Láttam a páni félelmet, amit a háborúban érezhetett, mielőtt szembenézett a halállal

Az egészen különleges hangulatú Kugler Art Szalonban beszélgetünk, amelyhez többszörös kapcsolat fűzi.

Itt mutattuk be a Héjanász – Ady. Léda. Párizs. című színdarabot, és itt dolgozik Surányi András, aki a készülő Böll közlegény megmentése című film producere is. Pont most érkeztünk meg az utómunka-stúdióból. A narrációt vettük fel a filmhez: ifjabb Vidnyánszky Attila és Bata Éva olvasta föl Heinrich Böll leveleit.

Mit kell tudni ezekről a levelekről?

Böll a második világháború alatt végig levelezett a szerelmével. Már 1939-ben, 22 évesen szeretett volna író lenni, de Adolf Hitler úgy döntött, hogy az ilyen korú fiatalembereknek be kell vonulniuk a Wermachtba. Heinrich Böll kényszerűen felvette az egyenruhát. Úgy tartotta magában a lelket, hogy hat éven keresztül közel 1300 levelet írt a menyasszonyának, későbbi felségének, Annemarie-nak. Ezekre a levelekre alapoztam a monológot, amely a Böll közlegény megmentése című film vezérfonalát jelenti.

Főhősömnek a szerelem és az erős keresztény hit segített abban, hogy testileg, szellemileg és erkölcsileg túlélje a háború borzalmait. 1944-ben sebesültként néhány hónapig Sepsiszentgyörgyön, Debrecenben és Szentesen lábadozott. A magyarországi élmények meghatározók voltak számára, itt kristályosodott ki a humanizmusa és a pacifizmusa, amelyet aztán egész életében képviselt. Bizonyos regényeibe, elbeszéléseibe ezeket a magyarországi élményeket be is építette.

A fiatal Böll ezek szerint ifjabb Vidnyánszky Attila, de akkor ki Áfra János költő?

Ő is Böllt alakítja. Ifjabb Vidnyánszky Attila a hang, Áfra János pedig a test. A filmem hibrid műfaj: olyan dokumentumfilm, amely tele van fikciós jelenetekkel, mert a történetet le kellett forgatni. A filmben való fizikai jelenlétre nem színészt akartam felkérni, hanem olyan valakit, aki alkatilag és organikusan alkalmas a feladatra. Egy bölcsészt, akinek a kezében nem áll jól a fegyver, és látszik, hogy viszolyog a náci egyenruhától.

Áfra János nem színészként működik a filmben, nem az arcát mutatjuk, hanem inkább a mozgásán, mozdulatain keresztül ábrázoljuk a karakterét. Böll leveleinek felolvasását viszont profi színészre szerettem volna bízni, aki sokoldalúan és mégis természetesen tudja használni a hangját. Ő lett ifjabb Vidnyánszky Attila, aki tehát nem jelenik meg a filmben, csak a hangját halljuk.

Mindig az ilyen lehetetlen feladatok inspirálják?

Az alkotómunkában az a nehéz, hogy az elején nagyon sokat kell egyedül dolgozni. Teljesen egyedül, és ráadásul ingyen. Meg kell írni érthetően és letisztultan, hogy mit, miért és hogyan szeretnél csinálni. Először neked kell hinned a műben, és ha te már kellően szereted, akkor lehet esélyed arra, hogy megszerettesd másokkal annyira, hogy ők is fontosnak és értékesnek tartsák, és adjanak rá pénzt.

Szerencsére a Nemzeti Filmintézet (NFI) a projekt mellé állt, és folynak tárgyalások koprodukciós partnerekkel is. A 7,1 millió forintos NFI-támogatás arra elég, hogy a szuper kollégáimmal szerelemből és kreatívan el tudjuk készíteni a filmet. Nyilván nem lesz hollywoodi produkció, de nem is ez a cél, hiszen ez egy dokumentumfilm: az a fontos, hogy őszinte és reális legyen.

