Fenyő Miklós: Made in Hungaria vagyok, magyar termék

Hol máshol, mint a kedvelt kávézójában beszélgetünk. Saját grundján, ha úgy tetszik, hiszen bár Fenyő Miklós, aki ünnepelt korba lépett, 75 éves lett, kis ideig élt New Yorkban is, életét összekötötte Budapesttel, a XIII. kerülettel, azon belül is a Szent István park minden rezdülésével és illatával. Ma is itt él és alkot, és a Dunapark foteljéből egy paradicsomlé mellett idézi fel mindazt, ami volt, van és lesz.

Ha azt mondom, hogy Fenyő Miklós hetvenöt éves, sokan felkapják a fejüket, mert úgy gondolják, hogy a hetvenöt az „kerek szám”. Az ön életében számítanak, fontosak az évfordulók?

Persze, valamennyire azok, de a lényeg mindig az, hogyan érezzük magunkat, nem pedig az, hogy hány évesek vagyunk éppen.

Hogyan érzi magát?

Akár egy kamasz. Mert bár sok mindent átéltem, az élmények ma is velem vannak, tanítottak és tanítanak ma is, de belül tényleg ugyanolyan kamasz vagyok, kis vagány, aki egykor voltam. És ha az eredeti kérdést innen nézzük, akkor az évek istenigazából nem is számítanak. Nem váltam megkeseredetté, nem fordultam magamba, tisztában vagyok azzal, hogy az életutat, a sikereket meg kell becsülni. De amit még ennél is fontosabbnak tartok, az a szeretet. Legyen az privát vagy a közönség szeretete. Merthogy a koncerteken felém áradó érdeklődés, kíváncsiság, elfogultság, szeretet engem ma is egyre jobb teljesítményre ösztönöz.

Érdekes, amit mond, mert talán öt éve, az egyik koncertjén azt kérdezte a közönségtől: jöttök legközelebb is? Aztán ezt a kérdését mintha „megbánta” volna, legalábbis elgondolkodott azon, lehet-e ilyet kérdezni a közönségtől. Ennyi év színpadi jelenlét után sem biztos a közönség szeretetében?

Ez a kérdés valóban elhangzott, s talán még abban is igaza lehet, hogy ezt akkor egy pillanatra megbántam. De emögött csak annyi van, amit nevezhetnék pályafutásom filozófiájának is, hogy én csak

Ahogyan én is igénylem a felém áradó szeretetet. Lehet, ez a kérdés akkor kicsit provokatív volt, de csak arra vonatkozott, hogy ezt a figyelmet, ugye, még megkapom.

Önirónia, nevetés

Pedig azt gondolnám, hogy az olyan énekesek, zeneszerzők, előadóművészek, együttesalapítók, mint amilyen ön is, akik koncertről koncertre kiállnak a színpadra, valójában letarolják a zeneipart, azok nem feltétlenül a szeretetet vágyják, hanem élvezni akarják a sikert, fürdeni akarnak annak mámorában.

Valahol mindkét állítás igaz: vágyakozni a szeretetre, fürdeni a sikerben – ha már így fogalmazott. Ez utóbbi nyilvánvalóan ragyogó érzés, és egyben hatalmas ösztönző erő, mégis azt mondom, hogy a szeretetben sokkal jobban szeretek fürdőzni.

Miért?

Talán mert eléggé személyes vagyok. Értem ez alatt azt, hogy mindig is arra vágytam, hogy önmagamért szeressenek. Azért és úgy, amilyen vagyok. Amióta szóló pályán vagyok, harmincöt évnél is több már, hitvallásommá vált, hogy vallomásokat teszek önmagamról. Mindent beleírok a dalaimba, a szövegeimbe. Legyen az tempós, pörgős rock and roll vagy lírai szerzemény. Én a színpadon olyannyira megnyilatkozom, hogy ha egy riporter meg akarna engem ismerni, valójában semmit nem kellene tőlem kérdeznie, elegendő volna az is, ha a dalaimat meghallgatja. De olykor azért kiszólok a közönségnek, és azt kérdezem, hogy jó-e így, jól nézek ki, srácok? Mert jó, ha erről visszajelzés érkezik.

Mi történne akkor, ha a kérdésre a közönség nemmel felelne?

Nevetnék. Bennem azért van annyi önirónia, hogy ezen velük együtt tudjak nevetni. Én is emberből vagyok.

