Fischer Ádám: A vállammal érzem, ha unatkozik a közönség

„A Donnertől akarok indulni, és aztán majd bemegyünk a hárfákba” – mondja a munkatársának utolsó instrukcióként Fischer Ádám, miközben kijön hozzánk A Rajna kincse próbájáról.

Hat hárfa lesz az előadáson?

Összesen nyolc. Sőt, összesen… Van egy külső hárfa is. Fönt a karzaton van hat, aztán lent kettő, tehát összesen kilenc. Ezt Wagner így írta meg, de csak nagyon kevesen engedhetik meg maguknak, hogy így adják elő.

Nem csak emiatt különleges a budapesti Wagner-napok, amelyen 2008 óta a tetralógia valamennyi operája elhangzik, a világon alighanem egyedülálló módon négy egymást követő napon, és ez a föld minden részéről vonzza a Wagner-rajongókat.

Bekerültünk a nemzetközi Wagner-világba, a Wagner-társaságok ezt tartják az egyik legfontosabb eseménynek Bayreuth mellett, így is toborozzák az embereket, így újra és újra visszatérő vendégeink vannak a világ miden tájáról. Nekem ez azért fontos, mert mindig is azt vallottam, hogy nem az a zenei nagyhatalom, ahonnan eljönnek az emberek, hanem ahova odamennek. Büszkék vagyunk arra, hogy a magyar zenészek Új-Zélandtól Paraguayig mindenütt milyen jók, de ez nem azt jelenti, hogy zenei nagyhatalom vagyunk. Az a fontos, ha Új-Zélandról és Paraguayból is idejönnek egy-egy eseményre.

Két év kihagyás után újra megszólalnak a fanfárok a Müpa erkélyén. A 2019-es felújított változatot adják most újra elő?

Kicsit változtattunk rajta. Elvben minden évben változtatunk rajta, ez egy alap ideológiai szabály, hogy megpróbáljuk megtartani azt, ami jó, és kijavítani, amivel nem vagyunk elégedettek. Van, amit csak próbálni kell, és van olyan, ami sok pénzbe kerülne, ez is szerepet játszik abban, hogy min változtatunk. Most olyan jellegű új befektetések nem voltak, mint 2019-ben, de azon belül – a tapasztalatok alapján – apróságokat javítunk.

Ezeket az apróságokat az teszi lehetővé, hogy annyira jók a Müpa adottságai, hogy a zenei és az érzelmi finomságok is átjönnek?

Persze, a Müpában hihetetlen lehetőségek vannak, és nekünk az a feladatunk, és az a szép a dologban, hogy ezeket kihasználjuk. Ez olyan, mint egy érdekes ruha, amiben az ember másképp mozog. Ha az a jelmez jó és testre szabott, akkor a mozgásunkat is megváltoztatja. És tényleg vannak olyan hangzások, amiket csak a Müpában lehet megvalósítani. Ezt fokozatosan fedezzük fel, és minden évben kicsit jobban tudunk idomulni a Müpa hangzás- és képvilágához.

Arról nem beszélve, mennyivel kényelmesebbek a nézőtéri székek, mint Bayreuthban.

Ó, hát az direkt arra megy ki, hogy kényelmetlen legyen, és ha valaki 25 másodpercet késik, azt már nem engedik be. Rémes, igen. Arról nem beszélve, milyen rémes nekünk az árokban, mert le van fedve, hogy ne legyen túl hangos a zenekar, de ez azt jelenti, hogy visszaverődik a hang, ami iszonyatosan erős, és nekem meg a zenészeknek arra kell koncentrálnunk, hogy a hangosat kikapcsoljuk és a halkat kihalljuk, ami jó nehéz. De hát ez a feladat. Itt, a Müpában ki tudom használni, hogy hallják egymást és reagálnak egymásra, s ez fontos.

Budapesten idén is a legnagyobb Wagner-énekesek lépnek föl. Nehéz kiemelni valakit közülük, de mégis, ki az, akit valamilyen szempontból megemlítene?