A kutatás időszaka számomra mindig nagyon izgalmas: ülök a könyvtárban vagy a levéltárban, és közben senki nem tudja, mit csinálok, mert a fejemben egy másik világ zajlik; napokig, hetekig, hónapokig, évekig is képes vagyok ebben élni. Ez olyan, mint a drog, ott toporgok már 9-kor, és várom, hogy kinyisson a könyvtár. Nem is lehet úgy csinálni, ha nem vagy az anyagba szerelmes, mert ez nagyon hosszú munka: a forgatókönyv például először 190 oldal volt, ebből lett harminc.

A forgatókönyvet is ön írta?

Igen, de a levelek megszerzésében és a fordításban Bernáth Árpád szegedi professzor, az egyik legnagyobb hazai Böll-kutató segített. A film három hónapról szól, körülbelül 130 levél alapján. Digitálisan kaptuk meg először ezeket a leveleket, begépelve. Aztán most március végén voltunk Kölnben forgatni. Egyrészt találkoztunk Böll egyik fiával, Renével – interjút is tudtunk vele csinálni másfél év szervezés után –, másrészt fogadtak minket a kölni levéltárban. Nem tudom leírni azt az érzést, amikor négy év után egy patikatisztaságú kutatószobában ülve várok, majd belép a levéltár három munkatársa kesztyűben, maszkban, köpenyben – a kezükben három nagy kartondobozzal.

A dobozok pedig az eredeti, kézzel írott, a második világháború mocskától koszos leveleket rejtik. Például azt, amelyiket Böll 1944. május 30-án a lövészárkokból írt ceruzával a feleségének, Annemarie-nak. A levél eljutott a szétbombázott Kölnbe, és a nő megőrizte. Majd közel nyolcvan évvel később, 2022. március 24-én a kezemben tarthattam, és láthattam azt az egzaltáltságot és páni félelmet az íráson, amelyet Böll érezhetett, mielőtt szembenézett a halállal... Most is kiráz a hideg.

Hol találkozott először ezekkel a levelekkel?

Egyébként vajszívű anyukaként a kislányomra két dolgot ráerőltettem: az egyik az úszás, a másik a múzeumba járás. Egy esős vasárnap délelőtt mondtam, hogy na, megyünk a Petőfi Irodalmi Múzeumba! Épp nyílt ott egy Böll-kamarakiállítás. Amikor gimnazista voltam, Böllnek nagy divatja volt, ezért is érdekelt az anyag. A kiállításon láttam meg az egyik képaláírásban, hogy Böll a háború előtt döntötte el, hogy író lesz, majd a II. világháborút végigszolgálta gyalogosként – ez a legalsó katonai fokozat, és soha nem hagyta, hogy előléptessék, mert sejtette, hogy ennek nem lesz jó vége. A hat év alatt 1300 levelet írt a feleségének, ebből 130-at Magyarországról. Ezt a mondatot elolvastam, és tudtam, hogy ebből valamit szeretnék csinálni. Ez pont olyan, mint a szerelem, megmagyarázhatatlan, hogy miért pont Ő kell.

Miért foglalkoztatja ennyire a múlt?

Mert rengeteget lehet tanulni belőle. Szerintem a világon minden megtörtént már, mindenre van példa a múltban. Akár a szerelemben, akár a háborúban. Legfeljebb a dimenzió változik. És bár látszólag körülvesz minket egy modern világ, az emberi lélek alapjaiban nem változott. A rossz, az aljas, a gonosz vagy akár a jó, a segítő, a tiszta ugyanúgy jelen van. A régiek a saját kárukon tanultak, már megtalálták a válaszokat a mi kérdéseinkre. Bölltől azt lehet megtanulni, hogy egy ilyen világégés mocskában hogyan lehet hat éven keresztül túlélni. De a recept bármilyen olyan helyzetre alkalmazható, ha az ember kiesik a komfortzónájából, vagy kikényszerítik onnan.

Készített már egy hangjátékot is a nagyszülei és Márai naplóiból, ugyanerről az időszakról. 

Hat éve „élek” a II. világháborúban – igazi csajos dolog, nem? Először Az erdélyi arisztokrácia diszkrét bája című dokumentumfilm-sorozatot készítettem. Egyébként ott is egy mondat ragadott meg. Az, hogy az erdélyi arisztokrácia intézményét egyik napról a másikra eltörölték. El lehet-e törölni négy-ötszáz évet így, és mi a következménye? Aztán amikor kezembe került az apai nagypapám II. világháborús hadifogolynaplója, az óriási döbbenet volt: úgy élt le egy életet, hogy nem beszélt ezekről az élményeiről.