Tehát a hetvenöt éves Fenyő Miklós valójában egy tizenéves kamasz, aki a dalaival másokat szolgál?

Ez volnék én. De közben azért olyan naiv sem maradtam, mint amilyen ifjúként voltam.

Miért, naiv volt?

Hittem az adott szóban, a kézfogásban, a barátságban. Ha valakivel megbeszéltem, hogy ekkor és ekkor ott leszek, mindig pontban megjelentem.

Soha sehonnan nem késett el?

A másikat mindig tisztelem annyira, hogy nem szórakozom az idejével. De visszatekintve abban is naiv voltam, hogy sokszor benéztem érzelmi visszajelzéseket, és előfordult, hogy azt gondoltam, hogy amit és ahogyan én gondolok, azt mások is úgy gondolják. Az emberismeretem egykor nem volt túl erős. Ez mára, szerencsére, megváltozott. Lehet, ebben tényleg benne van hetvenöt évnyi tapasztalat, de igazából azóta tanulom ezt, amióta zenélni kezdtem, amióta kiállok a közönség elé. Volt idő, amikor hamar megsértődtem szavakon vagy bármilyen olyan tetten, amiről azt hittem, ellenem irányul. Ma már persze tudom, hogy sokszor hoztam elhamarkodott ítéletet, és tisztában vagyok azzal, hogy a másik véleménye is lehet annyira értékes, mint az enyém.

Fiatalon ezt nem tudta?

Fiatalon forrófejű voltam, sokszor rosszul mértem fel magamat. Pedig nem szabad azt gondolni, hogy az embernek mindig igaza van. Minden, ami a múltban történt és ahogyan történt, abban bőven benne vannak az én hibáim is. Ma már tudok elnézést kérni és bocsánatot is.

Úgy mondja ezt, mint aki sok mindent és sok mindenkit elveszített már.

Bizonyos mértékű veszteségeket elkönyvelhetek, de embereket nem vesztettem el. Abban nagyon hiszek, hogy amíg élünk, senkit nem veszítünk el, ha képesek vagyunk arra, hogy szembenézzünk saját esendőségünkkel, és azt fel is tudjuk vállalni. Két jó szó és egy bocsánatkérés csodákra képes.

Jelek és súgások 

Tud erre példát mondani?

Olyan nincs, ami a mai napig fájna. Olyanok vannak, amik az adott pillanatban fájtak. Ezek főként érzelmi, szerelmi kapcsolatok voltak. Olykor kínzók is, de csak addig, amíg meg nem értettem, hogy az élet tényleg megy tovább, a veszteségeket muszáj feldolgozni.

Akkor mondok példát én: úgy tudni, amikor a Hungária feloszlott, az nagyon érzékenyen érintette, mintha meg is tört volna önben valami.

Ez így nem igaz. Nem tört meg, de tény, nagyon nagy csalódásként éltem meg. Nem számítottam rá. Lám, itt is tetten érhető a naivitásom. Észre kellett volna vennem, fel kellett volna ismernem, milyen mély indulatok dúltak a játszótársaimban, amelyek végül oda vezettek, hogy magamra hagytak. Ma már tudom, én is hibás voltam, de akkor ezt még nem láttam. Akkor gondolkodtam el először azon, hogy

Szerencsére voltam még annyira fiatal, hogy átgondolhattam, más területen is alkothatnék maradandó dolgokat. A sors azonban, szeretem ezt a szót, kijelölte az utamat, és úgy tűnik, nekem ennek felismerésében extra képességeim vannak. Észreveszem a jeleket, meghallom a súgást.

Vagyis rájött, hogy az ön útja nem a pszichológia vagy a jogtudományok mentén vezet, mert tudom, mindkettő érdekli, hanem a zenéről szól.

Így, pontosan így.

Vagyis elindult a Modern Hungária felé.

