Zseniális sztorik a magyar beat és a rock hőskorából

A könyv nettó 250 oldal, ami az egyik előnye. Ugyanakkor ez a hátránya is, mert ha az ember megérte koncertrajongóként ezt az időszakot, akkor simán elfogyasztana még 250 oldalnyi visszaemlékezést azokból az időkből.

Némi idővonal, diósgyőri Vúdsztok

Az is segítette volna az eligazodást, ha a könyvben megjelent visszaemlékezések civil szerzőiről (hangsúlyozom, nem a zenészekről beszélek!) legalább egy-két apró momentum kiderül, hogy miért éppen ő ír vagy beszél. Sokukat persze magam is ismerem sajtómúltamból, de egy részük teljesen ismeretlen, ami persze semmit nem von le visszaemlékezésük lényegéből.

A kötet igyekszik némi idővonalat követni és a hatvanas évek elejét tartja meg kezdőpontnak, és az építkezés elemei a sorra megjelenő – elsősorban – fővárosi klubok voltak. A klubok története pedig szorosan kötődik a hazai beatkorszak legmeghatározóbb zenekaraihoz, hiszen így lehetett anno kötni az Illést, az Omegát, vagy éppen a Metrót egy-egy műintézményhez. Tehát Vár, Bosch Klub, FMH, Metro, majd pedig a hetvenes évek második felétől az egyetemi elitklubok története, az E-Klub, vagy éppen a Kertészeti Egyetem Klubja, nekem picit hiányzott a Közgáz kissé részletesebb kibontása.

Aztán ahogyan felpörgött a hazai rockélet, jöttek az egyik zenekarból alakuló újabbak és a vadonatújak is, csakúgy, mint az újsütetű klubok, mint például a Bem Rockpart a Minivel, vagy éppen az ifjúsági parkok, legyen az Budán, Pécsett, esetleg Pestlőrincen. A P. Mobil- és a Piramis-láz, a csövesek és a digók párharca. A vadkeleten furcsán induló nyári fesztiválok, a diósgyőri Vúdsztoktól az egyszervolt Fekete bárányokig a Hajógyári-szigeten, egészen a május elsejei tabáni őrjöngésekig.

Megsárgult belépők

Ügyes szerkesztésre vall, hogy az induló hazai könnyűzene nagy csapatait, azok átalakulásait maguk az alapító nagy öregek mesélik el, röviden, lényegre törően, jó sztorikkal fűszerezve. Sajnos közülük néhányan – elsősorban a koronavírus-járvány miatt – már csak posztumusz. És a bandák ikonikus koncertjeiről pedig az egykor volt rajongók írták meg 40-50 év utáni visszaemlékezéseiket.

Egyértelmű előnye a könyvnek a felhasznált fotóanyag is. Jól válogatott, ritkán látott kordokumentumok, amelyek úgy mutatják be és meg a kezdő zenekarainkat, ahogyan korábban még nem nagyon láthattuk. Ezeknek többsége a Fortepanból, az MTI Képarchívumából, vagy éppen a zenészek magángyűjteményeiből kerültek elő.

A megszólalók köre is széles, engem Schuster Lóri történetei leptek meg a leginkább, mert ezek az eddig el nem mesélt sztorik adják igazán vissza a korszak furcsa fülledt fojtottságát. Dicséretes Czippán Gyuri megszólaltatása annyi évtized után, hiszen ha volt valaki, aki a hatalom mellől zenei újságíróként, de mindig is támogatólag látott rá erre a zenei szcénára, na, az éppen ő volt. Szellemesek azok az „ezeréves”, itt-ott megsárgult koncertbelépő-fecnik, amelyek a rajongói gyűjteményekből kerültek be a könyvbe.

Szóval közhely, de tényleg hiánypótló ez a fekete-fehérben megjelent kordokumentum-gyűjtemény, amelynek egy újabb 250 oldala szólhatna éppen azokról a kevéssé ismert, de a zenekarok megszólalásait lehetővé tevő roadoknak, sofőröknek, hangmestereknek, keverőpultosoknak, házi erősítődoboz-építőknek a történeteiről, akik és amelyek kerek egésszé tudnák tenni ezt az amúgy önállóan is megálló visszaemlékezés-gyűjteményt.

(Borítókép: Vass Norbert: Mindenki! című könyve. Fotó: Kaszás Tamás / Index)