„A határok a fejekben vannak, nem a szívekben”

Ragyogó művészekkel, remek emberekkel ülünk egy asztalnál: itt van Gulnara Slavjenko, a Kijevi Cirkuszi és Művészeti Akadémia igazgatónője, a cirkuszművészet és színpadi show-k koreográfusa. Finom metszésű szemében távoli vidékek szépsége és titokzatossága tükröződik. Mellette ül a rövid szőke hajú Tatjana Kuznyecova pantomim- és mozgásművész, aki játékos lényét egy pillanatra sem akarja elrejteni. Egy plüss Némó halacskát szorongat a kezében, és lelkesen meséli, hogy négy éve már dolgozott Magyarországon, amikor ifj. Vidnyánszky Attilának tanította be a pantomimmozgásokat a Vígszínházban játszott A diktátor című előadáshoz.

Az asztal másik oldalán Szvetlana Momot ül, az utánpótláscsapat vezetője, keze alól kerülnek ki a jövő tánc- és cirkuszművészei. Az Old Circus vezetője és képviselője, ami azt jelenti, hogy megtartották a hagyományokat, de együtt dolgoznak olyanokkal is, akik az újdonságokat képviselik. Telefonjáról képeket mutat a növendékei fellépéseiről. És itt van velünk Julia Kravcsenko is, aki lányával, Anastaziával a gyerekcsoporttal foglakozik. A tanárok nem győzik sorolni, hogy Ausztráliától Csehországig hányféle televíziós tehetségkutatóban léptek már fel a tanítványaik.

A kommunikációban a csupa szív Okszána Jegonyán segít, aki 26 éve Magyarországon él – férje a magyar táncművészetért sokat tevő László Attila –, az ő nevéhez fűződik többek között a magyar paratáncsport megteremtése. A jelenlévők között van ukrán, orosz, üzbég szakember is, és olyan tudás koncentrálódik az asztalnál, ami bármelyik tánccal vagy mozgással is foglalkozó színháznak a becsületére válna a világban.

Ám most nem valamilyen nemzetközi cirkuszművészeti találkozóra gyűltünk össze. Körülöttünk konzervkupacok, karton ásványvizek, ruhák, ágyneműk, étkészletek, játékok és az ajtón időnként bekukucskáló, szaladgáló gyerekek. A találkozás oka a háború, az, hogy mindannyiuknak el kellett hagyniuk a hazájukat, Ukrajnát. Ők kísérték el azt a mintegy száz gyereket, artistanövendéket, akik most velük együtt Budapesten találtak menedéket. 

A Fővárosi Nagycirkusz jóvoltából beszélgethetünk a titkárságon, miközben a gyerekek a másik helyiségben vacsoráznak, és a velük lévő néhány szülővel és a tanáraikkal arra várnak, hogy elkezdődjön a javukra rendezett est: a Baross Imre Artistaképző Intézet Szakgimnázium Szentivánéji álmodók című előadásának teljes bevételét az itt lévő artistákra és artistatanárokra fordítják. Mindenekelőtt rekviziteket – a munkájukhoz szükséges cirkuszi kellékeket – fognak számukra biztosítani, hogy dolgozni, alkotni és gyakorolni tudjanak.

Buszokkal a határról

Ha nem lenne ilyen szomorú az apropó, még azt is mondhatnánk, milyen jól járt a magyar cirkuszművészet ennyi világszínvonalú művésszel és tanárral, akikkel már korábban is kapcsolatban álltak, ám a háború kitörésekor a Fővárosi Nagycirkusz azonnal fölvette a kapcsolatot a kijevi és a harkovi akadémiával, megkérdezni, hogy mindenki jól van-e, és hogy miben tudnának segíteni. Ezek után megszervezték az érintettek kimenekítését, a határról már ők hozták buszokkal a fővárosba azt a több mint száz ukrán cirkuszművészt – a kijevi és a harkovi artistaképzők növendékeit, artistaművészeket, gyerekeket, szülőket és oktatókat –, akik azóta Budapesten tudják folytatni tanulmányaikat. Mindemellett a teljes ellátásukról és a foglalkoztatásukról is gondoskodnak.

Az Ukrajnából érkezők egyébként több csoportra tagolódtak: voltak családok, akik tudták, hogy a Fővárosi Nagycirkusz stabil pont, ahol megpihenhetnek, szállást, étkezést és szükséges felszereléseket kapnak, ezek után pedig továbbmentek Nyugat-Európában élő rokonaikhoz. Azok az artistaművészek pedig – többek között a Kijevi Cirkuszi és Művészeti Akadémiáról, valamint a Harkovi Cirkusz Stúdióból –, akik a hazájuk elhagyására kényszerültek, de nincs hova menniük, Budapesten leltek otthonra, bármeddig tartson is a háború.

Születésnapi ünnepségek

A Magyarországon élő Okszána, amikor kitört a háború, azonnal elkezdte megszervezni, hogy Harkovban maradt családját hogyan tudná kihozni a tűz alá került határvárosból.

Harkovban napi nyolcszor-tízszer is megszólalt a sziréna, aztán már félóránként. A nagypapa feleségét megműtötték, fekvőbetegként tért haza február 23-án, és 24-én hajnalban kitört a háború. Egy támadásban minden ház megrongálódott körülöttük, csak az övék marad ép, az erdő szélén, aminek az ablakai az erdőre néznek

– meséli. Azóta sikerült őket kimenekíteni, éjszaka pakoltak, a kijárási tilalom miatt, négy napig mentek, de most már Okszána Berlinben élő húgánál vannak. A húga festőművész, és arról számolt be, hogy – másokhoz hasonlóan – olyan ürességet érez, hogy sem alkotni nem tud, sem fölfogni, hogy ez az egész megtörtént.

