Volt, hogy elküldtek filmes castingról, mert a Nemzeti Színházból jöttem

Csak nem a Most vagy soha! forgatása miatt álltak néhány napja filmes kamionok a Nemzeti Múzeum kertében?

De igen, ott kezdtünk forgatni, sokan meg is álltak, belenéztek egy kicsit a munkálatokba. Sok helyszín lesz még, de haladunk és élvezem. Ekkora filmes feladatom még nem volt. Más, mint a színház, és ezt ilyen mennyiségben megkapni nagyon érdekes.

Hogyan választották ki a szerepre? Castingolt, vagy egyértelmű volt, hogy ön lesz az ideális Petőfi?

Nem volt egyértelmű, hívtak, hogy szeretnének engem is megnézni. Aztán, ahogy az lenni szokott, szűkült a kör, és egyszer csak mondták, hogy én nyertem el a szerepet.

Azt azért nem lehet eltagadni, hogy karakterre nagyon hasonlít a költőre.

Volt egy kamerapróba, ahol először csinálták meg a sminkemet, és sokan jöttek oda fodrászok, operatőrök, asszisztensek, hogy úristen, úgy nézel ki, mint Petőfi. Örülök, ha így látják, mert annál hitelesebb lesz az alakítás, de nekem színészileg kell megoldanom a szerepet, ami nagy feladat, hiszen olyan emberről beszélünk, akiről mindenkinek van egy képe.

Milyen kép ez?

Ha jobban megnézzük a történelmi dokumentumokat, akkor láthatjuk, hogy nem teljesen reális az a kép, amit őrzünk róla. Azt szeretnénk, hogy legyen szerethető figura, miközben azért ő nagyon határozott, sokszor talán az önfejűség és az összeférhetetlenség határáig konok személyiség volt – és olyan valaki, aki nélkül a jelenünk elképzelhetetlen lenne. Azért fontos az egész ügy, mert olyan emberekről csinálunk filmet, akik nem szimbolikusan, hanem effektíve az életüket adták azért, hogy mi magyar nyelven beszélhessünk, hogy legyen szabad Magyarország. Az, hogy nem született eddig róluk film, az tarthatatlan helyzet volt.

Hogyan segítettek önnek Petőfi megformálásában?

Sokat beszélgettünk, és én is nagyon sokat olvastam visszaemlékezéseket, levelezéseket. A filmben szeretnék egy olyan Petőfit megmutatni, egy olyan tiszta lelkű, erős szándékú, önfeláldozó népvezért, aki egy személyben erőt tudott adni a tömegnek, ami aztán elindította az egész forradalom és szabadságharcot. Azért neki nagyon sok konfliktusa volt, nagyon kevés igazi barátja, és nagyon könnyű volt vele összeveszni. Elképesztően sértődékeny és érzékeny volt, elég elolvasni azt a levelet, amit akkor írt a választóinak, amikor elindult az első szabad országgyűlési választásokon: elmondja, hogy megalkuvók vagytok, soha nem álltatok ki magatokért, de majd jövök, és vezetlek titeket. Aztán nem választották meg, sőt konkrétan agyon akarták verni, úgy kellett elmenekülnie.

De ez mind hozzátartozik ahhoz, hogy olyan elképesztő tehetségű és elhivatottságú emberről beszélünk, akit ünneplünk, de a hétköznapi arcát is megmutatjuk. Nem szobrokat látunk majd, hanem hús-vér embereket. Fiatalokat, akik hülyéskednek, isznak, csajoznak, buliznak, ugratják egymást, miközben átjárja mindezt valami tenni akarás. Ezzel együtt hősök.

A filmet mégsem fogadta osztatlan öröm, egyrészt, mert annyi pénzt kaptak a forgatásra, 4,5 milliárd forintot, amennyit magyar film még soha nem kapott. Ezek a reakciók eljutottak önhöz?

