Kitépi a szívet, aztán megsimogatja a lelket 2021 legjobb svéd regénye

– A svéd írónő, Elin Cullhed könyvének lapjain a „fiktív személlyé” váló Sylvia Plath életének utolsó évében egy angliai kisvárosban él a férjével, a költő Ted Hughesszal, és a második gyerekét várja. De boldogtalan és magányos, a házasság egyre sivárabb és egyre üresebb. Folyamatosan őrlődik, többre vágyik az anya és feleség szerepénél. A férje hűtlenségétől is szenvedő nő az írásban, az alkotói munkában lel átmeneti menedékre – írják a regényről, ám aki egy kicsit jobban ismeri Plath életrajzát, az tudja, ennél sokkal összetettebb a kép, és persze a nő reménytelenségének oka(i) sem merülnek ki abban, hogy a házassága nem úgy sült el, ahogy azt szerette volna.

Sylvia Plath egy nő, akinek a tragédiája messze túlmutat a saját szélmalomharcán; egy nő, akinek a szenvedésének gyökere abban rejlik, hogy az ötvenes évek Amerikájában volt kénytelen nő lenni; egy nő, aki felülmúlta a férjét, mégis abban a tudatban élt, hogy az árnyékában ragadt, és egy nő, akit a tehetsége sem tudott megmenteni önmagától.

Inspiráló életút

Elin Cullhednek sikerült egy olyan regényt alkotnia, amelyikről – ha nem tudnánk, hogy egy kortárs svéd szerző írta – első olvasásra könnyen hihetnénk, hogy Plath alkotása, hiszen az Eufória hangvétele és stílusa megszólalásig hasonlít a történetet inspiráló Sylvia Plath írásmódjára.

Fiktív regény lévén nem szabad elhinni a könyv mindegy egyes szavát, Plath életútját szem előtt tartva azonban nem vethetjük el a gondolatot, hogy szó szerint vegyünk mindent, ami a regényben le van írva. Ki állítja, hogy a viharos kapcsolat, a romokba dőlt házasság és Plath önmegvalósítása érdekében tett sikertelen kísérletek nem így zajlottak le a valóságban? (Erről már sem Plath, sem Hughes nem tud nyilatkozni…)

Az Eufóriában a tragikus sorsú költőnő életének mérföldköveit is felidézi a szerző – megjelennek az 50-es években népszerű női lapok címei, a Plath életében kulcsszerepet játszó személyek, Boston, London, az ír tengerpart, a kortárs brit költők köre, és még az ominózus síbaleset is –, az egész könyv központi eleme azonban mégis, mintha Plath egyetlen regénye, Az üvegbura (The Bell Jar) című kötet lenne. A huszadik század korképeként fémjelzett, a korabeli női sorsokat autentikusan bemutató kötet valódi keserédes vallomás: egy kulcsregény.

Elin Cullhed regényét olvasva olyan érzésem támad, mintha a svéd szerző szándékosan úgy írna Plathról, ahogyan Plath látta magát – Az üvegbura főhőse mögé bújó, önálló gondolatok és vélemények formálására képtelen nőt. Cullhed saját maga mögé bújik, hogy kihozza Plathból azt, amit a költő nem tudott kihozni magából; hogy kimondassa vele azokat a szavakat, amiket a költő képtelen volt kimondani, és hogy kevésbé végzetes lezárást adjon egy olyan történetnek, amelynek a vége nem alakulhatott volna másképp.

Nem kell a sorok között olvasnunk, hiszen Cullhed belemászik Plath agyába, meglékeli azt, kinyitja, majd elénk teríti az érzelmektől ragacsos tartalmát, még ha egy kicsit ki is színezi az üzenetet. Kapaszkodunk az érzelmi hullámvasút fogódzkodójában, a biztonsági öv már mit sem ér: a düh, a frusztráció, a mindent elsöprő szomorúság és a reménytelenség érzete egyetlen gyors és határozott mozdulattal megsemmisíti a boldogságot, amelyet a költő érez szeretkezés közben, a gyermekei őszinte pillantásait fürkészve, vagy éppen első regényén dolgozva. 

És mégis, a tehetetlenség bugyraiból tör a felszínre a megváltás, Cullhed Plathhoz hasonlóan a tettek mezejére lépve képes egy olyan mondattal lezárni a regényt, hogy az olvasó egy pillanatra megfeledkezzen mindarról, amit közel 400 oldalon keresztül olvasott, és úgy tegye le a könyvet, hogy az elkeseredettség helyett a meghittség nyugalma járja át. 

(Borítókép: Sylvia Plath. Fotó: Bettmann Archive / Getty Images)