Csányi Sándor és Tenki Réka a lehetetlenre vállalkozott, és sikerült nekik

A holokauszttúlélő Edith Eva Eger könyve különösen összetett, izgalmasan megírt alkotás, az egyik legnagyobb hatású mű, ami az utóbbi időben megjelent. Természetesen kiderül belőle, hogy mi történt ezzel a fiatal lánnyal – aki ma világhírű pszichológus, és 90 fölött is segít másoknak túlélni a traumáikat –, de alapvetően 

amely saját texasi rendelőjében kezdődik, és a coloradói Fort Carsonban ér véget, ahol Edith az éppen Afganisztánból visszatérő 71. gyaloghadosztálynak tart beszédet.

Közben megjárjuk Kassát, Auschwitzot, Bécset, Pozsonyt, Izraelt, Amerikát, bepillanthatunk számos terápiába, és szép lassan összeáll előttünk Edith Eva Eger tudása, filozófiája, pszichológusi hitvallása, amely abból táplálkozik, amit megélt és amit tanult. Ezt össze is foglalja néhány fontos mondatban, hogy magunkkal tudjuk vinni, de csak akkor tudjuk igazán magunkévá tenni és akkor nem érezzük közhelyesnek, ha végigmegyünk vele a fájdalmak, veszteségek, traumák és felismerések állomásain.

Tánc Mengele előtt

Ezek pedig egyáltalán nem csupán a II. világháborúhoz és a koncentrációs táborhoz kapcsolódnak – maga Auschwitz a könyvben alig ötven oldal –, számos csalódást, kudarcot, félelmet, megaláztatást, nehézséget kellett átélnie előbb is és később is, ahogy mindannyiunknak, de amilyen kendőzetlenül beszél minderről, úgy érezzük, elhihetjük neki azt is, hogy van megoldás,

Mindezt színházi előadás keretei között megmutatni szinte lehetetlenség, Tenki Réka és Csányi Sándor is csak arra vállalkozhatott, hogy a Székely Csaba által színpadra alkalmazott könyvből a fő történeti szálat elmesélje, onnan, amikor a 16 éves balettnövendék és tornász először szembesül azzal, hogy zsidó származása miatt nem mehet az olimpiára, odáig, hogy 53 évesen visszamegy Auschwitzba, hogy visszataláljon régi önmagához.

És közben látjuk az egyszerű színpadon a festett hátteret, a vonatsíneket, a koncentrációs tábor híres főbejáratát, a rámpát, a szelekció helyszínét, ahol ki balra ment, a biztos halálba, ki jobbra, és látjuk a barakkokat, ahol egy nappal azután, hogy az édesanyját gázkamrába küldték, Edithnek táncolnia kellett Mengele előtt. Ekkor hangzik el az a mondat, amelyet Edith az édesanyjától hallott, és amely annyiszor segített neki:

Nem tudjuk, hova tartunk, nem tudjuk, mi fog történni, de senki sem veheti el tőled azt, amit a fejedbe raksz.

Aztán látjuk a hullahegyet, ami alól egy amerikai katona húzza ki Edithet, és M&M’s cukrot tesz a szájába, a vonattetőt, amelyen utaznak – előbb élő pajzsként, aztán mert már a háború után zsidók csak ott utazhattak –, megéljük velük, miért döntenek úgy, hogy nem Izraelbe mennek, hanem Amerikába, ahol egyáltalán nem fogadják őket tárt karokkal, ahol bevándorlóként mindenért keményen meg kell dolgozniuk. Mindebben a vetített háttéren kívül csupán egy ládaként is funkcionáló festetlen pad van a színészek segítségére, és néhány egyszerű jelmez.

Könnyek a nézőtéren

A szöveg oroszlánrészét természetesen a főhőst játszó Tenki Réka mondja, Csányi Sándor pedig finoman rajzolja köré a történetben felbukkanó figurákat: hol a rossz hírt közlő edző, hol Edith kamaszkori szerelme, hol Mengele, hol a dadogós férj, Béla. És újra és újra beúszik az előadás betétdala, Schubert f-moll fantáziája, amelyet – valószínűleg A napfény íze című film miatt – a II. világháborúhoz, a zsidóüldözésekhez kötünk.

A történések közepette pedig elhangzanak a könyv legfontosabb mondatai, és szép lassan itt is összeáll mindaz a tudás, filozófia és pszichológiai tapasztalat, amit Edith Eva Eger el szeretne mondani nekünk, hitelesen, nem közhelyesen. Többek között ez:

Te döntesz. Arra figyelsz, amit elvesztettél, vagy arra, ami még megvan.

Ezt a mondatot választották az alkotók a darab mottójául is, ami megvilágítja, miért A döntés a mű címe.

A végén pedig elhangzik egy monológ, amelyben a főhős elmondja: sokáig nem tudta magának megbocsájtani, hogy Mengele kérdésére az igazat mondta, vagyis hogy aki mellette áll, az az anyja, és nem a nővére, és ezzel a biztos halálba küldte, hiszen így balra kellett mennie.

Tenki Réka szépen, egyszerűen és átélhetően mondja, a nézőtér soraiban pedig többen a könnyeiket törölgetik, a meghajláskor pedig alig akarják elengedni a színészeket.

Házaspáros produkciók

Tenki Réka és Csányi Sándor először áll együtt színpadon. Rezes Judithoz és Szabó Győzőhöz (akik évek óta játsszák nagy sikerrel a Loveshake – Az élet összeráz című estjüket), illetve Gryllus Dorkához és Simon Kornélhoz (akik Dobray Sarolta Üvegfal című regényét állítják színpadra) hasonlóan úgy döntöttek, házaspárként is belevágnak egy produkcióba, amiben hisznek – és milyen jól tették. Tenki Réka az Egyasszonnyal, Csányi pedig a Hogyan értsük félre a nőket? című önálló estjével már belekóstolt abba, hogyan lehet a társulati kereteken kívüli sikert elérni, és nyilvánvaló, hogy ezekre a saját vagy olvasmányélményekből születő, a közönség rezdüléseire rugalmasan reagáló előadásokra szükség van.

Jelenleg ez a legfontosabb történet az életemben. Nemcsak azért fontos, mert Rékával ez az első közös színházi munkánk, hanem azért is, mert azt érzem, 47 éve arra várok, hogy elmesélhessem ezt a történetet. Szeretnénk, ha ezt ti is átélnétek velünk. Mi azóta nem tudjuk elfeledni, amióta először elolvastuk. Reméljük, ez veletek is így lesz

– mondja Csányi Sándor. Az előadást sem lehet elfelejteni, de az sem fog csalódni, akinek a darab felkeltette az érdeklődését, és ezek után elolvassa Edith Eva Eger könyvét is – vagy újraolvassa, mert újabb momentumok váltak fontossá, és mert nem lehet elég erőt meríteni belőle.

(Borítókép: Csányi Sándor és Tenki Réka. Fotó: Horváth Judit)