Bőrdzsekis nők nyitottak tüzet, senki sem élte túl

„Aki megoldotta a Szellemet, az megoldotta az előadást” – vallja Tompa Gábor, akinek a – hatalmas érdeklődéssel kísért – Hamlet-rendezésével kezdődött meg a VIII. MITEM a Nemzeti Színházban. A Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója és főrendezője a Szellemben most Istent, a megfeszített Jézust látta, és ez az előadáson plasztikusan meg is jelenik: Holbein Halott Krisztus című képe úszik el a szemünk előtt minden alkalommal, amikor a darabban megjelenik Hamlet atyjának szelleme.

A nyitó előadás méltó felütése volt az egyébként a háború által megtépázott, április 20-tól május 8-ig tartó színházi találkozónak: a korábban meghívott orosz és ukrán társulatok végül nem jönnek el, lesz viszont egy izgalmas előadás vasárnap, az ukrán napon, és szerencsére láthattuk a kolozsváriakat is, akik túlzás nélkül világhírű előadásokat tudhatnak magukénak, és a mostani Hamlettel sem adták alább. Ha egy szóval kellene jellemezni a produkciót, akkor az ötletpadáré juthat eszünkbe, hiszen rengeteg szokatlan megoldás, egészen modern színházi eszköztár jelenik meg benne, csak győzzük kapkodni a fejünket.

Ketrecharc és szerzetesi fülke

Rosencrantz és Guildenstern szerepét például eleve két nő játssza – talán hogy csillogó miniruhában még erősebb legyen a Hamletet célzó csábítás –, de ha ez nem lenne elég, az előadás végén magas sarkúban, napszemüvegben és fekete bőrdzsekiben lövöldöznek. Hamlet a végén ketrecharcot vív Laertesszel, a két – női – sírásó egy rádiós vetélkedőműsorban beszélget bájosan,

a mai ruhákba bújtatott szereplők pedig időnként egy színpadba süllyesztett futópadon gyalogolnak.

Shakespeare sorain kívül más szövegek is elhangzanak a darabban, megjelenik Hamlet és Ophelia gyerekkora, utalva arra, hogy gyerekkori szerelem az övék, bizonyos jeleneteket pedig átcsoportosítottak. A gyerekkor színei a jelen fekete öltözékeivel szemben a fehér ruhadarabokon jelennek meg, a hegedülő kislány is valami elveszett és vágyott – szépséggel, jósággal, szeretettel, egymás megbecsülésével teli – értékrendet jelenít meg, és ezt támasztják alá az előadás végén egy gyermektől elhangzó sorok: ez Nehru Gandhi temetésén elmondott beszéde, az utolsó két mondat pedig II. Pál pápától való. Ez talán már kicsit sok volt a végén, a jobb, igazabb világot vágyó, igazságkereső Hamlet és ifjú társainak világképe enélkül is kirajzolódott.

Már maga az előadás is úgy született ugyanis, hogy Tompa Gábor megismerkedett a magyarországi színházi életbe új színt hozó Sztalker Csoport fiataljaival, köztük Vecsei H. Miklóssal és ifj. Vidnyánszky Attilával, és felfedezte, hogy ezeket a fiatalokat nem a hatalom, a pénz, a konzumvilág érdekli, hanem az igazság és valamilyen – nem feltétlenül vallási értelemben vett – hit, nem a megosztottságot képviselik ebben a sokféleképpen manipulált világban, hanem a közeledést, az önismereten alapuló megbékélést.

Ifjabb Vidnyánszky azóta rendezett egy Rómeó és Júliát Kolozsváron, amely nagy sikerrel megy, Vecsei „Hasi” pedig Tompa szerint képviselni tudja azt az – időnként középkori egyházi kórusművekkel aláhúzott – neoaszkéta szerzetességet, amelyet ez a gondolkodásmód jelent.

Ehhez méltón Hamlet a darabban egy szerzetesi cellában él, amelyből – miután találkozott apja szellemével – még a könyveket is kidobálja, csak egy ágy marad benne, és egy kereszt. Ez a kis kuckó szinte az egyetlen színpadi elem, ez a puritán, minimalista díszlet középpontja, e körül zajlik a cselekmény. De még ennek a fülkének is többfajta jelentése van, hol profanizálódik, például a redőnnyel, amelyet le lehet húzni, mint egy boltban, hol szakrális térré változik. Ezenkívül egy korlát látszik a drámai térben, amely a tengerpartot jelezi – ezt időnként tengerzúgás és sirályok hangja is megerősíti –, illetve a már említett futópad.

A végén jelenik meg a pankráció színhelyéül szolgáló ketrec, amelyben a végső összecsapás zajlik mai bunyósokat idéző szerelésben, és hiába használ Laertes nemtelen eszközöket, a Rosencrantzot és Guildensternt játszó két bőrdzsekis nőalak a végén mindenkire tüzet nyit, s a tűzpárbajban senki nem marad életben.

Acidparty a királyi bulin

Az utolsó jelenet is megdöbbentő, de mire idáig eljutunk, már hozzáedződünk a meglepetésekhez. Már rögtön az elején egy buliba csöppenünk, amikor a király bejelenti a házasságot, de mivel elektronikus zene szól, inkább tűnik az egész acidpartynak. Már ekkor megjelennek a kivetítőn a közeli arcok, amelyek valóban kivetítik a szereplők belső lelki történéseit, rémületüket, csodálkozásukat, örömüket, és ezek a vetített mozgóképek aztán végig velünk maradnak.

Meglepő – de nem a modern eszközök miatt – az a húzás is, hogy Hamlet nem színészekkel játszatja el az egérfogó jelenetet, hanem csapdát állít, és egyfajta családterápiaként a király, Hamlet anyja és ő maga olvassa fel a gyilkosság történetét: a király bújik a meggyilkolt báty szerepébe, akit ő ölt meg, a királynő a saját szerepét játssza, a gyilkost pedig maga Hamlet alakítja. Itt még Bergman Rítus című filmje is megidéződik azzal, ahogy az elhallgatott bűnök felszínre kerülnek.

A modernizált előadás mintegy ellenpontként a legrégibb magyar változatot, Arany János fordítását használja, amelynek elemi erejű költőisége és képisége így egyrészt feszültséget is generál, de jelzi azt a – hagyományokat, egy korábbi erkölcsöt képviselő – konzervativizmust is, amelyhez a darab igazságkereső fiataljai visszanyúlnak. Őket egyébként az előadás Wittenberg-csoportként definiálja, jelezve, hogy tanult, világlátott, erős szellemi muníciókkal felvértezett fiatalokról van szó – de nem lehet nem belehallani a Sztalker Csoportra való utalást.

Tompa Gábor rendezése ugyanakkor mégsem a fiatalok Hamletje, hanem Tompa Gáboré – ahogy ő elképzeli ezeket a fiatalokat. Ez valószínűleg nem áll egymástól távol, és minden bizonnyal további közös munkát is előrevetíthet. Ezt pedig csak üdvözölni lehet, ha a kisebbségi létben dolgozó, nagy hagyományokkal rendelkező színházcsinálók és a hazai színjátszásba berobbanó fiatalok együttműködéséből ilyen nagyszerű előadások születnek.

(Borítókép: Eöri Szabó Zsolt)