A felesége miatt hűlt ki az ágya, ezért beperelte

Tormay Cécile neve hallatán valami dagályos és avítt szöveg juthat az eszünkbe, de legalább is múlt század eleji gondolatok és szófordulatok, ezért is hat mellbevágóan az élmény, hogy az egyik legüdébb, legszórakoztatóbb, legönironikusabb előadás született róla, amit manapság színházban látni lehet.

És ha valaki azt gondolná, hogy olcsó fogás aköré darabot írni, hogy egy ismert nőt leszbikusság vádjával pörbe fognak, rögtön leszögezhetjük: tényleg nem ez az érdekes a műben, de még csak nem is az, amit az író, Szabó Borbála hangsúlyozott az Indexnek adott interjújában, nevezetesen, hogy mindezt jobbról és balról is másképp kommentálják – akkor is és most is.

A legérdekesebb az, amilyen finom humorral és távolságtartással kezelik az alkotók ennek a megosztó írónak a korban is nagy visszhangot keltő ügyét. Nem csámcsognak rajta, nem születnek morális eszmefuttatások, Tormay Cécile pedig nem kerül méltatlan helyzetbe sem az írói munkássága, sem a vélt vagy valós kapcsolata miatt. Pedig nagyon vékony jégen kellett egyensúlyozni, könnyen bele lehetett volna csúszni egyik vagy másik „megoldásba”. Egy esendő, mégis büszke és már-már szerethető nőt látunk.

Szakmai leskelődés

A kiindulópont nyilván maga a Cécile című dráma, és az, hogy az írója felfedezte a korabeli vallomások és egyáltalán az egész ügy abszurditásában a vígjátéki lehetőséget. A másik, hogy mindezt olyan színészek adják elő, akiknek minden hangsúlya és szemvillanása annyira vicces, hogy fel sem tűnik, hogy javarészt bírósági pulpituson elmondott szövegeket hallunk. Persze már ezek a vallomások is szórakoztatók, de a különböző karaktereket játszó három színész szájából elhangzó sok „mondotta”, meg „szégyenlette”, meg „bűncselekvény” hallatán nem lehet komolynak maradni.

Mert itt van mindjárt Janklovics Péter. Jó, róla eleve az jut eszünkbe, hogy vicces, de ahogy előadja a grófot, aki elpanaszolja, hogy a felesége miatt hűlt ki az ágya, illetve a portást, aki puszta szakmai érdeklődésből fúrt lukat a hálószoba falába – elvégre egy portásnak mindenről tudnia kell, kérem alássan –, az annyira szórakoztató, hogy maga sem tudja visszatartani a nevetést. Ilyet színházban ritkán látni, biztos nem is „profi” játék, de a nézőnek rendkívül felszabadító.

Aztán itt van Enyedi Éva, aki úgy tudja forgatni a szemét, hogy egyszer kissé korlátolt és közönséges szolga, akinek azért megvan a magához való esze, a következő pillanatban pedig olyan csábos úrinőként jön be mint Zichyné Pallavicini Eduardina grófnő, sokgyermekes, katolikus családanya, hogy még a vadbarom férje is újra beleszeret. Janklovics portásával fergeteges párost alkotnak a civakodó alsóbb néposztály gyermekeiként, úrinőként pedig annyira bájos, és olyan finoman adják elő az Urbanovits Krisztina által alakított Tormay Cécile-lel való kapcsolatot, legyen az bármilyen természetű, hogy megértjük a vonzalom mögött húzódó érzelmi rezdüléseket.

Rossz kézbe fogott villa

Urbanovits Krisztina pedig egész egyszerűen fergeteges. Egyszerre melegséget árasztó anya, aki kebelére vonja nemzetét, és büszke, bátor nő, aki a bíróságon egyszerűen csak azt mondja: nem kíván semmit hozzáfűzni a vallomásokhoz, annyira méltatlan hozzá ez a pör. Az írói munkásságát tekintve egyszerre magabiztos és esendő, ahogy a nézőket kérdezgeti, ki melyik regényét olvasta, és ahogy A régi házat vagy a Bujdosó könyvet ajánlgatja.

Egyébként is szenzációsan játszik a nézőkkel, olyan kedves interakcióba keveredik velük, hogy mindenkinek mosolyt csal az arcára. S mindezt jól eltalált iróniával teszi, neki köszönhető, ha az előadás végére közelebb kerülünk ehhez a furcsa, megosztó nőhöz.

A darabban ő játssza Tormay Cécile anyját is, aki a sírból tér vissza a pör idejére, hiszen meg kell védenie a gyermekét, és felsejlik a kemény családi élet, ahol a kis Cécile-t az anyja sztárolja, hiszen már négyévesen olvas (mit olvas, falja a könyveket!), majd több nyelven elmerül a világirodalom óceánjában, de az anyja egy pillantásából tudja, ha rosszat csinált – például a jobb kezébe fogta a villát –, és ezért el kell hagynia az étkezőasztalt.

A színészek játékát látva könnyen abba a hibába eshetünk, hogy mindezt magától értetődően teszik, és valószínűleg a rendező munkáját dicséri, ha nem érezzük, hogy mindenáron rájuk akarja erőltetni az elképzeléseit, de a darab egész hangvételében ott van Stefanovics Angéla, aki ügyes megoldásokkal mozgatja a puritán térben a szereplőket.

Az előadás kezdetén például látunk két korabeli szoknyát a falra szegezve, amiről gondolhatjuk, hogy hangulatfestő díszletelemek (látványtervező: Tringer Bea és Varjú Ágnes), aztán nagyon is fontos szerepet kapnak, de a padláson való nyomozás, a folyosóra való kilépések, kirohangálások, a hangbejátszások, a zseblámpa, a nem működő mikrofon mind-mind olyan ötlet, amely nem telepszik rá az előadásra, de épp elég mozgalmasságot hoz.

Csavar a csavarban

A végén Urbanovits Krisztina Cécile-ként a közönséghez fordul, és kissé nehezményezi, hogy a leszbikus pör jobban érdekel minket, mint a haza szolgálatjában végzett tevékenysége – de mindegy, mindegy, nem baj, siklik el efölött is nagylelkűen. Az már jobban fáj neki, hogy nem olvassák, hogy elfeledték.

A legeslegviccesebb azonban az a fordulat, ahogyan a meghajlás után – vagy amit mi már annak hiszünk – elkezdenek a szereplők frusztrált színészekként viselkedni, akik épp előadtak egy darabot Tormay Cécile-ről, mert hát „nem én tehetek róla, hogy idén csak Tormay Cécile-ről szóló darabbal lehetett pályázni, b... meg!”. És kiderül, a színészek által játszott színészeket is megosztja az író, egyikőjük indulatosan kérdezi, hogy azért lehet Tormayt olvasni, „vagy dutyiba zárnak érte liberálisfalván?”.

Az előadást 16 éven felülieknek ajánlják, legkevésbé azért, mert magát a leszbikus aktust ecsetelnék a vallomásokban, inkább, mert a darab jólesően szabadszájú, a szereplők néven nevezik a dolgokat, vagy megengednek maguknak egy-egy felszabadító káromkodást. Meglepően tisztító hatása tud lenni annak is.

(Borítókép: Gulyás Dóra)