Előbb azonban félig dacból, részben a sors sugallatából születő lelkesedésből nagyon gyorsan megírtam egy lemezre való dalt. És a sors azt is megmutatta nekem, milyen játszótársakkal fogom ezt rögzíteni. Mert akkoriban még hús-vér emberekből állt egy zenekar, nem úgy, mint manapság, amikor egyetlen számítógép is elegendő akár egy szimfonikus zenekar imitálásához is. Vagyis az életem onnantól kezdve már nem csupán a rock and rollról szólt, hanem elkészült a terv: Fenyő Miklóst kell bemutatni. Önmagamat kell megmutatnom. Akár énekesként, alkotóként vagy éppen úgy, hogy formációk létrejöttét segítem, mások útját egyengetem. A mindennapok onnantól kezdve nem a kockás zakókról és a háromszögre kötött nyakkendőkről szóltak, a Hotel Mentol messziről fénylett, hanem arról, hogy

Volt és lesz, tudod, így van ez,

És te lépegetsz tovább.

Tehát azt mondja, hogy aki zenésznek született, az legyen zenész?

Azt senki nem tudhatja, minek születik, de ha valaki egész életében a zenéléssel foglalkozik, akkor nagyon valószínű, hogy ez az ő földi útjának lényege. De ez mindig csak utólag ilyen egyszerű és világos. Vagyis akkora nagy szavakat nem mernék mondani, hogy márpedig én erre születtem, ám kétségtelen, hogy erre utaló fogódzót sokat találtam az életem különböző szakaszaiban.

Akkor beszélgessünk kicsit a kiskamasz Fenyő Miklósról, aki New Yorkban, Coney Islandon ült a parton, és az élet nagy dolgairól merengett. Arról a fiúról, akinek lelkébe már beköltözött a zene, a rock and roll. Ez a fiú mennyire él ma a hetvenöt éves Fenyő Miklósban?

A mai napig jelen van, nagyon sok hétköznapi tettemben velem van. Made in Hungaria vagyok, magyar termék. Amikor hazaköltöztünk Amerikából, még mindig kiskamasz voltam, de hamar rájöttem arra, hogy az itthoni világ egészen más. A vasfüggöny nagyon sokat tett azért, hogy minden más legyen. Ezt a szabadsághoz szokott lelkem nagyon nehezen viselte, még úgy is, hogy a túlélés miatt muszáj volt alkalmazkodni.

Ez önnek nem nagyon ment. Mindez dacossá és lázadóvá tette.

Nem hagytam, hogy azt tegyenek velem, amit akarnak. Gyakran elmentem a falig, feszegettem a hatalom tűrőképességének határait.

Ki is rúgták a középiskolából.

Kétszer is. Már húszéves is elmúltam, amikor leérettségiztem. S mindezt azért, mert hol azt mondták, hogy nem tudok magyarul, máskor meg folyton elaludtam az angolórán. De tehettem én arról, hogy Amerikában megtanultam angolul, itthon meg sokkal jobban beszéltem a nyelvet, mint a tanár? Unatkoztam. Én zenélni akartam. Már régen túl voltam az első slágereimen, a rádió a Csavard fel a szőnyeget játszotta, miközben még mindig negyedikes gimnazista voltam – amiért az iskolatársak csodáltak és gúnyoltak is.

Az a bizonyos G-húr

Így viszont jobban lehetett udvarolni, nemde?

Abban az időben minden klubban alakult egy zenekar, és aki mást mond, az füllent, de elsősorban a csajozás miatt.

Másodsorban?

A szókimondás miatt. A szavakkal jól lehetett lázadni. A pénzkereset ehhez képest csak harmadlagos volt, de nem elhanyagolható szempont, különösen úgy, hogy a szüleim sosem voltak gazdagok.

Az első zenekarával rögtön pozicionálta is magát a zenei piacon: Sztár.

Az még nem az én zenekarom volt, abban csak egyszer-kétszer felléptem. De igaza van, a névválasztás fontos. Ebből a szempontból az sokkal beszédesebb, hogy az első igazán önálló, de még mindig nagyon amatőr zenekarom a The Devils nevet kapta, majd ebből jött létre a Syconor.

A Syconor nevét viszont egy műhold ihlette, miért éppen egy műhold?

Mert az űrtechnológia akkoriban nagy népszerűségnek örvendett. Miközben a technológia igazából soha nem érdekelt. Én még a konnektorokkal is hadilábon állok, egy dugót sem tudok rendesen csatlakoztatni. De menekülök az olyan kihívások elől is, amelyeket csakis praktikusan lehet megoldani. Emocionális ember vagyok, és ezen már nem tudok, de nem is akarok változtatni.

A rock and roll azért akkor szól igazán, ha velőt rázó, a zene árad a hangfalakból, vagyis nem feltétlenül az akusztikus gitár jó hozzá.

