Tompa Gábor: Szólásszabadság már rég nem létezik

A Hamlet az ön mostani értelmezésében arról szól, hogy az ifjúság hogyan tudja a rendszerrel szemben megkeresni az igazságot. Ezt amióta megrendezte, azóta is így gondolja?

Talán fokozottan is, mert azt látom, hogy az orosz–ukrán háborúval párhuzamosan zajlik egy információs és médiaháború, ahol az összes konfliktusban lévő fél sokat hazudik, és nem tudunk minden egyes információt ellenőrizni. Még számítógépes játékokból is felhasználnak elrettentő képeket, miközben a valóság is elég elrettentő. És mivel egyre több a felületes hír, a manipuláció, és egy konzumvilágban élünk, a fiatalság – akiket ráadásul elsekélyesített oktatási rendszerben neveltek – nehezen igazodik el ebben az információs dzsungelben.

Mégis, vannak köztük olyanok, akik éhezik a tényeken alapuló igazságot, van bátorságuk arra, hogy kilépjenek a kényelemzónájukból, és akár nagy kockázatokat vállalva megpróbálják kideríteni ezt az igazságot.

Ez lenne Hamlet és köre, az előadásbeli Wittenberg-csoport?

Ez a Hamlet története is, amelynek a mostani változatát az ihlette meg, hogy megismertem Vecsei H. Miklóst – akivel először a Pesti Színházban, a II. Richárdban dolgoztam együtt –, és generációjában felfedeztem néhány olyan fiatalt, akik nem a szélsőségeket és az egyre nagyobb megosztást képviselik, hanem a közeledést. Ez a megbékélés csak párbeszéden és az igazságokkal való szembenézésen alapulhat. El kell fogadnunk a tévedéseinket, az elrontott ügyeinket, az elfogultságainkat: önvizsgálattal kell kezdenünk, elemeznünk és beszélgetnünk kell. Ez nagyon hiányzik ma a világból, és megpróbáltuk az előadással felhívni a figyelmet arra, hogy milyen fontos lenne a megbékélés.

A Wittenberg-csoport neve hasonlít a Sztalker Csoportéra, amely új színt hozott a magyarországi színjátszásba, és amelynek Vecsei H. Miklós mellett ifjabb Vidnyánszky Attila is a tagja: utóbbi Rómeó és Júlia-rendezése jelenleg is megy a kolozsvári színházban.

Ráadásul olyan sikerrel fut, hogy „második Ványa bácsi lett”, ami azt jelenti, hogy amint megnyílik a lehetőség, azonnal elfogy rá minden jegy.

A közös munka olyan jól sikerült, hogy már azt rebesgetik, ifjabb Vidnyánszkyt szeretné utódjának.

Nem tartom kizártnak a további együttműködést, akár valamilyen szervezeti keretek között.

A színházban nincs kompromisszum, mert az megöli a művészetet, viszont ha a politikában nincs kompromisszum, az vérfürdőhöz vezet – mondta egy éve, a világ pedig utolérte.

Most sokan hozzászólnak ehhez a témához, és a legtöbb reakció érzelmi alapon történik. Minden agresszió szörnyűség, de azért nekünk, laikusoknak – akik nem vagyunk politikusok, de azért itt élünk, ebben a világban, és követjük az eseményeket – valahogy meg kellene próbálni higgadtnak maradni, és elemezni azokat a körülményeket, amelyek egy ilyen konfliktus kirobbanásához vezethetnek. Egy őrültet, egy diktátort is meg kell próbálni megérteni, a színháznak például ez is a feladata. Mert ha egy színész eljátssza, mondjuk, Sztálint, akkor meg kell keresnie azt a pontot, ahol megérti, hogy mi az a mechanizmus, ami mozgatja.

Nagyon régen beszélnek erről a háborúról, legalább 2014 óta, és úgy érzem, most a világ újrafelosztását célzó proxyháború is zajlik a nagyhatalmak között. Ha ezt megértjük, akkor egy picit visszafogjuk azokat a heves és abszurd reakcióinkat, hogy mondjuk a nagy orosz klasszikusokat letiltjuk, és mindenkit, aki orosz, a sötét oldalhoz sorolunk. Ez tragédiákhoz vezethet, mert a kollektív bűnösség elvét hozza újra elő: ennek gyászos emlékű előzményei vannak, amiből, úgy látszik, nem tanultunk eleget. Mindenáron a békéért kell küzdeni és dolgozni: ehhez a kompromisszumhoz vezethet az olyan művészet, ami művészileg vagy esztétikailag nem hajlandó kompromisszumokat kötni, viszont tükröt tart a világnak.

Szinte közhelyszerű, hogy a kultúra híd szerepet tölthet be: ezt remélhettük a jelenleg zajló MITEM-től is, de egy idő után egyértelművé vált, hogy a programban meghirdetett orosz és az ukrán társulatok nem tudnak eljönni.

Bizony, gyönyörű lett volna, ha a háború ellenére egy szentpétervári meg egy kijevi társulatot is láthatnánk egymás mellett, de hát ez illúzió, egy sor objektív körülmény nehezíti vagy teszi ezt lehetetlenné. Miközben azok a művészek – akár Szentpétervárról, akár Kijevből –, amennyiben komolyan veszik a hivatásukat, a béke hírnökei, az emberi együttélés elkerülhetetlenségének szószólói. Amit Pilinszky így fogalmaz meg: „A nagy drámák mélyén, dübörögve vagy csendben, ott gurul, mint egy vasgolyó, az, hogy egyek vagyunk. A hősök vívják a maguk párharcát, s a mélyben gurul ez a golyó.”

