotta a rendszerváltás előtti időszakból? Miért pont 1985-ben játszódik a történet?

Egyrészt a feldolgozatlansága. Gyerekkorom nagy részét nem itthon töltöttem, viszont a nyarakat általában igen. Mivel nem itt jártam iskolába, nem voltak itthon sulis barátaim, így sok időt a nagyszüleimmel töltöttem. Arra lettem figyelmes, hogy egy olyan világról beszélnek, amely már nem létezik, maximum foltokban. Például ha kinyitom a szekrényt, vannak poharak a régi világból és vannak új bögrék. A szobában vannak bútorok az akkori korszakból és van egy tévé, ami modern. Éreztem, hogy ez az elsüllyedt világ dalmatafoltokban jelen van, és nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Pláne úgy, hogy az év nagy részében nem ebben a világban éltem, hanem egy olyan helyen, ahol úgy szidott le a tanár, hogy „Neked ezt Bukarestben nem tanították meg?” Emlékszem erre a mondatra.

Ezenkívül az is vonzott, hogy átlagemberek hogyan váltak erőszakszervezetek bábjaivá. És ez időben nem volt messze az én gyerekkoromtól. Mindeközben Nyugat-Európában egy olyan világban éltem, ahol évtizedek óta nem tudták, milyen az, amikor arcon csap egy gumibot. Rájöttem, hogy minden, amit itthon tapasztalok, már nem egy vasfüggöny mögé, hanem a magyar nyelv keretei közé van bezárva.

Még nincs harmincéves, ami azt jelenti, hogy ’85-ben nem is élt. A stáb nagy része is fiatal. Mitől érezte azt, hogy hitelesen tudja bemutatni azt a korszakot?

Mert nekünk már nem kell udvariaskodnunk senkinek. Kifejezetten érzem és a korosztályomon is látom, hogy a XX. századnak vannak viselkedésmintái, amelyek átnyúlnak a jelenbe. Például ha megjelensz a piacon, vagy művészként először megnyilatkozol, akkor szalutálást várnak el tőled valamelyik barakk felé, hogy jelezd, melyik oldalhoz tartozol. Erről azt gondolom, hogy mi már – pusztán biológiai okokból kifolyólag – túl fogjuk élni a felettünk lévő generációkat. Úgy tudunk változtatni a régi beidegződéseken, ha ezeket felülírjuk. Mérgező, országrontó és lehangoló, ahogy a két oldal egymással viselkedik. Az én generációmnak rossz üzlet ebbe belekeveredni. Emlékszem, amikor gyerekként a nagymamám fájáról ettem a cseresznyét, már akkor is tudtuk, hogy a rohadt szemeket fent hagyjuk a fán, a szépeket pedig levesszük.

Ennek fordítva kéne lennie. Az épeszű ember nem beáll a sorba, hanem világnézetet alakít ki. Jó esetben komplex világnézetet, ami többféle ideológiából táplálkozik. Ezzel szemben a történelemszemléletemben fel nem merül, hogy szemezgessek, hogy mi az, amivel azonosulni tudok. Ott az egész cseresznyefa a miénk. Az egész cseresznyefa magyar. Abban bízom, hogy a saját generációm jobban érti ezt, mint az előttünk járók.

Milyen dolgokra figyelt a hiteles korszakábrázolásnál?

