Eltáncolták Örkény István és L. Simon László írásait Székesfehérváron

Az előadás mindhárom része külön címet visel, és saját tematikára épül. Míg a bevezető etapban inkább az irodalom a hangsúlyos, addig a középső részben teljes mértékben a balettre helyeződik a súlypont, végül a harmadik felvonás a kettő közötti arany középutat mutatja be.

A bevezetés a Tilos a fűre lépni tilos! címet viseli. A balett erőteljes vizualitásával próbálják ezt a tömör, ugyanakkor ellentmondásos gondolatot megeleveníteni vagy kiforgatni. A kísérlet részben sikeresnek mondható, hisz a táncosok remek munkája és Egerházi Attila irodalmi témára alkotott koreográfiájának érthetősége segíti a kapcsolatok megértését a prózai és mozgásrészek között, de a két szegmens mégis leválik egymásról. 

Mivel a szöveg szintén a néző figyelméért versenyzik, a két szegmens egymás ellenlábasává válik, megosztja a néző figyelmét, ami az érthetőség rovására megy.

A váltakozó dinamikájú szövegek ritmusához való alkalmazkodás érdekes kihívás a táncművészek számára, és a Székesfehérvári Balett Színház szinte tökéletesen veszi is az akadályt. Mivel az első felvonás kimondottan rövid, akaratlanul is eltöpreng az ember, hogy önálló egységként értelmezze-e, vagy inkább gondolatalapozó bevezetésként fogja fel. Dramaturgiailag talán a második értelmezés lenne indokolt, mivel a következő két felvonás erőteljes összhatásával szemben alulmarad az első. 

A második felvonás az Eltűnőben címet viseli. Akár önmagában is megállná a helyét, hiszen a másik két etap nélkül is érvényes. Itt csak balett jelenik meg, így a látvány és a hatás kerek és egész, háttérismeret hiányában is értelmezhető, nem szükségeltetik semmi, csak a néző nyitottsága. A szöveg nélküli mozgásvilág és a zene őszintén, ösztönösen és kendőzetlenül adja vissza az emberi kapcsolatok fájdalmait.

Ole Kristian Tangen norvég koreográfus képes volt kihozni a Székesfehérvári Balett Színház táncosaiból a maximumot, és a dramaturgiát is fel tudta építeni, kiterjeszteni.

A harmadik részt értelmezhetjük tetőpontként, kifutásként, de akár az első két rész fúziójaként is. A befejező felvonás az Idézőjelek címet viseli. Míg az első szakasz inkább az irodalmi szövegekre épült, a második pedig abszolút a táncot használta vezérszálnak, itt harmonikus egyensúlyban ötvöződik a kettő Örkény István, valamint L. Simon László szövegein át. Folyamatos narrációval egészítik ki az elénk tárt látványt, ezáltal valóban közel kerülünk az irodalom és a balett törékeny fúziójához. 

A zenei effektusok remek játéklehetőséget biztosítanak mind a prózai részek továbbgondolására, mind a táncelemek hatásának felerősítésére. Néhány kontraproduktív látványelemtől eltekintve, mely nem mélyíti a darabot, és hangvételének komolyságára sincsen előnyös hatással, az érzés és gondolat többnyire megszületik. Öncélúság és hatásvadászat ritkán jelenik meg, a darab fúziós mivolta pedig ezeket rögtön leveti magáról, így a nézőben képesek gondolatmagvakat elültetni a leglényegesebb pillanatok, melyek hosszú távon akár új felismerésekhez vezethetnek.

Elsősorban azoknak ajánlom a Percről percre című darabot, akik nyitottak az újdonságokra, illetve érdeklődnek a balett és a tánc műfaja iránt, de még nem volt lehetőségük a mozgásszínház különféle típusait megízlelni.  Remélhetőleg ez a darab képes lesz a balett és a mozgásszínházak szépségét közelebb hozni az emberekhez, valamint új ajtókat kinyitni az irányzat számára is.

(Borítókép: A Székesfehérvári Balett Színház Percről percre című táncszínházi estjének próbája a székesfehérvári Vörösmarty Színházban 2022. május 24-én este. Fotó: Vasvári Tamás / MTI)