Az a szó, hogy „zsidó”, nincs benne

Furcsa leírni egy mérhetetlen szenvedésekről – Auschwitzról és azon is túl – szóló műről, de Seres László Láger sztornó című könyvét jó olvasni. Azt nem mondom, hogy szórakoztató, mert időnként összeszorul az ember szíve – például amikor a lágerekből mit sem tanulva mai borzalmakkal és saját közönyünkkel szembesülünk –, de felszabadító a tudat, hogy meg lehet élni az érzéseinket, el lehet mondani a legsötétebb félelmeinket, vállalni lehet a megalázottságot, a kirekesztettséget. Mindezt pedig pont úgy mondhatjuk el, ahogy mi gondoljuk, ha a holokausztról a személyiségünkből fakadó – egyáltalán nem vicces, inkább fájdalmas és keserű – iróniával tudunk vagy szeretnénk beszélni, akkor úgy.

Előtte még végignézi, ahogy a turisták – iPoddal és okostelefonokkal – bejárják a népirtás színhelyeit, meghallgatja az Élet Menete elnevezésű politikai giccs szónokait, majd minden elcsendesedik, András egyedül marad. Van kávéautomata, wifi, konditerem és tetoválószalon, tud zenét hallgatni, még ételt is rendelhet a környező éttermekből, amit átdobnak a falon, minden adott tehát, hogy kényelmesen el tudjon itt tölteni hány napot vagy hetet, mert szembe kell néznie, és pont itt kell szembenéznie a traumáival, az Elmondhatatlannal is.

A János Kórház kéménye

Nem meghalni jöttem Auschwitzba, azon már rég túl vagyok. De akkor mégis mi a halált keresek itt, teljesen egyedül a Stammlager 10-es épületének emeletén, ölemben a laptopommal? Saját magamat, vágom rá túl gyorsan a túl nyilvánvalót, csak hogy ne kelljen most mélyebbre ásni, és már látom is magam valami akciós önismereti lágertúra résztvevőjeként: ha ez nem all inclusive, akkor semmi. De most komolyan, éppen itt fogom megfejteni azt, amire egy életen át nem jöttem rá? És ha van olyan, hogy a tettes visszatér a tett helyszínére, akkor van olyan is, hogy az áldozat, illetve közvetlen leszármazottja visszatér oda? És ha igen, miért, mégis mit akarna ott?

A kisregény első síkja a személyes emlékekkel teli történet, a családi elhallgatások, iskolai és egyéb tábori konfliktusok elbeszélése, amelyből kiderül, hogy „a láger bennünk van”, a holokauszttúlélő anya „lágert szül” a fia köré, és az már velük marad: „anya, én meg már mióta a te lágeredben élek”, mondja András. Előkerülnek megmagyarázhatatlanul szorongató álmok, egy gyerekkori műtét fullasztó emléke, amikor gázmaszkot szorítanak az ember arcára, és azt kell belélegezni, és bár mindannyiunknak megvan, hogy a János Kórház barna téglás pavilonjai a hatalmas kéménnyel mennyire emlékeztetnek egy koncentrációs tábor barakkjaira, ezt így leírni sose mertük volna.

A társadalomkutató András aztán az önként vállalt magányban időnként előveszi a laptopját, a jegyzeteit, és ezeken keresztül jutunk el a regény második és harmadik síkjához – ahogy Seres László a könyvbemutató beszélgetésen mondta: 

Először emlékezetpolitikai dimenzióban gondolkodik arról, mit mond a táborok maradandósága, az, hogy fizikai valójukban is itt vannak velünk, nem csak az utódok lelkében, mit jelent, hogy „soha többé!” – mindig csak azt, hogy meg kell akadályozni valami kis szélsőjobboldali párt megerősödését.

A koszovói albánok és a halálkamion

A harmadik síkon pedig eljutunk a napi politikához, ami ahhoz is elvezet, hogy mi tette lehetővé a népirtást: a nácik nem az űrből szálltak le, itt voltak már előtte 12 évig, de a mában is felfedezhetjük Auschwitz nyomait. A boszniai etnikai tisztogatás, a koszovói albánok elüldözése idején is „fejkendős, lemondó tekintetű nénik álltak a vasúti peronon, égtek a házak, láttuk a tömegsírokat, idősek, gyerekek meneteltek hosszú sorokban, tényleg már csak sárga csillag hiányzott”, Európa pedig

atlétatrikóban, sörrel a kezében bámulta a tévében az új 1944-et.

De gondolhatunk a magyar halálkamion ügyére is, amikor 71 ember fulladt meg az embercsempészek hűtőkocsijának 14 négyzetméteres rakterében: halálukat olyan hosszú ideig tartó oxigénhiány okozta, hogy „lényegesen rosszabbul jártak, mint ha az auschwitzi gázkamrában végezték volna”. A főhős, András Auschwitz-szűrőjén itt leginkább az a momentum akadt fent, hogy Európában pár évtized után ismét el lehet tervezni, illetve jéghidegen számításba lehet venni embercsoportok fulladásos halálát.

És a sornak még nincs vége, mi is akadhat fent ezen a bizonyos szűrőn, ami a híradásokon keresztül mindannyiunk valósága, de ugyanúgy nem tudunk mit kezdeni vele. Vajon hol állunk mi magunk a tettes-áldozat skálán? Azért is jó olvasni a könyvet, mert rájövünk, nem vagyunk egyedül a félelmeinkkel, a gondolatainkkal, a szorongásainkkal.

Milyen a gázkamrában állni?

A Láger sztornó bemutatóján Seres László publicista dr. Bárdos Katalin pszichoterapeuta-szakpszichológussal és Szántó T. Gábor íróval beszélgetett a könyvről, amin a pszichológus szakember elmondta, hogy Auschwitz az életről is szól, mert amellett, hogy felfoghatatlan számú embert öltek meg, van, aki túlélte. A regényben mindazonáltal fel lehet ismeri mindazokat a momentumokat, amelyek egy túlélő leszármazottjánál jelentkezni szoktak: a szorongató álmok, a gyerekkori rossz emlékek, az iskolai megaláztatások, illetve a szülők intelmei, amelyek szerint nem szabad kilógni a sorból, mert annak veszélyei vannak – a traumák lenyomata mind benne van a regényben.

az attól való félelem, hogy az ember nem rendelkezik az élete, de még halála fölött sem – talán ez az a sorstalanság, amiről Kertész Imre is írt –, ez mind előjöhet második generációs túlélőként. És közben a szerző egyszer sem írja le a regényben a „zsidó” szót, csak „bizonyos származásúakról” beszél, a női szereplőket viszont koncentrációs táborokról nevezi el: Terezín, Mittelbau, Buna.

Az auschwitzi tábort tehát felújítják – legyen minden szép, nehogy valaki kellemetlen élményekkel térjen haza –, mi pedig követhetjük Andrást, aki a saját bőrén akarja megtapasztalni, milyen a gázkamrában állni, sőt még egy lépéssel továbbmegy. De túl leszünk ezen is.

(Borítókép: Szántó T. Gábor, Seres László és Bárdos Katalin. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)