Persze hogy eljutottak. Azt azért látni kell, hogy az a díszlet, ami fölépül a film készítése során Fóton, az egy csodálatos, hatalmas reformkori díszlet, amelyben még rengeteg filmet tudnak leforgatni utána, bárki, aki idejön a világból. Érzékeltem a feszültséget, ami ekörül lett, de hozzánk a munkafolyamatba ez hál' istennek nem ért el, nem is foglalkoztunk vele. Nekünk az a feladatunk, hogy a szerepeink és a jelenetek minél jobbak legyenek.

A másik kifogás az alkotói kört érte, mondván: a film talán a kreatív producer, a fideszes politikai influenszerként is tevékenykedő Rákay Philip közbenjárására kapott ennyi pénzt. Ez is vont egyfajta politikai aurát a film köré.

Abszolút, és meg kell tennünk mindent, hogy ez az aura elmúljon, mert fontosabb ügy ez annál, mint hogy napi politikai szintre süllyesszük. Philip vállalja a politikai hovatartozását, de hogy mennyire ismeri Petőfit és ezt a kort, mennyire tisztában van a történelmi hátterével – egészen odáig, hogy kinek milyen fejű sétapálcája volt –, az lenyűgöző. Bármit kérdezel tőle, utcára megmondja, hogy ki mikor és hol járt.

És meg kell nézni az alkotógárdát, a színészcsapatot, nem hiszem, hogy ott bármiféle politikai elfogultságot fel lehetne fedezni, mert mindenhonnan vannak színészek, hála istennek. Sokfelől jöttünk, nagyon sokféle mesterrel a hátunk mögött, számos konfliktust magunkra vehetnénk, és mégis – ez a legszebb az egészben – mindenféle feszültség nélkül tudunk együtt dolgozni, sőt kifejezetten baráti a légkör. Nyilván nem gondoljuk ugyanazt a magyar színházról meg a magyar társadalomról – de ettől még miért ne lehetnénk barátok, miért ne csinálhatnánk jó filmet?

Azt hiszem, Thomas Mann-nak van az a mondata, hogy nem tudja, van-e Isten, vagy nincs, de ha nincs is, akkor is jobb úgy élni, mintha lenne. Ez is egy kicsit olyan, hogy nem tudom, lesz-e, vagy volt-e valaha béke akár Magyarországon, akár máshol, de jobb úgy élni, hogy azért dolgozunk, hogy legyen. Belemehetünk ezekbe, lesüllyeszthetjük a filmet politikai szintre, de ha nincs benne politika, akkor minek? Akkor miért nem azzal foglalkozunk, hogy az Örkényből, a Vígszínházból és a Nemzetiből jövő színészek együtt dolgoznak barátságban, jókedvvel? És mindenki meg fogja látni, hogy semmiféle politika nincs a filmben.

Nem is azért van feszültség a film körül, mert politika lenne benne, hanem mert mások nem kapnak ennyi pénzt, ilyen lehetőséget.

Miért nem jutott eddig senkinek eszébe filmet csinálni Petőfiről? Szomorú, hogy erről a témáról nem készült ilyen formában film. Az, hogy valakinek van valamilyen politikai elköteleződése, ne zárja már ki, hogy részt vehessen egy munkában. Kazinczyéknak is volt, Petőfinek is – ha valakinek volt szélsőséges elköteleződése, az ő. Ettől csökkent bármit a művészi minősége?

A hazafias történelmi filmek mellett létrejött a nemzeti musical műfaja is: ön a Puskás – a musical című produkcióban Grosics Gyulát alakítja. Ez az alkotói kör – Szabó László producerrel, aki a Nemzeti Színház kommunikációs tanácsadója – így már nem jelent egyfajta skatulyát?

Volt, hogy elküldtek filmes castingról, mert a Nemzeti Színházból vagyok. Megkérdezték, hogy képzelem, hogy a Nemzetiből odamegyek. Szóval ez különösebben nem érdekel.

És az, hogy ezekben az alkotásokban viszont előny, hogy nemzetis?