Amikor meghallottam, hogy Szvetlana Magyarországon van, azonnal felvettem vele a kapcsolatot

– meséli tovább Okszána. Ők annak idején egy művészeti iskolában tanultak és táncoltak Harkovban, és bár akkoriban – mivel Szvetlana felsőbb osztályba járt, és szólótáncosként már sztárnak számított – nem voltak közeli kapcsolatban, az újbóli találkozás előhozta az emlékeket, és az éjszakába nyúló beszélgetések során olyan kellemes, nosztalgikus hangulatba kerültek, ami néhány pillanatra feledtetni tudta még a jelenlegi helyzetet is. Okszána azóta is a csapat mellett áll, segít a tolmácsolásban, vagy akár az adománygyűjtésben, de ő kíséri el azt is, akinek például orvoshoz kell mennie.

Az egyébként is sokat segít, ha a menekülteknek el tudják terelni a figyelmét valamivel. A szülők talán jobban magukba fordulnak, aggódnak az otthon maradt családtagjaikért, és várják, mikor térhetnek haza, a gyerekek azonban amellett, hogy most is tanulnak és próbálnak, örülnek minden egyéb programnak. A Fővárosi Nagycirkusz is szervezett például látogatást a Fővárosi Állat- és Növénykertbe, a Csodák Palotájába, az Elevenpark Játszóházba, a Korda Stúdióba, egy tűzoltó-parancsnokságra, ahol régi és új tűzoltóautókat nézhettek meg, de a gyerekek és fiatalok hajókiránduláson és kutyás bemutatón is részt vehettek.

A legkisebb közülük 5 éves, a legnagyobbak pedig 19-20 évesek – idősebb fiút nem látunk köztük, hiszen a 18 év felettiek már nem hagyhatták el az országot. Ahogy az apák, férjek is otthon maradtak, és sokan közülük részt is vesznek a fegyveres harcokban.

Okszána és a tanárok is szerveztek már programokat, például a Blue Bird Karaoke Rooms jóvoltából megünnepelhették minden olyan gyermek születésnapját, akinek a háború kitörése óta elmaradt a köszöntése: a tulajdonosok, a lett származású Irina és az ukrán származású Sasha Aizelman, amiben csak tudnak, segítenek. A XVI. kerületi Beatrix Cukrászda vezetője, Magyarné Balogh Valéria pedig a tortákról és más finomságokról gondoskodott.

Tanulni egymás kultúrájából

Az összefogás nemzeteken átívelő példája valósul meg a magyarországi művészi intézményekben. A Nemzeti Színház a beregszászi társulatot fogadta be, a dolgozóknak és a színészeknek szállást és munkát is biztosítottak. Ugyanilyen összefogás jött létre a cirkuszművészetben a Nemzeti Cirkuszművészeti Központnak, az INspirál Cirkuszközpontnak, a Baross Imre Artistaképző Intézet Szakgimnáziumnak, a Recirquel Társulatnak és a Balance Akrobatika & Torna Clubnak köszönhetően. Fekete Péter, az Emmi kultúráért felelős államtitkára a Fővárosi Nagycirkusz március 17-i rendkívüli társulati ülésén azt mondta, hogy ebben a helyzetben „tanulhatunk egymástól, egymás kultúrájából, szakmai tudásából”.

Fekete Péter hangsúlyozta, hogy minden művész felé ugyanolyan szeretettel kell fordulniuk, ahogy eddig. „Példát kell mutatnunk egymásnak és a világnak, hogy a cirkuszművészeten belül bőrszínre, politikai helyzetre, ideológiai gondolkodásra, identitásra való tekintet nélkül, egymásba vetett hittel, együtt dolgozunk.”

Hasonlóan fogalmaz Okszána is, hiszen a volt Szovjetunió területén nagyon sok nemzetség él – Harkovban is volt templom, mecset, zsinagóga, és az ő családjában is több nemzetiség, orosz, ukrán, örmény, tatár, zsidó, lett, lengyel keveredik –, és fel sem merül, hogy az orosz művészeket bármilyen hátrányos megkülönböztetés érje. A csoportban is vannak orosz származásúak, ezért Okszána még táncművész kollégái figyelmét is felhívta rá, hogy ők még véletlenül se kerüljenek kellemetlen helyzetbe. Ahogy az orosz anyanyelvű Okszána fogalmaz: a határok a fejekben, és nem szívekben vannak. Az asztalnál is oroszul folyik a művésztanárokkal a társalgás, ez a közös nyelv, amit mindenki ért.

Miközben beszélgetünk, nem áll meg a szervezés, az adminisztrációs munka sem. Papírokat kell kitölteni, adományokat koordinálni, kitalálni, ki hol tudna dolgozni. A felnőttek egy része a fiatalok felügyelete mellett önkéntesként segítheti az intézmény munkáját, a művésztanárok pedig hivatalosan is munkát tudnak vállalni a szakterületükön.

Közben április 16-ra, a cirkuszi világnapra közös fellépést terveznek az ukrán és a magyar artistanövendékek, októberben pedig a Fővárosi Nagycirkusz Szinergiák műsorsorozatának keretén belül a Kijevi Cirkuszi és Művészeti Akadémia Circle című produkcióját mutatják be, tulajdonképpen „véletlenül”, hiszen ezt már akkor így tervezték, amikor még nem tört ki a háború.

(Borítókép:  Okszána Jegonyán 26 éve Magyarországon él, ő segít többek között tolmácsolni.  Fotó:  Nagy Tamás / Index)