Etesd meg a vezérkart, lecsukják a férjed

Saly Noémi irodalom- és Budapest-történész imád belesni elmúlt évszázadok konyháiba, és kihallgatni az ott sertepertélő fehérnépeket. Sokkal többet lehet így megtudni az akkori szokásokról, asszonysorsokról, társadalmi és családi viszonyokról, mint a történelemkönyvekből. Így tett már előző kötetében is, amelynek a Hatszáz tojás, egy se görbe címet adta, és amelyben Molnár Julia szakátskönyvét dolgozta fel 1854-ből. Ez is kézzel írott receptes füzet volt, amiből kirajzolódott egy 19. századi anya, aki 

át ne adta volna a tudást, ami nélkülözhetetlen egy jó háziasszony számára.

Érkezik Bem és Petőfi

A neves történész-gasztroszerző hamar rájött, hogy a mai „magyar konyha” 19. századi gyökereit sokkal nagyobb eséllyel bogozhatjuk ki a kéziratos családi receptgyűjteményekből, mint azokból a magyarnak mondott nyomtatott munkákból, amelyekről általában kiderült, hogy nagy részük német fordítás. Ám míg Molnár Juliáról és családjáról nem talált semmi érdemleges forrást se levéltárokban, se anyakönyvekben, addig az újabb meglelt kézirat, Szerecsek Anna 1848 körül íródott szakácskönyve Vajdahunyadról, már az első Google-keresésnél nem várt eredményt hozott: patakopogás, egyenruhák, kardcsörtetés – Bem apó 1849. április 13-án behajtat Vajdahunyadra, ráadásul Petőfi Sándor társágában. Őket pedig László József és neje, Szerecsek Anna fogadja és látja vendégül, az a Szerecsek Anna, aki Nina nevű leányának megírja a recepteket.

Az még csak hagyján, hogy Petőfi még aznap este Hátszegre érkeze – sőt egy másik forrás szerint hirtelen felindulásból még ott helyben – megírja a Vajdahunyadon című versét, de ebből a látogatásból nemcsak vers született, hanem nagy bajok is származtak. 

De a várlátogatás közben szóba került az is, hogy a környéken nemcsak ásót, kapát, kaszát és ekevasat, hanem kardot, szuronyt, ágyúgolyót is gyártanak, és ezeket történetesen a magyar csapatoknak szállítják, így a fegyverletétel után a vendéglótó családfőt, László Józsefet bebörtönzik. Szerecsek Anna pedig ott találja magát a semmi közepén hat lánnyal plusz két kisfiúval.

Saly Noémi aztán a család nyomába ered, kutakodik szakirodalomban, Facebookon, erdélyi barátnőknél, vonatra ül, elmegy Romániába, és mindezt olyan szórakoztatóan és fordulatosan írja le, mintha kizárólag nekünk mesélne, majd ismételten – ahogy az előző könyvnél is – grafológus segítségét kéri, akinek a meglátásait a receptek szövege is igazolja: egy-egy leírás túl körülményesnek, aprólékosnak tűnik, szerzője, Anna nem hagyja sürgetni magát, szereti a szabályokat, kifogástalan eredményre törekszik, tőlünk is ezt várja el, de mindent megtesz annak érdekében, hogy nekünk is sikerüljön.

És kibomlik előttünk egy erdélyi család élete, ami magán viseli a kor minden társadalmi és egyénre mért tragédiáját.

Bőséges forrásanyag állt tehát össze Saly Noémi állhatatos kutatásának köszönhetően, de ne felejtsük el, hogy először nem volt semmi más a kezében, csak a receptes füzet, és ha a jó Szerecsek Anna nem veti – szép, egységes írásképpel, de sajátos szóhasználattal, fordulatokkal és helyesírással – mindezt papírra, nem kerekedik ki a családjuk történetéből egy ilyen tekintélyes kötet. Ideje tehát megvizsgálni magukat a recipéket, mit árulnak el a használóikról.

Buding Rollád

A kutatómunka alapján a receptek egyik sem származik valamelyik a korban létező és ismerhető kiadványból, könyvből, újságból. 

valaki kitalálta, elkezdte csinálni, mások átvették, elvettek vagy hozzátettek a saját ízlésük szerint, így csiszolódtak tökéletesre, váltak általánosan elfogadottá. Hogy mi minden olvasható ki belőlük, azt fölsorolni is alig lehet: a fűszerek, alapanyagok bősége és sorrendje, az ételek csoportosítása (például: Sóba főtt mellé való szószok), az előzetes tudásra való utalások, a konyhai edények és eszközök (csipor, lapitó, siritő), a külföldi hatások – mind-mind árulkodók.

A kötet második felében olvashatók maguk a receptek, a kettő között pedig a nehezebben érthető szavak (buding – puding, büftök – bifsztek, czimet – fahéj) magyarázata. Ezek az ételek ma már nem igazán főzhetők le egy az egyben, ez is inkább kultúrtörténeti érdekesség, mint Molnár Julia szakátskönyve.

– ha nemcsak olvasva, hanem kinézetre és ízre is megismerhetnénk, mit ettek eleink, még inkább el tudnánk képzelni, át tudnánk élni, érezni az akkori emberek sorsát, hétköznapjait.

Saly Noémi mindazonáltal arra biztat mindenkit, hogy ne hányja, kótyavetyélje el az otthon talált receptes füzeteket, mert a nagymamák, dédmamák szálkás vagy épp gyöngybetűkkel papírra vetett sorai örökítik át nemzedékről nemzedékre azokat az ízeket és hagyományokat, amelyek túlzás nélkül összetartanak egy családot.

(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)