Vannak, akik először szerepelnek, és vannak, akik már régóta itt vannak. Nagyon szeretem például Jochen Schmeckenbechert, aki Alberichtet énekelte, őt többször vezényeltem Bécsben, és éreztem, hogy ide való. Amikor elkezdtük azt, hogy ugyanúgy négy nap alatt játsszuk le a tetralógiát, ahogy Wagner elképzelte, akkor abból indultunk ki, hogy váltott szereplők kellenek, tehát két Brünnhilde és két Siegfried. De olyan lelkesedés van az énekesekben, hogy Catherine Foster és Stefan Vinke is elénekli az egészet. Ezzel tulajdonképpen rontjuk a piacot, mert eddig azt hitték Bayreuthtól a New York-i Metropolitanig, hogy ilyet nem lehet csinálni, és mi mégis megcsináljuk.

Mindehhez pedig jönnek a kiváló magyar énekesek.

Schöck Atala oszlopos tagunk, Gunther szerepében Szemerédy Károly először énekel. Vele már dolgoztam, Brüsszelben volt közös fellépésünk az ottani operában. Az újak új színt hoznak, a régiek pedig a tradíciót viszik tovább.

A 2019-es újítások között talán a legnagyobb a díszletként vetített film újragondolása volt, és az alkotóknak vissza kellett fogni magukat, hogy a zenéé maradjon a főszerep, annyira jelen van ez a mitológia a populáris kultúrában is, elég, ha A Gyűrűk Urára, a Vikingek című sorozatra vagy a Trónok harcára gondolunk. A két világ valahol összeér.

Összeér, és erről nagyon sokat lehetne beszélni, hogy mi az operajátszás és -rendezés, illetve az interpretáció funkciója, mert a ma emberéhez szólunk, és ehhez tudnunk kell, hogy milyenek a mai emberek reflexei, asszociációi, milyen érzéseket váltanak ki a mai nézőből bizonyos színpadi hatások. Ez nagyon komplikált, mert nem szabad teljesen kiszolgálni ezt az igényt, de szólni is kell hozzájuk. Azt a nyelvet, amit a mai fiatal generáció megért, fel kell használnunk. Be kell vallanom, hogy én már ebből a korból nem látom pontosan, mi az, ami egy 35 éves embert egy 18 évestől megkülönböztet, de hát erre megvannak az embereink, és erről nagyon sokat beszéltünk, hogy az asszociációkat érezni és irányítani kell.

Cél az, hogy a fiatal közönséget is bevonzzák?

Természetesen, és vannak is fiatalok, akik jönnek. Wagner zenéjére jellemző, ami most már tényleg több mint száz éve így van, hogy aki egyszer felfedezi magának, az Wagner rabságában marad egész életére. Lehet, hogy nem minden fiatalt érünk el rögtön, de akit elérünk, az marad.

A 11-szer 3 méteren vetített filmnek és az élő zenének együtt kell haladnia, de mi van…

Ha más a tempó? Vannak olyan pontok, ahol bele tudnak nyúlni, újraindítani, visszaugrani. Természetesen összeültünk, és én megígértem, mit fogok csinálni – aztán hogy azt fogom-e csinálni, azt nem tudom. Nem mindig kell pontosan megfelelni, de amikor illeszkedni kell, arra van segítség.

Plusz ott vannak a balettosok. Rájuk is figyel?

Látom körülbelül, hogy mit kell csinálniuk, de ez hozzátartozik a szakmához, hogy rugalmasak legyenek, és kövessék a zene ritmusát.

De a nagyzenekar és az énekesek mellett önnek is százfelé kell figyelni.

Naná, de hát azért vagyunk ott, ez a karmester feladata, hogy százfelé figyeljen. A karmester mindenért felelős.

A közönséget is érzi?

Azt érzem, ha unatkozni kezdenek. Azt valahogy a vállammal érzem, és akkor gyorsabb tempókat veszek. Ha a közönség unatkozik, abban a karmesternek felelőssége van, és mindig próbálom megtalálni, hogyan tudnék nekik segíteni, hogy ez ne történjen meg.

Ezekben a populáris kultúrában is megjelenő mítoszokban mi az, ami ennyire vonzó?

Erre több választ lehet adni, mert a Ring anyaga, története alapigazságokat tartalmaz, és ezt újra és újra felfedezzük. Azt például, hogy a pénz és a hatalomvágy menyire torzítja az embereket, és milyen nehéz olyan dolgokról lemondani, amelyek tulajdonképpen nem is fontosak az életben, csak beképzeljük magunknak, hogy fontosak. Minél idősebb vagyok, ezt annál jobban érzem. De a zenének is van valami magával ragadó jellege, ezt nem tudom elmondani vagy leírni, hogy micsoda, ezt el kell játszani. Wagner zenéje drog. Nem mindenkire hat, mint ahogy az igazi kábítószer sem hat mindenkire, de akire igen, az nem bírja abbahagyni. A különbség az, hogy ez veszélytelen, sőt szebbé teszi az életet.