Ezzel tudnék vitatkozni, de a koncertek lényegét tekintve igaza van.

Merthogy a lányok szoknyája a mélynyomók hangjától libben, és nem attól, hogy megpendítjük a G-húrt?

Azt a G-húrt azért meg lehet úgy pendíteni... Nekem elhiheti. Meg az sem mindegy, hogyan pendítjük meg a torkunkban a hangszálakat. Az érzelmet ugyanis a hangzás adja. Egyetlen gitárral a kezünkben is képesek vagyunk arra, hogy a hallgatóságból erős és mély érzelmeket váltsunk ki. Bizony ám, a szoknyák ettől is libbenek, a nyomában pedig olyan látnivaló tárul elénk, amelyet a rock and roll a szókimondásával teremtett meg.

Miközben minderről beszél, az ujjával folyamatosan, ritmusra csettint. Úgy tűnik, ez valós, beépült élmény.

Nem tagadom. A női nem híve vagyok, rajongónak számítok. Nagyon sokat profitáltam abból, hogy rock and rollt énekeltem, vagyis fogalmazzunk úgy, hogy a zene miatt könnyebben tudtam kapcsolatot teremteni.

Éjszaka a fogdában

Mennyire fogadja el azt az állítást, hogy a hazai rock and roll szókimondó, frivol nyelvezetét lényegében ön teremtette meg?

Ezt elfogadom. Sőt büszke vagyok rá. De ezt a nyelvezetet a mai napig megtartottam, használom. Bármit írok is, legyen az dalszöveg vagy zenés darab, merthogy a fiókomban ilyen is van, ezekhez a szavakhoz nyúlok, ezekkel mondom el, mit is gondolok bármiről.

Miközben sosem voltam, és ma sem vagyok biztos abban, hogy a szavak, a szlengek jelentését mindenki érti. Ám ez nem is fontos, hiszen a szövegkörnyezetből mindenki számára minden kiderül. Az emberek rájönnek a szavak jelentésére. Ráéreznek. De az első hazai rapszövegeket is én írtam. Azt nem állítom, hogy mindegyik bravúros munka, ám a tény, hogy utánam sokkal tehetségesebb szövegírók és breakzenészek érkeztek, azt mutatja, hogy ebben is mások előtt törtem az utat. Ez a korszakom mindössze egy évig tartott, de erre is büszke vagyok, vállalom ma is.

Merthogy ezt is az a fiú teremtette, aki New Yorkban anno a felhőket bámulta álmodozva?

Pontosan.

Mitől ennyire erős a kötődése azokhoz az időkhöz?

Mert jó volt. Mert jó érzés tölt el, ha azokra az időkre gondolok. Mert az a fiú én voltam, és az a fiú vagyok ma is.

Időközben azért voltak dacos és lázadó korszakai, néha csalódott, de a maga valóságában mégis mindig boldog ember?

Mindig nem. Olyan nincs. De mindig tisztában voltam a határaimmal. Börtönbe például soha nem akartam menni, és fogdán kívül máshol nem is voltam.

Miért került fogdába és mikor?

Még régen, közveszélyes munkakerülésért, amikor még ilyen is volt. Koncert után beültünk egy helyre, ettünk, ittunk, hosszú hajjal, teli életkedvvel. A rendőrök odajöttek az asztalhoz, nézték a papírjaimat, és kérdezték, hogy magának nincsen rendes munkahelye?, de választ már nem vártak, hanem vittek, elzártak éjszakára. Mondták, ez a gyerek majd megjavul.

Ez a gyerek pedig annyira megjavult, hogy kis idővel és nem kevés előadott dallal később, immáron az autóját vezetve azt felelte az igazoltató rendőr kérdésére, amikor azt firtatta, hogy honnan jön és hová megy, hogy ahhoz magának semmi köze. Honnan volt önben ez a bátorság?

Onnan, hogy ehhez egy rendőrnek ma sincs semmi köze. De az a rendőr akkor, anno, nem volt olyan megértő, csupán belátta, hogy ehhez aztán tényleg semmi köze nem volt. Nem volt ez bátorság, csak lázadás.

Húszéves és élményéhes

Mikor érezte azt, hogy a lelke mélyén kezd elcsendesülni, megnyugodni, amikor már nem a lázadás az elsődleges?

