Tévedésből végezték ki – új magyar sorozat születik

Tomboló siker, álló ováció, szűnni nem akaró taps. Ritkán látni magyar színházban ilyen fogadtatást, és a Kőszívű – A Baradlay-legenda című musical meg is érdemli az ünneplést. Az viszont, hogy a közönség a darab végén állva élteti az alkotókat, egy nagyon is jól felépített folyamat betetőzése, ami – a darab írójától és zeneszerzőjétől a musicalben fellépő sztárokig – elsősorban a produkciót létrehozó művészek munkájából áll, emellett viszont számos olyan show-elemből és jól kitalált marketingfogásból, amit a néző nem tudatosít, egyszerűen csak úgy érzi, hogy egy estére kerek a világ.

Péntek este különösen kellemes idő volt a Margitszigeten – fedetlen szabadtéri színpad esetében ez fontos szempont. Az előző esti zuhénak nyoma sem maradt, de hőségtől sem kellett tartani – így érkezett meg a közönség az előadásra,

Mert aki a Margitszigeti Szabadtéri Színházba vált belépőt, színházi hajójegyet is vásárolhat, és ezzel a lehetőséggel sokan élnek is. A színházból már kihallatszott az énekesek hangja, ahogy próbálták a nagyobb szólóikat, aztán a közönség elfoglalhatta a kényelmes széksorokat. (A büféből itt szerencsére csak kevés perec került be a nézőtérre, nem úgy, mint az ország egyik nagy múltú szabadtéri színházában, ahol végigeszi-pattogatott kukoricázza az előadást a közönség. Itt a színpad fölé boruló fákon csicsergő madarakat lehetett élvezni.)

Tisztelet Mécs Károlynak

Az előadás, ahogy ettől az alkotócsapattól már megszokhattunk, nem kezdődött el nyomban: először kijött a producer, Szabó László, aki felkonferálta korunk legjobb zenés színházi alkotóját, Szente Vajkot. Ennyi önpromó belefért, a darab író-rendezője pedig tovább is dobta a labdát, hogy ma este a legjobb énekeseket és legjobb táncosokat szerződtették, de előtte még elmondta, hogy a Puskás, a musical című darabjuknak már több mint 65 ezer nézője volt, és megkérdezte a nézőtéren ülőket, hogy közülük ki látta: 

és érezhető volt, hogy rajongótáborral, egy közösséggel van dolgunk. Szente megköszönte, hogy ezek után a Kőszívű – A Baradlay-legendának is bizalmat szavaztak, ám az előadás megkezdése előtt sor került egy igazán szívet melengető gesztusra.

A nézőtéren ugyanis az egyik páholyban helyet foglalt az a Mécs Károly, aki Várkonyi Zoltán 1965-os A kőszívű ember fiai című filmjében Baradlay Richárdot játszotta. Szabó László bejelentésére Mécs Károly felállt, boldogan mosolyogva nézett körül, a közönség pedig hatalmas tapssal köszöntötte. Ritka gesztus ez a mai, viharokkal terhelt színházi világban, hogy összeér a jelen és a múlt, és egy fiatal alkotói csapat nyilvánosan is megemlékezik arról, kinek a nyomdokaiban lépeget, hogy egy nagy előd ilyen ünneplésben részesülhet, és olyan jelképes szerepet kaphat, mint itt: a darab elején ő alakítja – felvételről – a végrendelkező öreg, kőszívű Baradlayt.

Még el sem kezdődött tehát az előadás, a show motorja máris be volt rúgva, és ez a hangulat az este folyamán egy pillanatra sem lankadt, sőt.

Edmund vagy Eugén?

Tegye mindenki a szívére a kezét: hiába volt kötelező olvasmány Jókai regénye az általános iskolában, kevesen tudnák kapásból felidézni A kőszívű ember fiainak történetét. Annyi biztosan rémlik mindenkinek, hogy van három fivér, és az egyikük, Jenő, feláldozza magát a bátyjáért, a császári rendőrség idézését ugyanis németül írták, és azon nem Edmund (Ödön) szerepel, hanem Eugén (Jenő). Még talán az is megvan, hogy mindez az 1848–49-es szabadságharc idején játszódik, de sokan próbálták az előadás előtt valami rövidített – de még így is nagyon hosszú és szövevényes – leírásból felidézni az emlékeiket, hogy követni tudják a cselekményt.