És örökifjúvá a karmestert.

Jó lenne, ha örök fiatalság lenne, de valahol az élet igazságtalan, mert a karmesterek tovább tudnak vezényelni, mint az énekesek énekelni, a táncosok táncolni, ezáltal én jobban át tudom élni és tovább tudom azt az utat vinni, amikor felfedezek magamnak új lehetőségeket. Remélem, hogy még egy pár évig tudom csinálni. Féltettek, hogy a négy este után majd mennyire ki leszek fáradva, de csak azt tudom mondani, hogy Az istenek alkonya utolsó üteme után mindig az az érzésem, hogy most azonnal el tudnám kezdeni újra az egészet.

Ez most szinte megvalósul, hiszen – a két év kihagyás miatt – kétszer játsszák el a Ringet.

Három nap van azért közötte.

Az istenek alkonya vége egy világégés, és az elmúlt 14 évben legalább háromszor megfordult a világ: volt egy migránsválság, egy világjárvány, és kitört a háború a szomszédunkban. Ez hagyott valamilyen lenyomatot az előadáson?

Igen, mert a művészet és a művészi alkotások mindig másképp hatnak, attól függően, hogy mi történik a világban. Amikor kiégett és lerombolt házakat látok, akkor Mariupol jut eszembe a próbán, és legutóbb ilyen még nem volt. Az, hogy a nézőknek milyen asszociációik támadnak, hozzátartozik a művészi alkotásokhoz, és kell is, hogy különböző képzettársításokat keltsenek. A Ringben mindig is az volt a fantasztikus, hogy a legkülönbözőbb helyzetekre ad választ. A hatalomvágy, a harc valami elérhetetlen után, aminek nincs semmi értelme, az emberiségre újra és újra jellemző volt, és más-más formában mindenütt újra és újra látjuk. Ezért nagyon nagy mű, és azt hiszem, a háborún és pandémián túl is nagyon érdekes benyomásokat fog kelteni.

Ön a művészet mellett soha nem zárkózott el közéleti kérdésektől sem, és mindig felemelte a szavát a kiszolgáltatottak és a kirekesztettek ellen.

Ezt kötelességemnek érzem, egész egyszerűen azért, mert annyival szerencsésebb volt az életem, mint másoké, pedig én is ugyanúgy indultam. Az, hogy szerencsésebb voltam, egy véletlennek köszönhető, és úgy vélem, segítenünk kell azoknak, akik kevésbé szerencsések. Életem vezérmotívumának Verdi végrendeletét tartom, aki azt mondta, hogy segítenünk kell azoknak, akik ugyanolyan jók voltak, mint mi, csak kevésbé szerencsések. Mondjuk, Verdi esetében ez nem igaz, mert ő tehetségesebb volt, mint a kortársai. Mégis, annyira a véletlenen múlik, hogy kinek sikerül és kinek nem, és ha látom, hogy a harmadik világban milyen borzalmas állapotok vannak, és milyen reménytelen helyzetbe születnek bele emberek – nagyon keveset tudok segíteni, de amit tudok, azt szeretném megtenni.

Hogyan segít?

Különböző emberi jogi szervezetekben vagyok aktív, segítem őket anyagilag, és fel is lépek. Itt, Magyarországon a Helsinki Bizottságnak vagyok vezetőségi tagja, Düsseldorfban pedig minden évben rendezünk egy emberjogi hangversenyt, és díjat adunk át annak, akit kiválasztok.

A Budapesti Wagner-napok nem csak a Ringből áll, napjaink egyik legmeghatározóbb basszusa, René Pape dalestjét és a Rienzi című opera koncertszerű előadását is láthatja a közönség.

A Ring a legnépszerűbb, azt mindig elő kell hogy adjuk, ez lett a legfontosabb produkciónk. Viszont a Ring felújítása azt is jelenti, hogy sokkal kevesebbszer tudjuk a többi darabot játszani. Most azon gondolkodunk, hogy esetleg „Ring plusz” lesz a fesztivál műsorpolitikája, és nem fogjuk kihagyni a Ringet minden második vagy harmadik évben, mint azt eredetileg terveztük.

(Borítókép: Fischer Ádám. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)