Sajnos mindig az ártatlan, az egyszerű ember az áldozat, és most nehéz olyan konfliktust vagy háborút elképzelni, aminek a következményei ne az egész világra hatnának ki. De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy legalább 25 háború zajlik a jelenben, amiről nem nagyon beszélünk. Ezzel semmiképpen sem akarom a szomszédunkban dúló háború súlyosságát kisebbíteni, hiszen testközelből látjuk. Azt hiszem, a legjózanabb felfogás az, hogy az elesetteken, a rászorulókon segíteni kell, de a háborúból ki kell maradni.

Újra lesz Interferenciák Fesztivál is a kolozsvári színházban: idén mi lesz a központi gondolat?

Félelem, remény – ez tulajdonképpen ellentétpár, ugyanakkor összetartozó, összekapcsolódó kifejezések. A színházban mindig azok a legjobb pillanatok, amelyek ellentételes érzelmek egyidejű átélésére és az önmagával való szembenézésre késztetik a nézőt. Nem fogjuk megváltoztatni a világot, egy előadás után nem távozik senki teljesen más emberként, de ha érvényes, igaz, amit lát, és formailag is erős, akkor hatással van rá, és arra készteti, hogy tovább vigye és őrlődjön. Rákényszerüljön, hogy önvizsgálatot tartson és változtasson az életén.

A MITEM után visszatér az Egyesült Államokba: korábban említette, milyen káros ideológia terjed Amerikában, a kulturális emlékezet eltörlése. Javult azóta a helyzet?

Akkor kezdődött a hanyatlás és a píszíideológia az egyetemen, amikor az egyik diákomnak nem engedélyezték, hogy A szecsuáni jólélek című darabot rendezze vizsgaelőadásként, mivel azt mondták, hogy sértő kínai szereplőket fehér színészekkel játszatni. Ez a kötelező ideológia, ami eluralkodott az egyetemeken, abszurd és vállalhatatlan. Akik legyintettek, hogy ez elmúlik, csak egy divat, egy trend, azok tévedtek, mert egyre erősebben, egyre agresszívebben van jelen a közéletben, az intézmények életében és elsősorban az egyetemi, de már a középiskolai oktatásban is. Ugyanilyen ideológiákkal kezdődött a bolsevizmus, a maoizmus, a Ceaușescu-rendszer, a nácizmus is.

Én most már nem tanítok, csak vendégként tartok filmkurzust, de a diákjaimmal állandó párbeszédben állok, és mindig próbálom őket valahogy a forráshoz visszavezetni, ellenőrizzék például, hogyan lehet a biológiai tényeket megmásítani. Miért nem játszhat nő férficsapatban? Azért, mert az egy férficsapat – a szexuális orientáltság teljesen más, és azt mindenkinek jogában áll megválasztani. Ehhez az agymosáshoz az ideológia ugyanúgy áll hozzá, mint ahogy Mao idejében a vörösgárdisták elhitették, hogy ki a nép ellensége. Ez álszabadság, amit beadnak a fiataloknak.

Ez a szűkülő szabadság összehozhatja a mérsékelt liberális és a mérsékelt konzervatív gondolkodókat?

A liberalizmus eszméjét éppen ezek a progresszívnek mondott liberálisok járatták és járatják le továbbra is. A liberalizmus eszméjében sok érvényes gondolat van, és egy művésznek mindig vannak liberális érvei, hiszen az egyenlőséget, a szabadságot, a társadalmi igazságosságot képviseli. A szólásszabadság vagy a kifejezés szabadsága azonban már rég nem létezik, az Egyesült Államokban nem mondhatja el valaki a véleményét a véleménydiktatúrával szemben.

De nem kell föltétlenül meghatározni magunkat politikailag, inkább az emberség perspektívájából kell közelíteni a dolgokhoz. A másik megértése és elfogadása nagyon nehéz napi gyakorlat. Magunkkal kell kezdeni azt a kíméletlen önvizsgálatot, amiben belátjuk, hogy mi az, amiben türelmetlenek, intoleránsak voltunk, mit próbáltunk ráerőltetni a másikra. Ezek dominanciaharcok, hogy hatalmat nyerjünk akár egyéni, akár csoportos vagy politikai szinten.

A színházban egymás mellett ülünk, és nem kérdezzük meg, hogy ki milyen párthoz tartozik, ki mire szavazott – csak el kell jönni, előítéletektől mentesen. Ha eleve azt mondja valaki, hogy ebbe és ebbe a színházba nem megy el, mert az ilyen vagy olyan politikai beállítottságú, úgy nem lehet megoldani dolgokat. A szélsőségeket mindig ki kell rekeszteni a diskurzusokból, és közelítenünk kell egymáshoz, ami tényeken, a valóságon alapszik. Ezért nehéz a mai Hamletek dolga, hogy ebben a kusza, manipulált információs dzsungelben eligazodjanak, és megtalálva a saját hangjukat, egymás elfogadását keressék. Ez most nagyon távolinak látszik.

(Borítókép: Tompa Gábor. Fotó: Karip Tímea / Index)