Úgy érti, mikor jöttem rá arra, hogy már nem vagyok szemtelen?

Így is fogalmazhatunk.

Ma is az vagyok. Szemtelen. De még mennyire! Ha valaki bosszant, vagy azt érzem, hogy kötekedik velem, miért ne lennék szemtelen?

És ez hogyan egyeztethető össze azzal, amit a beszélgetésünk elején a szeretet fontosságáról mondott?

Az emberek nagyon szeretik azt, ha én szemtelen vagyok.

Miért szeretnék?

Talán mert bennünk nincs meg a bátorság vagy az elhatározás arra, hogy szemtelenek legyenek. Nem merik megengedni maguknak.

Fenyő Miklós miért engedi meg magának?

Mert én bátor vagyok. S mert ezzel nem megbántani akarok másokat. A szemtelenkedés játék. Az életemnek a játék a lételeme. Egyfolytában játszunk. Mindenki. Csak vannak, akik ezt nem merik bevallani.

S ha már ennyit játszik, tud veszíteni is?

Tudok, persze.

Azért, mert már sokat veszített, és megtanulta, hogyan kell?

Ahhoz nem kell sokat veszíteni, hogy megtapasztaljuk, ez mit jelent és mivel jár. El kell ismerni, és kész. A játszmákat azonban nem kedvelem, mert azokból éppen a játék hiányzik. Abban nincsen sok élvezet, hogy csak azért legyen nekem jó, mert az a másiknak rossz. Annak van értelme, amikor valami nekem jó, de a másik is úgy érzi, hogy nem vesztett. Legfeljebb nem úgy nyert, ahogyan szeretett volna. De amikor a játék fontosságáról beszélek, nem azt mondom, hogy az élet csupán játék volna. Felneveltem két gyereket, felelősséggel tartozom értük. Mert lehet, hogy vagány vagyok, de nem mindenáron.

A rock and rolltól mára eljutott a színházig. Ha jól tudom, két zenés darabot is ír, mindkettőt a fióknak. Miért?

Mert engem leginkább ennek élvezeti értéke érdekel. Írni, belemerülni egy szövegbe önmagában élmény. Az alkotás élménye semmi máshoz nem hasonlítható. Megírni valamit nagyobb élményt jelent, mint előadni, bemutatni azt.

Miről szólnak ezek a darabok?

Ez titok. Két színházi személy van, aki olvasta az egyiket. Olvasta a lányom, a fiam, a párom és néhány barátom. Nekem ennyi elegendő a boldogsághoz.

Valóban? Ez olyan, mintha egy festő elzárná a képét, amit készített, mert csakis az alkotás élménye miatt festette.

Ez pontosan ilyen.

És miért színdarabot írt, miért nem regényt? Manapság mindenki ezt teszi.

Legyen, akkor elárulom, hogy nekiültem egy regénynek is. Életregény. De nem biztos, hogy a végére érek.

Miért mondja ezt? Tolsztoj négy év alatt megírta a Háború és békét, és az azért nem rövid, 1200 oldalnál is több.

Ezt a regényt nagyon nehéz megírni.

Azért nehéz, mert önmagáról kell írnia?

Inkább azért, mert annyi mindent el kellene mesélnem, hogy nem tudom, hogyan is kellene ezt tennem. Itt a hangsúly nem azon van, hogy hány év kell ahhoz, hogy elkészüljön, hanem azon, mi kerüljön bele, és mit hagyjak el. Zene, érzések, gondolatok... De még nagyon az elején tartok, épp csak elkezdtem írni, 20-22 oldal van kész.

A regényben most éppen hány éves?

Nem így megy ez... Nem kronológiailag haladok. De ha már megkérdezte: húszéves lehetek.

Vagyis már benne az élet sűrűjében. Milyen az a húszéves Fenyő Miklós?

Vagány, klassz, fiatal, erős, élményéhes.

És milyen most, hetvenöt évesen?

Van egy dal, két éve írtam, a karantén alatt, a Covid-járvány elején. A címe: Szerelmesnek még lenni. Meg kell hallgatni, abban benne van, milyen is a mai Fenyő...

(Borítókép: Fenyő Miklós eMeRTon-díjas rock and roll énekes, zenekarvezető, billentyűs a Hogy volt?! című tv-mûsor felvételén. Fotó: Zih Zsolt / MTVA / MTI)