Azt szerettem volna, hogy a sorozat olyan legyen, mintha egy kulcslyukon keresztül néznénk a múltat. Olyan részlegvezetők vettek körül, akik megélték ezt a korszakot. A forgatáson kifejezetten elébe mentem, hogy szóljanak, tanácsoljanak, használják az emlékeiket. A másik része rengeteg egyéni munka, kutatás. Ez olyan apróságokban is tetten érhető, mint például a puncsszelet, amit Thuróczy karaktere állandóan fogyaszt. Ugyanis a tartótiszteknek ügynöknek érthető módon nem volt szerencsés kocsmába járniuk. Voltak konspirációs lakások, de nem tudták lefedni a teljes ügynökhálózatot. Tehát az volt a kézenfekvő megoldás, hogy cukrászdákban találkoztak. Emiatt a tartótisztekről azt feltételezem, hogy volt kedvenc szocialista süteményük. Nálunk ez lett a puncsszelet. Igen ám, de kiderült, hogy Thuróczy ezt pont utálja. Az egyik jelenet felvétele előtt hallottam a távolból, hogy ki van akadva: már megint hoznak egy rekesznyi puncsszeletet. De becsületére legyen mondva, minden felvett jelenetben jóízűen falatozza a süteményt.

Kinyitott ajtó

Az egyik filmbéli karakter többször mondja azt, hogy a Horthy- és Rákosi-korszak után gyanítja, hogy beszélhetünk majd Kádár-korszakról is, és az is elhangzik, hogy a magyarok nagyon rosszak a demokráciában. Ez a monológ félelmetesen összecseng a jelennel.

A demokrácia idejét nem lehet emberévekben számolni. A magyar demokrácia relatíve fiatal, nem működik tökéletesen. Nehezen tudom elképzelni, hogy az én életemben ez másképp legyen. Amikor a legutóbbi választásokon Budapest egy sajtlyuk volt a narancssárga Magyarországon, azt éreztem, hogy ugyanúgy, ahogy a nagyszüleink, mi is egyetlen rendszerben éljük majd le az életünket. De ahogy a szüleinknek is az a történelmi pillanat jutott, hogy rendszerváltó generáció legyenek, talán a mi gyerekeink is azok lesznek. De jobb helyzetben vagyunk, mint régen. Ez az, amit lehet emberévekben mérni.

Eljutott hozzám egy információ, amely szerint jó okkal, de nem lesz itthon a sorozat indulásának napján.

Ez így van. Beválogattak egy nagyon megtisztelő listára. Cannes sorozatszekciója minden évben kiválasztja az általuk legjobbnak ítélt negyven új hangú forgatókönyvírót, húsz franciát és húsz nemzetközit. Ez a The Canneseries Writers Club. Az a megtiszteltetés ért, hogy engem is beválogattak, szóval négy napot kint fogok tölteni Cannes-ban, összezárva a másik 39 forgatókönyvíróval. Ez pedig épp egybeesik azzal a héttel, amikor kijön a sorozat. De nem bánom, mert kicsit kiszakadok ebből a közegből, és amikor visszajövök, valószínűleg már más fázisába érkezem az életemnek, mint amiben most vagyok, és ez izgalmas.

A genfi bemutató után leszerződtette egy világhírű ügynökség. Olyan ügyfelek mellé, mint Idris Elba, Emily Blunt, Willem Dafoe, Matt Dillon, Kim Cattrall vagy Harvey Keitel. Azt lehet tudni, hogy külföldre kacsingat. Elképzelhető, hogy a nagy hazaköltözést egy nagy kiköltözés követi?

Magyar vagyok. Maximum a munka miatt leszek távol, de nem akarom még egyszer elhagyni a hazámat. Viszont nehezen tudom elképzelni, hogy az adott helyzetben az életemnek ne egy olyan szakasza következzen, amikor angol nyelvű filmeket csinálok. Kinyitottam az ajtót. Az a típus vagyok, aki ilyenkor bemegy rajta.

Nagyon gondosan válogatta össze a fiatal szereplőit, és említette, milyen jó közösség szerveződött a sorozat köré. Nem fél attól, hogy a bemutatóval ennek vége szakad?

Óriási felelősségérzet van bennem, de abban bízom, hogy amikor kijön a sorozat, az mindenkinek akkora lökést ad, hogy semmi szükségük nem lesz rám szakmailag. Emberileg viszont mindig itt leszünk egymásnak.

A grund megmarad?

A grund örökké megmarad.

(Borítókép: Szentgyörgyi Bálint. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)