Egyik színház se legyen se előny, se hátrány. Remélem, vannak olyan tehetséges színészek a Nemzetiben is, akik megérdemlik, hogy forgassanak.

Sok mindent csinál, és már akkor is sokan féltették, amikor egy éve elvállalta a Karinthy Színház igazgatását – még a nemzetis igazgatója, Vidnyánszky Attila is...

Abszolút.

Hogyan bírja?

Ez az év tényleg kicsit túlterhelt volt, de szerencsére még minden feladatomat el tudtam normálisan látni. Jövőre kevesebbet fogok vállalni. Ez az év arról szólt, hogy a Covid utáni sebeket gyógyítsa az ember, minden előadást fel kellett újítani, és mivel nincs társulatunk, sokat kellett egyeztetni az anyaszínházakkal. Stabilizálni kellett a színház helyzetét, anyagilag és szervezetileg is be kellett, hogy álljon a rendszer. A jövő évadban el tud kezdődni az igazi építkezés, a színház újrapozicionálása.

Mindemellett regényt is írt JHVH – A név címmel. Mi fogta meg ebben a témában?

Hallottam egyszer Tatár György vallástörténész, filozófus egy előadását, amelyben arról beszélt, hogy Isten nevét nem lehetett kimondani, csak egyszer, jom kippur napján, a jeruzsálemi szentélyben mondta ki a főpap, nekem pedig eszembe jutott, hogy ezek szerint volt egy utolsó ember, aki még hallotta a nevet, akár gyerekként, de már nem mondhatta ki. JHVH – ezt most Jahvének vagy Jehovának mondjuk, de a vallástörténészek szerint így biztosan nem ejtették. És mivel Isten szóval teremtette a világot, és a legszentebb szó az Isten neve, ezért aki Isten nevének a tudója, az a teremtés erejének a birtokosa.

Tulajdonképen erről szól a regény, hogy van egy idős, beteg ember, aki még tudja a nevet, de nem mondhatja el, és a családja próbálja megtudni tőle, mielőtt meghal. Ez egy jelentős korszakhatár: a teremtés korából átlépünk a megváltás korába. Elveszítjük a nevet, és megkapjuk a krisztusi üzenetet. Ez a kulturális momentum erősen beleivódott a keresztény kultúrába, ma is azt mondja a pap a liturgia végén – görögkatolikus vagyok, nálunk legalábbis ezt mondja –, hogy menjetek Isten nevének áldásával. Ez a mi alapvető közös történetünk, a zsidó-keresztény kultúra gyökere.

Európában és Magyarországon is mindig azt keressük, hogyan lehetne közösséget formálni, és ezt mindig ideológiák mentén próbáljuk tenni, de szerintem ez lehetetlen. Ahogy a Nemzeti Színházban futó A súgó című darabomban is írtam: csakis a közös történeteink alkotnak sokaságból egységet. Egy baráti kört vagy egy nemzetet is a közös történetek tesznek közösséggé.

Ez a közös történet iránti vágy megjelenik a Petőfi-film és a Puskás-musical alkotóinak szándékában is.

Vagy akár a Csíksomlyói passióban is, igen. Azért vagyunk magyarok, mert mi harcoltunk a tatárral, a törökkel, mi voltunk azok, akik fellázadtunk 48-ban – ezek kötnek össze minket. Ezeket a történeteket nem szabad se elengedni, se hagyni, hogy politikai színezetük legyen. Ezért „ügy” a Petőfi-film is, mert arról szól, hogy induljon el egy pici közelítés ebben az ezerfelé szaggatott világban, mert 1848 és az akkor megjelenő szabadság érzete nekem is és neked is fontos. A nemzeti történetek ezért kellenek – nem az ideológiák miatt, mert akkor propaganda lesz belőlük, hanem azért, hogy egységet teremtsünk.

(Borítókép: Berettyán Nándor. Fotó: Eöri Szabó Zsolt)