Nos, a darabban pontosan lehet követni minden szálat. A történet nincs lebutítva, hanem élvezhető hosszúságban minden fontos momentumot tartalmaz, és 

Pontosan tudjuk, mikor vagyunk Szentpéterváron, mikor Plankenhortsék házában, mikor Nemesdombon, a Baradlay család birtokán. A ruhák finoman, de karakteresen jelzik, hogy orosz, magyar vagy osztrák környezeteben járunk-e, és a szereplők kosztümjei is messziről, a legtávolabb ülők számára is világosan utalnak a hovatartozásukra. Mindez Kovács Yvette Alida munkáját dicséri.

A díszlettervező Rákay Tamás, és ő is ötletesen oldotta meg, hogy a nyitható-csukható, húzogatható dobozok, lépcsők hol nagyvilági partinak, hogy szegényes szállásnak adnak otthont, de a hangulathoz a vetített képek is nagyban hozzájárulnak, hiszen volt itt hóvihar, fegyvertűz, sőt valódi tűzvész is. A show része volt a végén, hogy minden egyes alkotó név szerint meghajolhatott a közönség előtt. 

Miklósa Erika, a királyné

A felépített kulisszát pedig remek táncosok és nagyszerű énekesek „lakják be”, ideértve a kórus tagjait is. A Túri Lajos Péter által megálmodott koreográfia mozgalmas és izgalmas, de nem tolakodó, és végig támogatja a történetet. Mindig tudjuk már a táncosok mozgásából is, hogy hol vagyunk, melyik „csapat” van színen. Ehhez persze jó zene is kell, és Juhász Levente dallamai pont annyira fülbemászók, hogy utána azon gondolkodjunk, az ajándéktárgyakat áruló asztalokon vajon megtalálható-e már a musical CD-je. (Még nem, de ősztől az Erkel Színházban megy majd a darab, és akkor ott már kapható lesz ez is.) A szövegíró Galambos Attila pedig olyan prozódiát alkotott, hogy a legbonyolultabb történetek és érzések is természetes módon hangzanak el.

És persze egyáltalán nem mindegy, hogy mindezt kik tolmácsolják nekünk, és 

Baradlayné szerepében Polyák Lilla hangja töltötte be a fél Margitszigetet, Plankenhorst Alfonsine Gubik Petra volt, az édesanyját Náray Erika alakította. A férfiak is mind remekeltek: a Baradlay fiúk szerepében Ember Márkot, Fehér Tibort és Veréb Tamást láthattuk, Rideghváry Bencét Feke Pál, Tallérossy Zebulont Szerednyei Béla keltette életre. Utóbbi csak annyira volt vicces, hogy ne legyen sok, minden poénja ült. Miklósa Erikának Erzsébet királyné szerepében csak egyetlen áriája volt a végén, de az föltette a koronát a produkcióra – művészi értelemben és a mondanivalót tekintve is.

Mert mondanivaló az volt, de szerencsére az sem tolakodón: hogy tulajdonképpen milyen jó kis nép ez a magyar, amely küzd a szabadságáért, s amelynek ilyen nagylelkű és önfeláldozó hősei vannak, akikre minden korban lehet számítani.

Ezt a magyarság-gondolatot viszi majd tovább az alkotócsapat következő munkája is, amit egy pillanatra ki is vetítettek a nézőknek: ez pedig a Marslakók. Neumann János, Wigner Jenő, Szilárd Leó, Teller Ede és Kármán Tódor alkotta azt a kis csoportot, amely a számítógép, az atomreaktor, az atom- és hidrogénbomba, valamint a sugárhajtású repülőgép megalkotásával hihetetlen mértékben gazdagította a tudományt. Tudóstársaik intelligenciájuk és kreativitásuk elismeréseként – és persze magyar akcentusuk miatt – marslakóknak nevezték őket.

No, de ez már egy másik történet. Egyelőre a színház után sűrítve közlekedő 26-os buszon ülünk, és egyetértünk a mellettünk ülő lánnyal: szívesen néztük volna még.

(Borítókép: Mohai Balázs / MTI)