Az apai nagymamának is megvoltak a II. világháborús visszaemlékezései. Teljesen letaglózott, hogy min mentek keresztül: a kiszolgáltatottság és a gonoszság minden árnyalatát meg kellett ismerniük – cserébe csekély mértékű és nagyra értékelt jó dolog is történt velük szerencsére. Nagyanyám sem beszélt az emlékeiről soha, mindig csak elszólások voltak a családon belül. Ha turkáltunk a tesóimmal az ételben, azt mondták: a háborúban biztos megennéd! Vagy: csak háború ne legyen – hú, ezt hányszor hallottam! Vagy amikor lelkesen beszéltem a barátnőimről, akkor a nagyapám közölte, hogy nem békében tudod meg, ki a barát, nem is háborúban, hanem hadifogságban. Elhangzott egy ilyen súlyos mondat egy vasárnap délután, de se előtte, se utána semmi.

Aztán elolvastam Márai Sándor Naplóját 1944-től 48-ig, és rájöttem, hogy hasonló dolgok történtek vele. Nagyszüleim és Márai írásaiból készült a Naplók a vérzivatarból című, hétrészes hangjáték. Munka közben lett számomra világos, hogy a családunkban ezek a második világháborús történetek, mivel nem lettek kibeszélve, valamilyen módon megismétlődtek. Azok a rettegések, féltések, viták, utazások, dinamikák, reakciók mind megtörténtek, megtörténnek újra. És ez lehet, hogy így lesz hetedíziglen.

A Böll-filmben mindez hogy jelenik meg, hogy folytatódik?

A nagypapám is volt katona, harcolt, mielőtt szovjet hadifogságba esett, majd két és fél évig kényszermunkatáborban várta a szabadulást. (Böll egyébként rettegett attól, hogy szovjet hadifogságba kerül.) Engem nagyon érdekel a túlélés lehetősége, művészete – a mindennapi helyzetekben is. Hiszen valamilyen módon erről szól az élet. Adódtak nekem is cudar szituációk az életemben, amikor örültem volna, ha valaki megoldást ad a kezembe.

Böll esetében lenyűgöző például az, hogy ő és a felesége is végig hitt abban, hogy túlélik a háborút, és Heinrich utána író lesz. Ez biztos, hogy nagyon erős hajtóerő volt. Böll mindig megtalálta azokat kiskapukat ezekhez a céljaihoz, amelyeken keresztül remény volt a túlélésre, ahol kvázi dezertálni tudott, elsősorban azért, hogy ember maradhasson. Az ő túlélőcsomagjában a hit, a szerelem és a saját magába vetett bizalom volt.

A cím miért utal ennyire direktben a Ryan közlegény megmentésére?

Sajnos, erre nincs válaszom. Egyszer csak ez a cím ugrott be. Nekem egyébként ez a Spielberg-film nem tartozik a favoritjaim közé, mert szerintem egy háború ábrázolásakor jóval egyszerűbb bemutatni azt, hogy tengernyi katona temérdek fegyverrel lövi egymást, elvérzik és meghal. A háború számomra nem ez. Szerintem sokkal nagyobb rombolás történik belül, a lelkekben, amiből lehet, hogy egész életedben nem tudsz felépülni. A szerelmet is úgy a legegyszerűbb elmesélni, hogy a naplementében csókolózik egy tökéletes testű pár a tengerparton, közben lágy zongoramuzsika szól. De szerintem a szerelem nem ez, nem ez a lényege, hanem egy sokkal bonyolultabb és megfoghatatlanabb dolog.

Mikor fogják a filmet bemutatni?

Ha minden jól megy, december 10-én: ez az irodalmi Nobel-díj átadásának időpontja, és idén lesz ötven éve, hogy Böll – a II. világháború után első német íróként – a Csoportkép hölggyel című művéért megkapta az irodalmi Nobel-díjat.

(Borítókép: Szederkényi Olga. Fotó: Karip Tímea / Index)